BodóKert: Tartalom / Próza / TISZA KUTYA virágos, bogaras, állatos novellák
BodóKert
Ma 2018. február 19, hétfő,
Zsuzsanna napja van.
Holnap Álmos napja lesz.


TISZA KUTYA virágos, bogaras, állatos novellák
próza
- 2018 február 11 vasárnap
szerző: bodójános Szerzők listája
kategória: Könyvtár > Próza
Hozzászólás: 2
Megtekintés: 15

TISZA KUTYA
virágos, bogaras, állatos novellák

1. Tisza kutya

Olyan dús szőrzete volt, hogy bele lehetett kapaszkodni, olyan erős volt, hogy egy négy-öt éves gyerek nyugodtan meglovagolhatta és olyan szelíd volt, mint a kezes bárány, legalább is a gazdájához. Ezek voltak a fő tulajdonságai, ahogy visszaemlékszem rá. Egyéb jellemzői alapján úgy gondolom, hogy komondor vagy esetleg némi kuvasz beütésű lehetett. Magam abszolút nem vagyok kutya szakértő, sőt még elemi szinten sem vagyok hozzáértő, de azt tudom, hogy hűségesebb barát, szórakoztatóbb társ nem létezik, mint a kutya. Ő volt az egyetlen kutya ismerősöm, illetve nyugodtan mondhatom: családtagom, mert amennyire szerettük és rajongtunk érte, annyira fájt az elvesztése, mintha valamelyik testvéremet, vagy szüleimet veszítettem volna el.
Kicsi korában került hozzánk, apám egyik este azzal állított be szolgálatból jövet, hogy megkérdezte: jók voltunk-e, mert ha igen, akkor kapunk valami ajándékot. Mi persze, hangosan bizonygattuk, hogy jók voltunk, fél szemmel anyánkra figyelve: megerősíti-e az állításunkat, vagy pedig cáfolja azt. Titokban bíztunk anyánk jószívűségében, mert elég oka lett volna a visításunkat megcáfolni, de amikor ő is azt mondta, nem túlságosan meggyőző erővel: hát...elég jók voltak, akkor apám kiment a konyhából, és a kezében lévő szatyor-féléből máris egy kiskutya vonyítása hallatszott. Elővette a kiskutyát, letette a konyhában a földre, és mi rögtön körbefogtuk.
- Egy igazi, élő kiskutya! - mondogattuk egymásnak, mintegy meggyőzni akarván egymást, hogy tényleg valóság, amit látunk. Anyánk közben egy pléh tányért kerített és tejet öntött bele, a kutyus máris nekiállt lefetyelni. Aztán rongyokat keresett, és a konyha egyik sarkában megágyazott neki. Amikor eleget játszottunk a kutyussal, szépen a helyére ment, és rövid időn belül elaludt.
Szegény nagyon fáradt lehetett, mert az új helyet nehezen szokják meg a kutyák, de a mi esetünkben ez nem okozott problémát. Hanem úgy hajnal felé elkezdett nyüszíteni, mi persze azonnal talpra ugrottunk és dédelgetni kezdtük. Elég nehezen nyugodott meg. Amikor megkapta a reggeli étel adagját és kivittük az udvarra, akkor kezdte csak jól érezni magát. Pár hét telt így el, mikorra teljesen megszokta a környezetét, és elég nagy volt már, egy kutyaól lett a végleges otthona. Anyám sürgette a dolgot, mert félt, hogy tele lesz a lakás bolhával.
Mi még elég kicsik voltunk ahhoz, hogy ilyen dologban állást tudjunk foglalni, csak attól féltünk, mi lesz, ha a cigányok ellopják a Tiszát? Mert közben ezt a nevet kapta, igaz, mi csak Titinek szólítottuk.
- Ne féljetek, nem lesz semmi baja, hiszen a kutyák mindenhol a kutyaólban alszanak! - nyugtatgattak a szüleink, és egy-két nap alatt bele is nyugodtunk ebbe az új körülménybe. Aztán jött a nyár, és egyre többet játszottunk a mi Titinkkel. Egy fadarabot dobtunk el neki, és ő mindig készségesen visszahozta. Akármerre mentünk, a kutya mindig velünk volt. A legtöbbször a házunk előtti réten tanyáztunk, a szomszéd gyerekekkel együtt. Csak akkor volt kellemetlen Titi társasága, amikor fogócskáztunk: nem lehetett lerázni, ő is a fogóval együtt kergette a másik gyereket. Persze, mindig a kutya győzött, így egy idő után eluntuk ezt a játékot.
Ha meg labdázni akartunk, szerencsétlen labda a kutya szájában kötött ki, és ezért a többi gyerek haragudott, mert mindig a tesóm vagy az én lábam elé rakta le a mások labdáját is. Nem volt komoly harag, inkább az irigység látszott, hogy nekünk ilyen szép kutyánk van. Időnként meglovagolgattuk a Titit, és a bátrabb idegen gyerekek is felülhettek rá. A leánypajtásaink mind féltek a Tititől. Ők nem mertek felülni rá, a bátorságuk addig terjedt, hogy megsimogatták. Ilyenkor nagy nyelvével megnyaldosta őket, de volt, aki visítva húzódott el, olyan félénk volt.
Eljött az első nyár Titivel, aki ekkor már kész kutya volt: nem hatalmas, de nagy, nem robusztus, de erős, nem eszetlen, de játékos, mindenre figyelő. Élénk társa lett gyereknek és felnőttnek egyaránt. Amikor először levittük a folyóhoz, azt hittük, meg fog lepődni, félni fog a víztől. Ehelyett boldogan ugrott bele és úszott helyettünk is, mert mi egy kicsit hidegnek találtuk a vizet. Mire rászántuk magunkat, Titi már úszott is egyet, és a partra érve, nagy bundáját megrázva figyelt bennünket. Először valamelyik nagyobb gyerek ment bele a vízbe, a szekerek által kitaposott, kiszélesedett helyen, amely gázlónak is nevezhető volt, és ott alig térdig ért a víz. Aztán a többi gyerek is nekilódult, és fröcskölve, sikongatva ellepték a vizet. Erre, Titi is újra belenyargalt, és a gyerekeket kergetve-játszadozva élvezte a vizet, amely enyhet adott a kinti forróság elől. Külső szemlélő számára igazán idilli kép volt, ahogy a tucatnyi gyerek egymást fröcskölve hancúrozik a patakban, közöttük egy kutyával. Kutyusunk nem örült a fröcskölésnek, mégis egyenlő félként részt vett a dáridóban. Közben ki-kiszaladt a partra, megrázta a bundáját, de azonnal vissza is jött élvezni a gyerekek társaságát. Amikor elunta a dorbézolást, kiment a partra, szőrét megszabadította a víztől, és hatalmas kilógó nyelvével lihegve a parton leült, mellső lábait maga alá húzva figyelte a játszadozó gyerekeket. Időnként egy-egy felnőtt is megjelent, leszámolta a lurkókat, aztán megnyugodva odébb állt, látván Titit, aki mint egy csősz, vigyázza a gyerkőcöket.
