Mazsi úgy érezte magát, mint aki lopni ment és rajtakapták. Pedig ilyesmi még álmában sem fordult meg a fejében. Agyában lüktetett az adrenalin, arcát a harag festette rózsásra. Az Ember elvette az utat. Azt az utat, ahol Mazsi minden göröngyöt ismert már, minden bokrot nevén szólított, minden virágról tudta, mikor milyen kedve van. Egy Mazsinak nagyon fontos az út. Azonban ezt az Ember nem értette. Mazsit végtelenül bosszantotta és elkeserítette az irigységnek és önzésnek ez a megnyilvánulása. Mi rosszat tehet egy futó azzal, hogy kedvét leli az úton való futkározásban? Elkoptatja? Beszívja szépségeit, illatait és elraktározza a szíve mélyére? Miért fáj ez az Embernek? Ha ennyire félti a futótól az utat, akkor miért nem kerítette be, vagy miért nem táblázta ki, hogy a futkározó Mazsi még csak véletlenül se engedjen a szépséges út hívogatásának? De nem tette meg, csak fenyegetőzött, kiabált és szitkozódott. Így csak szomorúság van Mazsi gondolataiban. A szomorúság, mert úgy érzi, elvettek tőle valamit. Mintha egy részt kihasítottak volna a világnak abból a részéből, ami kedves volt neki. Mintha elvették volna a tejút egy csillagát. Mazsi az óta csak ábrándozik az útról, arról az útról, ahol a folyó karnyújtásnyira lustálkodott, az útról, hol a fák árnyékot adnak, ahol pocsolyák tükrében láthatta magát, ahol a gondolatok a helyükre kerültek. Kár, hogy az Ember nem érti a Mazsit. Bizony nagy kár.