(Részlet Szabó Zoltán, azaz Kobra úti beszámolójából)UH 2014. július 04., 15:43

Szabó Zoltán, azaz Kobra, a forró Arizona kies, kaktuszokkal teletűzdelt tájain tekert mostanában. Bizonyára sokan álmodnak arról, hogy egyszer eljutnak a Grand Canyonhoz, a világutazó természetesen ezt sem hagyta ki, s csodás módon épp itt bukkant újra székelyekre. Az újonnan megismert érdekes emberek sorába számos indián és egy volt CIA-s is tartozik.
Prérin és sivatagos terepen, hatalmas forróságban teker a Góbé termékcsalád által támogatott fekvőbringás, Kobra: a június közepén maga mögött hagyott Utah, illetve Arizona – ahol jelenleg gurul –, majdnem teljesen sivatagos vidék, amelyen lépten-nyomon tüskés bokrok, nyolc- és tízméteres virágzó kaktuszok díszelegnek, de a szúnyogok, bogarak, kígyók és pókok is óvatosságra késztetik az embert.
A világutazó mostanra közel 26 ezer kilométert hagyott maga mögött, s az eddigi, több mint egyéves út során tapasztaltakra alapozva elmondta: a kínai sivatagban könnyebb volt haladnia, mert ott a forró homok közt nem voltak szúrós, tüskés természetes akadályok.
„Itt minden csíp, szúr, ragad, akad, harap” – fogalmazott blogján. Nemrég kapott is néhány gumidefektet, kereke sokszor már sercegett a forró aszfalton, a gyakori, erőteljes szembeszéltől megfájdult a foga, és begyulladt a szeme, a forróság következtében pedig helyenként felrepedezett, kisebesedett a bőre.
Mégis hatalmas lelkesedéssel halad útján, a hőség ellen gyakran nyitott esernyővel védekezik. Mindössze az gondolkodtatta el kissé, hogy felhasadozott szájával mennyire fogja élvezni később a csípős mexikói ételeket.
Kifizetődőbb sátorozni
Mostanában jobbára sátorozik, ugyanis a szálláshelyekért – minimális kényelem mellett – meglehetősen borsos árat kell fizetni. Már kezdett elege lenni a „csövezésből”, de ha ötven dollárt kiadna egy szobáért, azzal egy hétre elegendő pénzét herdálná el.
A napokban együtt bringázott egy holland utazóval, akivel néha osztoztak a szobákon, így már megérte ágyban aludnia. Máskor azonban hajlandó bemászni a szögesdróttal körülvett magánterületekre is, ahol valamennyire biztonságban tudhatja magát.
„A sátorhely keresése is növeli feszültségemet. Ha korán házat építek, észrevehetnek, ha későn, akkor a kályhám lángja feltűnő, sötétedéskor meg a telefonom fénye, naplóírásnál. (…) A ház építése, a vacsorakészítés is már megszokott, de minden másodpercem ki van használva.
Általában ez is kétórás, kötelező tennivaló. Ez idő alatt a szél és forgalom zaja elcsendesül, de ezt csak akkor veszem észre, amikor végre elzárom kályhámat. Ez az egyik kedvenc pillanatom. Benzinfőzőm erős, sziszegő lánggal ég, elzárásakor hirtelen nagy csend támad helyében. Ilyenkor már csak üldögélek, kezemben a bögre forró tejjel” – írta Kobra. A sátorozástól való kedvét az sem veszi el, ha a mókusok kirágják a hátizsákját vagy a nálunk őshonosaknál veszélyesebb csúszómászókat lát a földön.
A vörös sziklák hazájában
Június 14-én ért el Utah államba, a festői vörös sziklák földjére, ahol tanúja volt egy prérifarkas-támadásnak, látott kígyókat, és hatalmas távot kellett megtennie úgy, hogy utánpótlás hiányában a szokásos öt helyett két liter vízzel pótolta folyadékveszteségét. Az útjába eső Colorado Riverway nevű védett területen élete legszebb bringás útján haladhatott, továbbá meditálhatott a lenyűgöző szépségű sziklák között.

„A valóság az, hogy már rég kimerítettem szókészletem összes pozitívumát, és csak ismétlem magam. Lelkesedésem nem euforikus, mint induláskor. Érzékelésem megszokta ezt a szerencsés helyzetemet, hogy itt lehetek. Találkozok most is nagy bicajosokkal, de nem teszek róluk említést. Fordított a helyzet, mint egy évvel ezelőtt.
Minden ilyen találkozásnál rám kíváncsiak és történeteimre. Ismétlem őket, mint egy angol leckét. Boldogságérzetem is más, mint induláskor. Nem kamaszos, hanem érett, mosolygós, csendes. Érzékelésem megszokta ezt a jót, de gondolataim hálásak ezért a szabadságért minden létezőnek és nem létezőnek” – fogalmazott a székely fekvőbringás.