Aztán, mintegy varázsütésre, amikor valamelyikünk észrevette, hogy a másik gyereknek lila már a szája széle, abbahagyta a fürdést, és elkezdett szaladni hazafelé, miközben a többiek is követték. Ilyenkor Titi is felugrott, és ide-oda szaladgálva a gyerekek között, leginkább a gazda-gyerekekhez igazodva, de vidáman ficánkolva hol a legelöl futó gyerekhez, hol az utolsókhoz tartva, mintegy terelve a gyereksereget, futkározott közöttünk. Érkezésünkkor anyánk egy jó darab zsíros kenyeret kenve fogadott bennünket. Titi szintén a tányérjához szaladt, és azt végignyalva jelezte: bizony ő is megéhezett. Majd leült velünk szemben, és élénken csillogó szemmel figyelte, hogy miként esszük a zsíros kenyeret. Amikor nem látta anyánk, egy-egy darab került neki is, anyánk tiltása ellenére: a kenyér nem kutyának való étek!
De, amikor látszik, hogy úgy kívánja! - szoktuk rá válaszolni, amit azzal zárt le anyám, hogy legközelebb nem kapunk, ha a kutyának adjuk. Ez eléggé nyomós érv volt, úgyhogy csak lopva adtunk neki egy-egy falatot. Még meg sem száradt a klott-gatyánk, máris mentünk, természetesen a Titivel, és a többi, ugyancsak zsíros kenyeret faló gyerekkel együtt a következő játszóhelyre, a szalmakazalhoz. Ez remek csúszkáló hely volt. Fölmászva a kazal tetejére, a már korábban kialakított csúszdához mentünk, és lecsúszva kiabáltunk. Az egy-két ölnyi szalma ráment a játékra, de a tulajdonos „elkárolta”, pláne, ha az ő gyereke is a csúszkálók között volt. A tanya lakói valamennyien kedvükre vihettek a szalmából a szalmazsákjukat kitömni - ez természetes volt azok után, hogy nyáron, aratáskor mindannyian részt vettek a nagy munkában, az aratás - cséplés - betakarítás során. A fizetség jórészt terményben történt. Nem klasszikus értelemben cselédek, de ahhoz hasonló státusú emberek voltak, köztük egy-egy városi munkással, mint az apám és néhány vasutas társa.
De a gyerekek egyformák voltak, és együtt játszottak. Az ilyen szalmakazal csúszkában Titi nem vett részt, hanem élénken figyelte a gyerekeket. Hangos jókedvük rá is átragadt, és élénken futkározott köztünk ide-oda. Amikor aztán vége lett a szórakozásunknak, észre sem vettük: közben este lett. Titinek következett a láncra kötés, nekünk meg a lábmosás, és nyomás az ágyba!
Szinte minden napunk így telt el, de egyáltalán nem unatkoztunk, sőt, élveztük a szabad természetben töltött napokat, és hitünk szerint a kutya is élvezte a velünk töltött időt. Reggel már várt bennünket. Futva mentünk ki a rétre és ott futkároztunk az időközben előkerült többi gyerekkel, játszottunk hol ezt, hol azt, és a kutyánk ebben kéretlenül is társunk volt. Egyszer-egyszer messzebbre is elcsavarogtunk, de biztos támaszunk volt a kutya, így nem tudtunk eltévedni. Az időérzékünk a gyomrunkban volt. Nem kellett attól félni, hogy nem érünk haza időben, az éhes gyomor mindig jelzett, halálos pontossággal.
Következett az ősz, a nagyobb gyerekek iskolába mentek, így megcsappant a játszópajtások száma, de ott volt Titi, és ez számunkra mindennél többet jelentett! Szinte észrevétlenül ment a nyár az őszbe, aztán az ősz a télbe! Ha nem esett az eső, az udvaron játszottunk a kutyával mindenfélét, és ha akadt egy-két korunkbeli, akkor többen. A fogócskázást szerettük a legjobban, abba Titi is bekapcsolódott, és mindig ő volt a győztes kivétel nélkül! Finoman megérintette az orrával, akit meg kellett fogni, és csak utána jött mindig a fogó. Számtalanszor eljátszottuk ezt, és a kutya nem unta meg. Ahogy futni kezdett, akire a sorsolás a fogó szerepet ráruházta, abban a pillanatban a kutya is kapcsolt, és pillanatok alatt utolérte, és a már említett módon megérintette, de aztán a többieket is elkapta, egyszóval, remekül elszórakoztunk azzal a semmi kis játékkal naphosszat. Közben kavicsot dobáltunk neki, és azt is visszahozta szorgalmasan.
Abban az évben korán lett tél: már októberben leesett az első hó, és mi átváltottunk a szánkózásra, hógolyózásra. Titi ezt is élvezte, futott a szánkó mellett, és ha kapott egy hógolyót, azt sem vette rossz néven. Amikor megjöttek a csikorgató hideg éjszakák, bent aludt a konyhában a rongyokon. De nagyokat csúszkáltunk a patak jegén és közöttünk futkározott a kutya is! Aztán rendesen megjött a tavasz, és mihelyt lehetett, kimentünk a rétre a kutyával futkározni. Egyik este szokatlan jelenséget figyeltünk meg a kutyánkon: lehangolt volt és csak ímmel-ámmal játszott, amint mentünk hazafelé, de nem tulajdonítottunk neki nagyobb jelentőséget. Aztán reggel jött a meglepetés: a kutya nem hagyta el az ólat. Apánkat kérleltük, nézzen utána a dolgoknak. Nincs kedvem cifrázni, a kutyánk veszettséget kapott, és még aznap agyonlőtte a vadász szomszédunk.
Máig ott van a puskalövés hangja a fülemben és a bánat a szívemben. Akkor éjjel, álmomban, egy angyal elém állította a kutyámat és az apámat, majd azt kérdezte: melyiket választod? És én a kutyámat választottam. Ahogy nagyobb lettem, magamban egyre jobban égetett a szégyen, hogy az apámat képes lettem volna feláldozni a kutyáért, de ezt soha senkinek el nem mondtam. Egészen kamaszkoromig kísért ez a szorongás, és csak nagy nehezen nőttem ki.
A szeretetemet azonban mindig megőriztem drága és egyetlen kutyám iránt, és most már őrizni is fogom halálom napjáig.

