Mazsi egészen addig a pillanatig szomorúan konstatálta, hogy ma sem úgy megy a futás, mint kellene. Teszi ugyan a lábait egymás után, cipői nyelik a métereket, de valahogy nem érzi azt a megkönnyebbült sóhajtást, mint máskor. Mellette a másik nő. Látszik, hogy szinte siklik a levegőben, lábai alig érintik a talajt, szája mosolyra húzódott, a szemei csillognak, könnyedén, felszabadultan ugrál át pocsolyákat, kerül ki buckákat. Úgy, ahogy azt Mazsi várta saját magától mindig is. Különösen ennyi idő után. Ma is így indult neki a távnak. Azzal az érzéssel, hogy majd ma minden úgy lesz, mint régen. De ma sem így történt. Nem akarta bevallani, hogy majd megfullad, alig kap levegőt, az izmai fokról fokra lesznek egyre merevebbek, hogy már régen feladta volna, ha az a másik Süni ott, mellette nem futna olyan iszonyatos tempóban. Egészen addig a pillanatig szenvedett. Éppen kiértek a fák árnyékából, elhagyták a földes ösvényt, és kikanyarodtak a zúzalékkal felszórt utacskára, amikor a kanyarban észrevették a lányokat. Ketten voltak. Egymás mellett haladtak, vidáman beszélgetve, egyenletes ritmusban, körülöttük vibrálta a levegő, hátuk mögött porzott az utacska. És ott, akkor Mazsi meglátta magát 14 évesen. Kezében tájoló, térkép, előtte a Várkert és a keskeny ösvény, a legyőzésre váró feladat. Azok a lányok, ott szemben, azok voltak a múlt, a boldog ifjúság. Az út eleje, ha úgy tetszik. Vajon Mazsiék melyik részén haladnak éppen az úton? A napjuk melyik szakaszába érkeztek? Delelőn áll, vagy éppen már alkonyatba fordult? Mazsi ránézett a mellette haladó másik nőre. Nem is kellett mondania semmit, mert az Ő szemében is azt látta, amit az imént gondolt saját életéről. A társa is gyerek lett egy futó pillanatra, az Ő szemében is ott volt egy darabka gyerekkor, és a kérdés, vajon hol tart éppen? És az a pillanat elég volt, hogy Mazsi feltámadjon, és laza, ütemes léptekkel fejezze be a távot, hogy csacsogjon és nevessen, mint ahogy azt reggel megálmodta.