Június 18-án tekert át Arizonába, az igazán sivatagos, sík régióba. „Eltűntek a toronyépületre hasonlító sziklaalakzatok. Homokos sivatag van itt is, de van szétszórtan bokros növényzet. A navajo indiánok földjén járok, akik több helyen ki vannak pakolva az út szélén, és kézművesnek nevezett portékát árulnak. Nekem a zászlójuk tetszett.
Kár, hogy tele van az út széle elhajított üvegekkel. Kínában ottjártamkor is tele volt szeméttel a sivatag. Ezeken a gyönyörű, lakhatatlan helyeken vagy akár a 8 000 méteres magasságokban az emberek könnyebben szemetelnek” – foglalta össze tapasztalatait.
Ezen a vidéken már nehézkes patakot találni, ahol mosni és hűsölni lehet: Kobra például megjárta, hogy egy folyó környékére tervezte az éjszakai szállást, azonban nem volt víz a mederben. „Az utazó legjobb barátja a szalonna és a nedves törlő” – vonta le a következtetést.
Két székely a Grand Canyonban
22-én aztán elérkezett a Grand Canyonhoz, ahol természetesen jó sok időt töltött nézelődéssel. „Nem véletlen a Grand név, hatalmas árkok ezek, amíg a szem ellát. A völgyben folydogáló folyó és a sziklák csúcsa között 1 000 méternél is nagyobb szintkülönbség van, jó volna egyet leereszkedni és vissza. Egész nap csak 58 kilométert haladtam, és későre értem be a faluig a sok nézelődés miatt.
A Mather sátrazóhelynél kellemes meglepetés ért. A bejáratnál tábla hirdette, hogy foglalt minden hely. Gondoltam, próbálkozom 2 méteres sátrammal, és bementem érdeklődni. Volt fenntartott hely a bicajosoknak, és csak hat dollár az ára, kedvezményesen” – osztotta meg élményeit blogján.
Másnap még kellemesebb meglepetésekben volt része. „Rég kívánok egyet túrázni, és ezt ma össze is hoztam. Tegnap költözött mellém egy francia bicajos, akivel együtt mentünk le a völgybe, az Indian Garden nevű kis oázishoz. Nagy volt a forróság, de a látvány káprázatos: a forró katlan közepén van egy hektárnyi zöldellő rész, ami egy forrásnak köszönheti létezését.
Itt egyet pihentük, majd továbbmentünk egy órányi gyaloglásra a fennsíkon, ahol tűzött a déli nap. Egy 500 méteres szakadék szélére értünk, ahol látszott a Colorado folyó. Tátott szájjal néztem ezt a szép látványt, és újra eszembe jutott, milyen szerencsés vagyok, hogy itt lehetek.
Ereszkedtünk 10 kilométert és 1 000 méter szintet, majd késő délután visszamásztunk. A tetőre érve figyeltem fel a szép magyar beszédre, a beszélőket meg is szólítottam, Kézdivásárhelyi család volt. Ha két kínai találkozik a nagyvilágban, nem akkora történet, de ha két székely, akkor meg kell állni egy jó beszélgetésre” – írta Kobra.
A kellemes találkozás után kissé letört a góbé: „lelkem leült duzzogva az út szélén, és nem akart egy tapodtat sem tenni. Konokságom az ambíciómmal karöltve kacagja. Kívánkozik lelkem a Hargitára. A barátaim tudják, mit takar az, hogy kívánkozom a Hargitára: ha találkozik két székely a Grand Canyonban, a Hargitáról beszélgetnek”.
Filmbéli helyek, furcsa alakok
A kanyont maga mögött hagyva, a Coconino nemzeti parkban tekerve kissé otthon érezte magát: 2 300 méteres magasságban, kissé hűvösebb időben, fenyőerdőkön át vezetett az útja. Itt szarvascsorda és vadkutyák is keresztezték az útját.
Néhány nappal később – már június végén – alább ereszkedve ismét a forróság nehezítette dolgát, de Arizonát mindezzel együtt is csodálatos helynek találta. Járt régi vadnyugati kocsmában, ahol filmet is forgattak, tekert a 66-os úton, július elsején pedig Globe városának egy elhagyatott, gazos kempingjébe vonulva találkozott néhány furcsa alakkal.
Az egyikük egy motorral házilag felszerelt, fa utánfutóval ellátott biciklin közlekedett, a másik régen a CIA-nál dolgozott, jelenleg lakókocsiban él és aranyat keres a vidéken.
A fekvőbringás utazó hamarosan Mexikó felé veszi az irányt, ahonnan Madridba vagy Lisszabonba repülne – Dél-Amerikát mostani útjából kihagyja. Reményei szerint Mexikóban rendbe hozathatja problémás fogát hozzáférhető áron. Az udvarhelyi bringás további útjáról hamarosan ismét tudósítunk.
(Bálint Kinga-Katalin)