2. Kövirózsa

Vannak hihetetlen dolgok, amelyeket látunk valójában, de még sem hiszünk el. Minden ellentmond annak, hogy elhiggyük, pedig látjuk a saját szemünkkel. Meg is dörzsöljük, hogy jól látunk-e? Igen, látom, tehát van.
Így támadnak az emberben a kétségek, s ha nem tud valamilyen magyarázatot találni a látottakra, akkor elbizonytalanodik, és az ilyen esetek ismétlődése folytonos, félszeg, visszahúzódó emberré válik az illető.
Így voltam én is a kövirózsával, amely szépen kialakított gruppban azt az érzetet kelti az emberben, hogy tényleg a kövekből nő ez növény, a kövek táplálják. Gyerekkoromban láttam ilyen hihetetlen dolgot először. Ahol laktunk, a tanyán, a tulajdonos fia, egy közeli dombon lakott olyan házban, amely kastélynak ugyan nem volt nevezhető, de közönséges értelemben több volt egyszerű háznál. Valósággal sütött róla a gazdagság. Hatalmas park vette körül, mindenféle növényekkel beültetve. A fiatalember már nős volt, családos, velem-korabeli gyerekei voltak. Ő lett volna az egész környék tulajdonának örököse, ha nem jön közbe a népi demokrácia. A öreg uraság ott lakott a tanya épületében, igaz, nem a mi oldalunkon, hanem a másikon. Az egész másik oldalt lakta ő, és a hozzá tartozó személyzet, el is volt zárva, nem úgy, mint a mi oldalunkon, ahol a cselédek laktak.
A fiatal uraság nem foglalkozott a földekkel, és a szolgáló néppel. Ügyvéd volt, a városban lakott, csak olyan nyári szállásnak használta az épületet. A gyerekek magántanulók voltak ugyan, de mégis a nyári időszakban voltak csak láthatók.
Kicsit bonyolult volt a család élete, mindenféle mendemondák szóltak erről.
Az ügyvéd fiútestvére viszont a tanyán élt, és a gazdasággal foglalkozott. Neki is voltak gyerekei, akik gyakran játszottak velünk, de hogy miért volt egy másik gyerek teljesen elkülönítve a világtól, azt senki sem tudta. A szóbeszéd szerint az elkülönült család feje az öreg uraság szerelemgyereke volt. Ő volt a kedves gyermek, ezt szó nélkül elfogadta mindenki, de hogy miért alakult így a magánélete, azt homály fedte.
A szép úri lak mellett húzódott az országút, szederfákkal övezve. Egyik kedvenc időtöltésem volt a szederfák megmászása, és az érett gyümölcs szedése, lelegelése.
Háromféle szeder volt: fehér, fekete és hamvas. Az volt a lényeg, hogy nagy szemű legyen, mindegyik féléből volt olyan fa, amelyiknek nagy szemű volt a termése. Ezt a földről egyértelműen meg lehetett állapítani, és csak arra a fára másztunk fel, amelyiknek a termése fogunkra való volt. A fekete szeder talán valamivel zamatosabb volt, mint a másikak, de óriási hibája volt neki, hogy szörnyű nyomokat hagyott. Nemcsak a kezünk, az arcunk lett fekete, hanem ha volt rajtunk valami gönc, annak is befellegzett! Igaz, általában egy klott gatya volt az összes ruházatunk, de azt is tönkre tette ez a fajta csemege. Ha fára mászás közben összenyomódott rajtunk egy-egy szem, már nem volt másnap használható a nadrág.
Jobban szerettük ezért a fehéret, ami szintén nagyon finom volt, bár kevésbé zamatos. Olykor még egy kicsit vízízű is, de legalább nem hagyott nyomot a testünkön, a ruházatunkon.
Mégis, valamennyi szederfa közül a hamvas színű gyümölcsöt termő volt az igazi! Talán minden tizedik, vagy huszadik fa volt ilyen, és ha ilyenre találtunk, hangos kiabálással hívtuk társainkat:
- Ide, ide! Hamvas szeder!
Ezúttal magam voltam csak, nem volt kit hívni. Bemértem magamnak a fát. A fára mászás szempontjából szóba jöhető ágakat szempillantás alatt kinéztem. A bő termés nem is késztetett a gyengébb, kockázatosabb ágak megmászására, mivel nagyon hamar az édenkert közepén voltam.
Egy ipszilon alakú elágazásra ültem, bal kezemmel kapaszkodtam, jobb kezemmel pedig, szedtem és tömtem befelé a finomabbnál finomabb csemegét.
- Mit művelsz te ott? - hallottam meg egy gyerek hangját.
Lenéztem a fáról, és egy velem-korú kislányt láttam a fa alatt.
- Szedret szedek, te nem ismered a szedret? Nagyon finom, pláne ez a hamvas fajta!
- Nem ismerem. Szednél nekem is?
- Igen, egy kicsit várjál, szedek neked is, aztán lemegyek!
Bal kezemet a testemhez szorítva teleügyeskedtem a markomat, mert jobb kézzel kapaszkodni kellett, és szemenként szedegettem a "kóstolót", aztán egy kézzel valahogy letornáztam magam, és odaadtam a kislánynak a szedret. Előbb óvatosan megkóstolta, és miután ízlett, pillanatok alatt fölfalta az ismeretlen csemegét.
- De finom volt! - nyugtázta elégedetten, én pedig, már vissza is másztam a fára. Szóltam neki, hogy figyeljen, mert megrázom a fát, és ami lepotyog, szedje össze, és egye meg. A kislány boldogan nyugtázta ezt a fordulatot. Amint rázni kezdtem a fát, úgy potyogott a szeder, mint a záporeső!
Lemásztam, és segítettem neki az összeszedésben. Nem volt szükség magyarázatra, látta melyik az érett, azt fölszedte és megette. Én is szedegettem és falatozgattam közben.
Evés közben a lány kikérdezett, ki vagyok, és mi az oka, hogy egyedül vagyok. Elmondta, hogy ő az ügyvéd lánya, amit én sejtettem is. A nevelőnő, akire ő volt bízva, beszélget egy bácsival, ezért jött el, amikor meglátott engem a fa ágai között. Nem tudta elképzelni, hogy mivel foglalatoskodom ott.
Most pedig, ha van kedvem hozzá, megmutatja nekem a kertjüket, ahol szépen virágoznak a rózsák és a többi virág.
Persze, hogy volt kedvem, legalább lesz mit eldicsekednem a többiek előtt!
Amikor már degeszre ettük magunkat, elindultunk a ház felé. A nevelőnő még mindig egy cselédlegénnyel beszélgetett, és mi bementünk az udvarra. A gondjaira bízott gyerek nem nagyon érdekelte, annál inkább a cselédlegény.
- Apukám külföldön van, csak mi vagyunk itthon - tette hozzá magyarázatul a kislány. Közben én már a pompás növényeket bámultam, szinte tátva maradt a szám a sok színes virágtól. Az utak murvával voltak felszórva, végig, a hatalmas parkban.
Egy különös virágféle keltette fel a figyelmemet: szépen kirakott szikladarabok, kövek között szép virágú tüskés növény telepedett meg. Úgy nézett ki, hogy a szikladarabokból nő ki. Látva érdeklődésemet, elmagyarázta, hogy ez a kövirózsa. A kődarabok, sziklák növesztik, csak öntözni kell időnként.
- A sziklákból nő? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Igen, mondta meggyőzően a kislány, és én elhittem neki. Elhittem a képtelenséget, mint ahogy az is képtelenségnek tűnt számomra, hogy itt sétálgatok a parkban.
Amikor elmondtam a dolgot az anyukámnak, ő csak nevetett rajta, és elmagyarázta: a kövirózsák úgy fejlődnek, hogy előbb elültetik a rózsákat egy gruppban, aztán ha már meggyökeresedtek, körberakják kövekkel, szikladarabokkal. Utána a növény a valóban a sziklákon nő tovább.
Nagy nehezen megértettem: a látszat mögött néha az igazság más színben pompázik.
Kár lenne az egész mögött filozófiai mélységeket keresni, de való igaz, hogy nyiladozó értelmem olyan fogódzót talált a kislány meghívása után, mint a növésben lévő kövirózsák a köveken, szikladarabokon.



