IKERLÉT 8. Ikrek és szülők2. vátozat

Elvi szinten, bár a gyakorlatban aligha, felvetődhet a kérdés: vajon egyformán szeretik-e az ikreket a szüleik és az ikrek egyformán szeretik-e a szüleiket?A mi esetünkben már eleve erőltetett a kérdés, mert soha nem éreztem,hogy engem vagy a testvéremet megkülönböztetés ért volna e tekintetben, és bár kétségtelen, hogy mindkettőnket bensőségesebb viszony fűzött anyánkhoz, az apai szerep mindkettőnknél szinte hajszálra azonos módon mutatkozott meg. Főleg kisgyerekkorban jött ez ki markánsan: apánk nem sokat foglalkozott a gyermeki lélekkel: inkább a kitartást, az erőt, a tipikus apai szerepmintákat sugározta és ezt követelte meg tőlünk is. Ebből adódóan egy hajszálnyira távolságtartóbb volt, mint anyánk: aki, aki viszont teljes szívvel szeretett mindkettőnket: a féltés, az aggódás erős szerepminták voltak nála, de azt mondhatom, nagyon szerencsés adagolásban: éppen annyi volt a szeretet,amennyi jólesett-nem csordult túl a pohár, és az indokolatlan tutujgatásnak még a látszatát is sikerült elkerülnie. Jól látszott ez a fenyítéseknél: ha rossz fát tettünk a tűzre, mindketten azonos adagot kaptunk a fakanálból, de ha nem volt olyan rossz az a fa, nem csinált belőle ügyet anyánk:elég volt a szóbeli dorgálás, és értetünk a szóból. Azt hiszem, anyánk kellő önállóságra tanított bennünket. Pl. elmagyarázta, hogy mért nem szabad a patak mélyebb részeibe menni és ez elég volt a kíváncsiság legyőzésére bennünk. Nem tüzeltük egymást a tiltott dolgok elkövetésére, mint az fiúgyerekeknél szokás: nem volt öcs és báty- mind a ketten azonos erőt képviseltünk szellemiekben és fizikailag: így, ami lehetetlen volt egyikünknek, azt meg sem próbálta a másik. Ilyen próbák voltak a fára mászás, a fészekrablás, a tyúkok kergetése,a kutyákkal való ismerkedés. Ez utóbbinál megmutatkozott az én félénkebb magatartásom: én általában óvatosabb voltam az idegen kutyákkal, mint a tesóm. Ő jobban merte hergelni a kutyákat, és nagy ívben, messzire elkerültem a csahosokat.
Amikor nagyobbak voltunk már, először apánkkal tanultuk a munkákat, főleg a nehezebb fizikai munkákat: ö tanított meg, hogyan kell a vagonrakásnál helyesen eljárni:. az ajtó leemelésétől az űrszelvény kialakításáig. Ez utóbbi nagyon lényeges volt, mert , ha nem volt megfelelően kialakítva, gondot okozott volna az üres kocsi elvontatása, és ez olyan kalamajkákat idézett volna elő, hogy biztosan nem hívtak volna máskor vagont rakni. De mindenféle nehezebb munkát megmutatott nekünk, így bátran mertünk zsákolni:látta rajtunk, mit bírunk és ezzel el volt intézve a dolog. A többi csak akarat kérdése volt, s ebből nem volt bennünk hiány:amit nagyon akartunk, azt megcsináltuk, ha esett, ha fújt. Ezt a kitartást is apánk nevelte belénk, szerencsésen keverve a kitartásra nevelést a túlhajszoltsággal. Amikor már látszott, hogy nem bírtuk, pihenőre parancsolt bennünket. Amikor látható volt a pihenő hatása, akkor ismét a munka felé irányított bennünket. Mert azt is megtanította nekünk: amibe belefogtunk, azt tisztességgel el kell végezni. A munka tisztességes elvégzése pedig, adott esetben komoly erőfeszítést, kitartást igényel.
Ezt a tanulás tekintetében is szem előtt tartottam mindig: már említettem, hogy összességében nem voltak nehézségeim az egyetemi tanulmányaim során, de azért voltak nehéz falatok is: ezt kár lenne tagadni. De addig soha nem nyugodtam, míg ezeket, a nehezebb feladatokat is jól meg nem rágtam, mert biztosra akartam menni. Én nem ismertem a lutri fogalmát a vizsgáim során: mindent megtanultam, amit kellett, nem érhetett kellemetlen meglepetés. De az előfordult, hogy valami a kedvenceim közé tartozott: akkor a vizsgáztatónak úgy kellett lelőnie, annyira nyomtam a sódert.
De, visszakanyarodva az előzőekben tárgyaltakhoz: normál esetben azt hiszem nincs nagyobb különbség a normál gyerek-szülő kapcsolatban, az ikrek épp olyan gyerekei a szülőnek, mint más esetben. A szélsőségek itt is előfordulhatnak, de ez nem az ikerség következményei, hanem az egyébként is meglévő személyiségbeli különbözőségből adódnak. S mint minden szélsőség, ez estben is tud nagyon szomorú, sőt fájdalmas is lenni a gyermek-szülő kapcsolat abnormális szintje, a kívánatostól való eltérése. Most, hogy már nekem is vannak gyermekeim, már tudom: akadémikus kérdés volt az előbbiek tárgyalása, taglalása, de mivel szóba kerülhet ez a kérdés is, talán nem volt felesleges kitérni erre sem.