3. Aranyló naphalak

Gyermekkorom meghatározó élménye volt a patak, nyáron a benne való fürdés, télen a befagyott jegén való csúszkálás. Egy kisgyerek számára sokat jelentett a természet körforgásának észlelése, ösztönös megtapasztalása, a mindenségben zajló folyamatok evidenciaként való elfogadása. Rám különösen a természet újjáéledése, a tavasz és az azt követő kiteljesedés tombolása, a nyár volt elemi erejű hatással, személyiség-formáló erővel. Hányszor, de hányszor rácsodálkoztam a réten nyíló virágokra, a patakban úszkáló halakra, miből lesznek ezek és mi az értelme a létüknek?
Persze, nem valami mélyértelmű gondolatmenet végső kérdéseként, hanem az elém táruló természet éledése, virulása iránti ösztönös kíváncsiság alapján éltem át mindezeket. Leginkább azon tűnődtem, hogy a patakban úszkáló halak vajon hogyan kerülnek oda, hiszen a vízben meg lehet fulladni! (Erre a szüleim igen korán felhívták a figyelmemet.)
A kifogott és megsütött halat igen szerettem, de azon csak később kezdtem el töprengeni, hogy a sült hal eredetileg a patakban úszkált, és élő hal volt. Jóval később azonosultam csak a gondolattal, hogy ha nagyobb leszek, én is kedvemre foghatok halat a patakban, hogy anyukámnak hazavigyem megsütni, és akkor, akár minden nap ehetünk sült halat. Mondanom sem kell, hogy hiába folyt ott a patak, azért mégis nagyon ritka csemege volt a sült hal minálunk. Apám nem szerette a halfogással járó bíbelődést, a cselédek meg jórészt a saját a napi eledelük megteremtése érdekében foglalkoztak ilyesmivel. Ahhoz pedig nem volt elég a fogás, hogy másnak is adjanak belőle. Így aztán maradt a hal utáni vágyakozás, és tűnődés a sült hal eredete felől. Erre a legjobb hely a patak felett átvezető híd gerendáján való üldögélés, ücsörgés volt.
Mennyire szerettem azt a helyet! A hídon nem volt forgalom, az őszi betakarításnál használták csupán a lovas kocsik, de ilyenkor, nyár közepén hetekig nem járt arra egy lélek sem. Ideális hely volt egy három-négy éves forma gyereknek a szemlélődésre. Ha éppen nem fürödtünk, mert az idő nem volt alkalmas a fürdésre, én rendszerint odamentem, és fentről figyeltem a halakat. Itt, a híd alatt mélyebb is volt a víz, és nagyon tiszta, le lehetett látni a meder aljáig, és a nagyobb halak rendszerint ott tanyáztak. Egyszer az egyik, nálamnál valamivel idősebb, nagyobbacska fiúval figyeltük a halakat, és ő kiokosított.
- Kosarazni kéne, mert a nagy halak ott vannak elbújva a part üregeiben. Oda kéne tenni a kosarat az üreg bejáratához, aztán fűzfavesszővel csapkodni a vizet, és közben kiabálni. A nagy zajra és mozgásra az alvó halak felébrednének és előúsznának. Ezért kellene a kosár, mert az elfogná az utat a menekülő halak elől, így azok a kosárban kötnének ki. A bátyám mindig így fogja a halat, a múlt héten is ekkora csukákat fogott! - és mutatta a karján a hihetetlen nagyságú hal méretét. Ettől a fiútól hallottam először, hogy a napfényben aranyszínűen villódzó hal tényleg aranyhal, legalább is az a neve.
A híd végében ülve seregestül lehetett látni, amint a nap sugarai megtörtek a pikkelyeken, és úgy úszkáltak ezek az apró jószágok a vízben. Később tudtam meg, hogy a hivatalos elnevezés szerint ezek az általam aranyhalnak nézett halak valójában naphalak. Először én rögtön a mesére asszociáltam, amit anyámtól hallottam, miszerint a kifogott aranyhal teljesítette a halász három kívánságát. Hirtelen nem is tudtam, mit kívánnék, mi lenne az a három kívánság, de egy jó adag sült hal az eszembe jutott, biztosan azt is teljesítené az aranyhal.
Nekem nem volt semmi felszerelésem, és azt sem tudtam, hogyan kell hozzáfogni a horgászáshoz. Igaz, néha előfordult, hogy láttam horgászó embereket, de ahhoz kicsi voltam, hogy megkérdezzem, miből is áll a horgászás tudománya. Így aztán maradt az álmodozás a híd végében, ha majd nagy leszek, biztosan én is horgászni fogok, mint most a nagyok, és sikerül kifogni az aranyhalat. Most azonban, csak néztem, amint fickándoztak a vízben seregestől, aztán hirtelen eltűntek. Az egész csapat elúszott valahová, és jöttek helyettük más halak, kicsik és nagyobbacskák, néha feltűnt egy-egy egészen nagy is, ilyenkor szinte lázba jöttem. Igaz, semmi esélyem nem volt, hogy kifogjam, mert felszerelésem sem volt, de az élmény, az megkapó volt. Láttam a nagy halat! El is meséltem a többi gyereknek, és otthon az anyukámnak, csak azon csodálkoztam, hogy közülük senki nem jött úgy lázba, mint én.
- Na és? Láttál halat a patakban, mi ezen a csodálni való?
Néha láttam csíkászt is, amint kosárral csíkhalat fogott, ott nyomban levágta a fejét, és a maradványt a szákjába tette. Az nem tudom, hogy ha rendes hal akadt a kosarába, azzal mit tett, de olyan helyen foglalatoskodott, ahol bőven volt csíkhal, a sűrű hínáros részen.
Rendszerint azzal ért véget a szemlélődésem, hogy jött a többi korombeli gyerek, és a kérdő-felszólító jellegű mondásra, miszerint „Nem jössz fürödni?”, közéjük álltam, és hangos csapkodással a vízbe vetettük magunkat.
Gondolatban azért még egy darabig ott maradtam a híd fokán, és elmerengve bámultam az elúszó aranyhalak után.


4. Hej, ti rózsafák!

Ha belegondolok, életemben egy dolog sikerült maradéktanul, száz százalékosan, szívmelengető sikerességgel, amire magam előtt is büszke vagyok: a vadrózsák nemesítése anyám virágoskertjében. Ez a tettem nem nagy dolog valójában, de ezt sikeresen oldottam meg, most már tudom, véglegesen: a legnagyobb tettem volt az életemben. Én legalábbis úgy érzem.
Voltak ugyan eredményeim, a szokásos emberi teljesítmények: néhány félévet kitűnőre zártam az egyetemen, a hivatásomban is helyt álltam, az életben is úgy-ahogy eredményes munkát végeztem, a nőknél is vittem valamire. De mindezek valahogy, végső elemzésben hiányérzettel kísértenek, mert nem voltak tökéletes dolgok, jobban is megcsinálhattam volna valamennyi "teljesítményes" tettemet. Vagy mennyiségi, vagy minőségi szempontból, esetleg mind a kettő szerint. Egyedül a rózsanemesítés az, ahol tökéletes munkát végeztem, valamennyi rózsám évekig a kert dísze volt, anyám virágoskertjének pompás virágai, illatukat soha nem felejtem el.
Családunkat a háború sodorta a szép Erdélyből a Dunántúlra. Apám vasutas volt, és a vasút biztosított nekünk lakást előbb egy városhoz közeli tanyán, majd évek múltán egy szerény hajlékot a városban. De anyám akkor lett volna igazán boldog, ha saját otthonban lakhattunk volna. De sokat beszéltek az erdélyi otthonukról, és Erdélyről, Istenem! Mindig úgy, hogy "otthon", mert soha nem lelték magukat igazán idevalósinak, csak amikor meglett a hőn óhajtott saját házunk, akkor oldódott egy kicsit az idegenség érzése. Amikor végre sikerült a saját házunkba költözni. Mi, a gyerekek nem is tudtuk felfogni valójában, milyen különbség van a lakás és az otthon között.
Eljött az idő, és végre teljesült anyám hőn óhajtott vágya: beköltözhettünk saját otthonunkba. Egy belvárosi ház volt, kétlakásos résszel. Az egyik részébe költözhettünk, mert csak lakott tulajdonra futotta, bármennyire is izzadtságos munkával, gürcöléssel kaparták össze szüleink a vételárat. Az egyik lakást sikerült valahogy a bentlakótól megszabadítani, a helyére költöztünk mi, a tulajdonosok. A másik régi lakó maradt. Ő nyulakkal foglalkozott, a ház körül volt véve ólakkal. Megegyeztek, hogy az ólak egy részét lebontja, és helyébe virágoskertet tervezett anyám. Lassan, pár év alatt kialakult az elvárásainak megfelelő terep, így a nyúl- és tyúkketrecek helyén barátságos, szép kis kert, igazi kiskert alakult ki. Idővel virág borította lett a kiskert: violák, őszirózsák, dáliák pompáztak a kerítés mellett, a pár gyümölcsfa árnyékában gyöngyvirágok. Szinte minden volt már, csak anyám nagy bánatára a rózsa hiányzott. Pontosabban néhány vadrózsa is virágzott, de anyám igazi piros rózsára vágyott. Egyik őszi délutánon elhatározták apámmal, hogy kicsapják a vadrózsákat, és valahonnan szereznek, legfeljebb vesznek valamelyik kertészetben nemes rózsákat, és rózsát fognak telepíteni.
Ekkor, a beszélgetést hallva, nem is tudom honnan vettem a gondolatot, azt mondtam anyámnak, hagyják csak a vadrózsákat, majd tavasszal beoltom őket és lesz szép piros, meg más színű rózsája a kiskertben.
- De, drága fiam, ahhoz nem értesz, hiszen soha nem csináltál ilyent! Ahhoz kertésznek kell lenni!
Én pedig határozottan mondtam, hogy sikerülni fog, hagyják csak a vadrózsákat.
Anyám hitetlenkedett, apám nyugtatgatta. Hadd próbálja ki, nem is olyan nagy művészet az, és különben is, mit vesztünk vele, ha nem sikerül, majd veszünk a bolgárkertésznél rózsatöveket. A lényeg, hogy ebben maradtunk, megpróbálhatom.
Középiskolás voltam akkor, biológiából is tanultunk erről a témáról, de én bele is mélyedtem a rózsa szemzés témakörébe, tudományába. Akitől csak lehetett, érdeklődtem, tudakolódtam ez ügyben. Barátok, iskolatársak, akiknek volt kertjük, szívesen megmutatták a rózsáikat. Volt, aki maga is szemzett már rózsát, elmondta, mi kell az ilyesmihez: szemzőkés, de megteszi egy jó kiskés is, kötöző anyagnak rafia, és főleg gyakorlat a művelethez. Metszőolló volt már nekünk, aki virágot nevel, ápol, annak szüksége van rá.
Gondolatban százszor, ezerszer is végig csináltam a műveletet, közben újabb és újabb ismeretekre akadtam, mert kerestem az ilyent. Mire eljött a tavasz, kihajtott a vadrózsa ága, olyan állapotba került, hogy neki lehetett állni a szemzésnek, tejesen felkészült voltam erre a feladatra. Nem tudom máig sem, honnan volt ekkora önbizalmam, de olyan biztos voltam a dolgomban, hogy akár az életemet tettem volna rá, hogy sikerülni fog.
Egyik vasárnap reggel, talán éppen virágvasárnap volt, elmentem a barátomhoz, és a rózsakertben kiválasztottam egy csokorra valót. Olyanokat, amelyek nemcsak szépek voltak, hanem a szárain szép, duzzadó szemek sorakoztak. A csokrot anyámnak vittem, azzal a megjegyzéssel, hogy most fogom a szemzést megcsinálni, abból a színből, amelyiket akarja. Hát persze, hogy a piros rózsát választotta, és én nekiálltam.
Nagy műgonddal készítettem elő mindent, alaposan megvizsgáltam a vadrózsa ágakat, töveket. Már előzőleg is figyelemmel kísértem növekedésüket, és a már korábban kinézett három ágat, melyek a legfejlettebbek, legegészségesebbek voltak, azokat szépen megtisztogattam és tíz centisre hagyva elvágtam.
S ment minden, mintha világ életemben ezt csináltam volna! Szóval, minden a lehető legszakszerűbben történt. Igaz, lassan ment a dolog, majdnem az egész délelőtt ráment a három ág beszemzésére. Minden mozdulat valahogy a lelkemből jött. Nagyon akartam, hogy anyám kedvében járjak, és szinte láttam magam előtt a nyíló piros rózsákat.
Amikor végeztem, anyámmal együtt néztük a három visszavágott, bekötözött végű rózsaágat.
- Egy hét múlva megindul a szemek növekedése és nemsokára nyílni fog a piros rózsa!
Anyám hitetlenkedve, bizonytalanul mondott valami reménykedés félét, és naponta tízszer is megnézte, hogy mi a helyzet a rózsáival. Szép tavasz volt, sok esővel és napsütéssel, és pár nap múlva megállapítottuk: megeredt a szem mindegyik ágon, és növekedni látszott.
Az a tavasz olyan volt, hogy kívánni sem lehetett volna szebb, jobb időjárást. A beszemzett rózsáim úgy növekedtek, mintha húzták volna őket, hamarosan megjelentek az első bimbók és nemsokára virágba borultak az ágak. Soha nem fogom elfejteni anyám örömtől ragyogó arcát, csillogó szemeit, amikor az első rózsaszálat vázába tette.
- Az én piros rózsám, a drága nagy fiamtól!
Ezután egy sárga és egy fehér rózsát szemeztem a még meglévő vadrózsákból, és ősszel pedig szereztem újabb vadrózsa töveket és elültetve tavasszal tovább gyarapítottam a kertet rózsákkal, talán húszat is nemesítettem. Minden szemzésem sikerült, kivétel nélkül. Ennyivel megelégedett anyám, többet nem akart, mert kellett a hely más virágoknak is.


5. Vágtató ló

A lovakhoz való viszonyomat egy nagyon sajátos jelzővel tudnám leírni: ambivalens. Ez a kettősség nyilvánul meg, ha látok valahol egy lovat, pláne a szabadban, és különösképpen, ha elérhető közelségben van. Egyfelől mérhetetlen tisztelet a hatalmas állat iránt; ez olyan, mint amikor egy nehézsúlyú bokszolót lát az ember, és nincs kétsége afelől, hogy nem egy súlycsoportba tartozik vele, látatlanban is aláírja, hogy ő a győztes, az erősebb. A határtalan tisztelet, amit az állat iránt érzek, sokszor megy át csodálatba, és elismerésbe. Amikor a szép állat ápolt, és gyönyörű a mozgása, ilyenkor szinte kiszalad a számon a tetszésnyilvánítás:
- De szép! De szép ez az állat! Gyönyörű!
Órákig elnézegetném Istennek ezt a különlegesen szép teremtményét!
De abban a pillanatban, amikor már kész vagyok meghajtani a fejemet a szépség e kifogás nélküli megnyilvánulásán, valahol rögtön tudatomba robban a vágtató ló fogalma, amely egyenlő a halállal, a már említett súlycsoportbeli különbségek miatt. A ló iránt érzett, fenntartás nélküli tiszteletről már szót ejtettem, de ez a tisztelet nem azonos a szomszéd utcában lakó matematika tanár iránti tisztelettel. Más minőség, más kategória.
Félelem szövi át ezt a tiszteletet, nehogy valamivel rám haragítsam, egyáltalán, kivívjam valamivel az ellenszenvét, mert ha kedve lenne, egy pillanat alatt eltaposna, és nem kétséges, szempillantás alatt semmivé válhatnék általa. Ez a félelem több és más volt a szokásos gyerekkori félésnél-félelemnél, átszőtte a szorongás, ami akkori személyiségem jellemző jegye volt, csak késő kamasz koromban szabadultam meg tőle.
Hogy miért van ennyire végletesen ambivalens érzésem van a lovak iránt, annak nem tudom, csak sejtem az okát.
Kora gyermekkoromból jön elő az emlék, tiszta és világos kép. Játszótársaimmal, korombeli gyerekekkel egy szalmakazal körül futkároztunk, miután meguntuk a kazal tetejéről való lecsúszkálást. Aztán ennek is vége lett, nem tudtunk kitalálni más játékot, és elkezdtünk hazafelé csámborogni, mintha egyszerre kondult volna meg bennünk az éhség-kolomp. Szép tavaszi idő volt, ragyogóan sütött a nap, de még csalókán. Minden hideg volt, legfőképp a föld, ami még a tél szorításából épphogy csak kiszabadult.
Engem valami szokatlan fáradtság kapott el, és hanyatt vágtam magam a füves földön. Felettébb jól esett a kiizzadt testemnek a hűvös föld, így pillanatok alatt el is szenderedtem. A többiek mit sem törődtek velem, mindenki a saját zsíros kenyere után futott, és miután megkapta az anyjától, vagy a nagyobb testvérétől, újra összeverődött a csapat. Csak ekkor tűnt fel nekik, hogy hiányzom. Egy-kettőre kiderült, én sírva, négykézláb próbálok hazajutni egy borzasztó élmény után!
Az történt ugyanis, hogy elszenderedve egyszer csak vágtató lovakat láttam felém száguldva jönni, és képtelen voltam elfutni, vagy akár mozogni is, szabályszerűen ledermedve vártam a lovakat, ahogy felém közeledtek. Már nem voltak, csak néhány lépésre, amikor az a ló, amelyik engem tiport volna el, fölém érve visszafogta magát, hatalmasat nyerítve két hátsó lábára állt, és átugrotta a földön fekvő testemet. Csak erre emlékszem, aztán feltört belőlem a sírás, de ez nem is sírás, hanem zokogás volt, a megrázó élmény hatására. Közben valami borzasztó, addig még soha nem tapasztalt fájdalom járta át a testemet. Hiába próbáltam, nem tudtam felállni, négykézláb másztam a házunk felé, közben valamelyik gyerek szólt az anyukámnak, aki futva-sietve szaladt elém. Látta, hogy mi a helyzet, ölébe kapott, és azt kérdezte:
- Mi a baj, kisfiam? Miért sírsz?
Én nem nagyon tudtam beszélni, a beszéd is nehezemre esett, csak annyit nyögtem ki:
- A lovak jönnek! A vágtató ló!
Anyám látta, hogy félrebeszél már a gyerek, a forró testemet vizes ruhába csavarta, és ágyba dugott. Az ágy melege jót tett a testemnek, és reggelre kialudva magam, egészségesen ébredtem. Szép álmot álmodtam, egyszemélyes hintóban száguldoztam a réten, át a patakon, a szántásokon, mindenen. A pejkó, amit befogtak a hintó elé, beszélni is tudott, azt kérdezte tőlem:
- Merre parancsolod édes gazdám a hintót?
Én nem szóltam egy szót sem, a pejkó kitalálta a gondolataimat, és azokat parancsnak értelmezte. Így vágtattunk árkon-bokron át, egészen reggelig, mert akkor felébredtem, és anyukámat láttam az ágyam szélére ülve, arcomat simogatva.
Végül is összeállt neki a kép a gyerekek elmondásaiból: a hideg földön elaludtam, és ezt a szörnyű élményt, minden valószínűség szerint, csupán csak álmodtam. Bár voltak a tanyán lovak is, de abban az időben nem látott senki lovakat száguldozni a réten.
Attól mindig nagyon óvott minket anyám, hogy lefeküdjünk a hideg földre, mert komoly bajunk is lehetett volna belőle. Szerencsére, én megúsztam egy átmeneti végtag fájdalommal, aminek nem lett semmilyen következménye.
Egy valami azonban megmaradt.
Ez a fóbia-szerű félelem a vágtató lótól, ami ugyan, csak álmomban ért, de mintha valami valóságos élmény lett volna, örökre az emlékezetembe ivódott. Sajnos, egészen sokáig, fiatal felnőtt koromig nem hittem el, hogy ezt csak álmodtam csupán. Mélyen meg voltam győződve arról, hogy az életem egy vágtató lovon múlott. Ha akkor nem áll meg, illetve nem ugrik keresztül rajtam, ott nekem biztosan végem lesz.
Azóta számtalan történetet olvastam a lovakról, például olyant, hogy meglőtt gazdáját a háborúból hazavitte a hátán, és ezek is mind olyan szuggesztív módon hatottak rám, hogy valóságos történetként éltem át mindet.
Az irodalmon kívül a képzőművészeti alkotások is mindig felkeltik az érdeklődésemet, különösképp, ha a témájuk valamilyen formában a vágtató ló.

6. Fürtös akácvirág

Gyermekkorom bódítón szép emléke a fürtös akácvirág. Nemcsak látványnak volt szép, hanem az illata is valami varázslatos, semmi máshoz nem hasonlítható érzést adott.
Még kicsi voltam, olyan sok mindenhez nem is hasonlíthattam, de az általam ismert kevés dolog közül ez volt, ami igazán megfogta a lelkemet. Elcsodálkoztam, hogyan tud valami ilyen szép lenni. Valamit megéreztem a lelki szépségből, amit nem is lehet kimondani, csak egyszerűen csodálni kell! Nincs is rá szó, amit éreztem elbűvölő szépségének láttán. Talán a fájdalom, mint érzés, ez volt hozzá hasonlítható, fájdalmasan szép.
E ponton érezhettem először, hogy van valami, amit nem tudok kimondani, amit érzek. Attól szinte robbanásszerűen tárult fel a világ előttem, megsejtettem valami félelmetesen nagyszerű dolgot, a világegyetem kitágult előttem.
Pontosabban csak a lehetőség, belém nyilallott valami, amit nem értettem, de éreztem, hogy van valami, amit soha sem fogok megérteni, de hogy van, az bizonyosság!
Az önmagára és a világra eszmélés nagy pillanata volt nekem a fürtös akácvirág. A fehér tisztaság, az édes illat, mely egyszerre volt a méz és az ibolya illata. Anyám kedvessége, simogató keze, apám keménysége, a vágyott erő megléte. A patak gyors elfolyása, télen a hó hullása, amely a konyha ablaküvegén való bámulás furcsa érzését adta a sparhelt melegében. Hó hullik, de a kályha melegít. Kint csikorgó hideg van, de én egy szál ingben nézhetem a hó hullását.
Vagyis van valami, ami tőlem független, objektív valóság, vagyis a világ!
Persze, nem ezekkel a szavakkal, de ez az értelme annak, mit megéreztem. Rajtam , és a mindennap látott személyek, dolgokon kívül van valami más, valamivel több, mint az én kicsi világom. És ez a valami igen nagy, ez lehet a világ maga. És a fürtős akácon a zsongó méhek! Láttam, ahogy dolgoznak, eszik az édes virágport. Persze, ebből lesz a méz! Még nem tudtam, hogyan, de annyit tudtam, hogy a méhecskék a virágporból készítik a mézet és most az akácvirágon lakmároznak. Ide-oda szállnak közben, ez a munkájuk! De jó dolguk van a méhecskéknek, nem úgy, mint az embereknek, akik ha meg akarnak élni, kaszálni, kapálni kell, vagy mint az apukámnak, szolgálatba kell menni a vasútnál. Pénzt kell keresni, csak így lehet ruhát, cipőt venni. Meg irkát, ceruzát.
Még nem voltam iskolás, de többször szóba került, ha majd iskolás leszek, ha felmegyek az iskolába, mi minden kell.
Csapongó fantáziám elkalandozott, majd visszatért az akácvirághoz, mert nem tudott betelni csodálatával. Hogy lehet valami ilyen szép és egyben hasznos is, hiszen a finom mézes kenyeret miből ennénk, ha nem lenne az akácvirág? De mit ennének a méhecskék? Hát persze, vannak a mezőn virágok is, azoknak is van mézük, azt szednék össze akkor! De honnét tudják, hogy itt van az akácfa, és annak ilyenkor vannak a szép fürtös virágai és ezek a virágok tele vannak mézzel? Biztosan tudják valahonnan hiszen tele van velük az egész virágzó fa, mindenütt zümmögnek a méhek.
Isten tudja, hogy meddig voltam képes elnézegetni az akácvirágot, a méheket és spekulálgatni ilyen dolgokról közben, de aztán korgott egyet a gyomrom és jelezte a nagyon is kézenfekvő dolgot, megéheztem. Egy pillanat alatt odalett a meditáció, rohantam haza, hogy éhes vagyok!
Egy karéj zsíros kenyeret kent anyám, ilyenkor ez mentett meg az éhhaláltól. Jóízűen falatoztam a kenyeret, még Tisza kutyámnak is adtam belőle. Persze lopva, nehogy anyám meglássa, mert mindig megszidott, ha látta, hogy a kenyérből adunk a kutyának is. A továbbiak már a kutyával való játszásba fordultak, a mezőn futkostunk, lementünk a patak partjára is. Fürdeni nem lehetett, akácvirágzáskor még hideg a folyó vize, a kutya is csak nézte a habokat, a tovagördülő patak vizét.
Amennyire elmélyedtem az akácvirággal való szemlélődésbe, annyira meg is feledkeztem róla a továbbiakban. Csak télen, amikor fogytán volt a tüzelőnk és apám nekilátott kivágni az akácfát, akkor jutott eszembe ismét a fehér virág.
Mi lesz a méhekkel, mit fognak tavasszal enni, ha nem lesz az akácfa?
Találnak maguknak virágot és másik akácfát! - mondta anyám a kíváncsiskodó kérdésemre. Beláttam, hogy ilyen a világ rendje, ha nem akarunk fagyoskodni, ki kell vágni az akácfát. Akkor már nem is volt olyan rettenetes a fejsze suhogása, amint apám vágta a vastag törzset.
Amikor végzett és a fa kidőlt, kezdte az ágakat legallyazni. Anyámnak segítettem az összeszedésben, és a forgácsot egyenesen a sparhelthez vittük. Egy jó marékkal a parázsra is dobott belőle, hogy ki ne aludjon a tűz. A piszkavassal elhúzta a karikákat, és úgy dobta rá a fogácsot. Lobbant egyet a láng, de aztán gyorsan visszahúzta a karikákat, magában duruzsolt a tűz tovább.
Visszamentem az ablakhoz húzott székhez, rátérdeltem és úgy bámultam a hulló hópelyheket.


7. Bömbölő bika

Olyan hatalmas állatot, mint a bika, még nem láttam eddigi életemben! Egy volt belőle a tanyán, csak a tehenek fedeztetésére használták, mást nem is nagyon lehetett kezdeni vele. Az istálló egyik sarkában volt a helye, minden másnap megsétáltatták az udvaron, két tehenész legényre volt bízva a művelet. Soha nem elölről, hanem oldalról, úgy, hogy ne kerüljenek a bika látószögébe, akképpen vezették illetve irányították. A legfontosabb körülmény, ami ezt lehetővé tette, a bika orrában lévő karika volt, ehhez jött a lánc, a karikára fűzve - ez volt az egész sétáltatásnak a kulcsa. Ugyanis a bikának érzékeny testrésze az orra, és ezt erre vagy arra húzva lehet a csak rávenni, hogy a kívánt irányba menjen a jószág. A tehenészlegények már tudták jól a fogásokat, és úgy nézett ki a helyzet, mintha egy békés állatot terelnének, pedig ha egyszer elvétettek volna egy mozdulatot, lett volna nemulass!
A régebbi tanyaiak mesélték, hogy egyszer elszabadult a bika, mindenki menekült, amerre látott. Romhalmazt csinált a környezetéből, úgy kellett lelőni. Az összes tyúkólat, hidast - ami a disznók ólja volt - szétverte, a fahasábokat - a cselédek téli tüzelőjét - úgy szétszórta, mint a szalmát, szerencsére emberben nem esett kár, azok a házaikba menekültek. Rövid tanácskozás után úgy döntött a gazda, hogy lelövik az állatot, és ezzel megpecsételődött a bika sorsa. Mihelyt a puska csövének szögébe, tehát alkalmas helyre rontott az állat, eldördült a lövés, kétszer is, és ezzel vége lett a bikának.
A gazda azért ment könnyen bele a bika kivégzésébe, mert már nevelte az utánpótlást az istállóban, a közeljövőben le kellett volna vágni úgyis az állatot. Így aztán lett nagy eszem-iszom a tanya minden lakójának, egyedül az állat heréje volt a vadászé! Mert az volt a szokás arrafelé, hogy ezt az ínyencséget az kapta meg, aki levágta, vagy más módon vetett véget az állat életének. Ezúttal nem volt vita, kit illet ez a finomság. Most viszont még javakorabeli állatról volt szó, igen nagy kár érte volna a tulajdonost, ha hasonló eset történt volna, ezért a legkülönb legényekre volt bízva a bika, ők sétáltatták és a séta után ők kötötték meg az állatot, olyan biztonsággal, hogy még véletlenül sem fordulhatott elő elszabadulása. Tehát, jó kezek irányították az állatot, mert nagy értéket bíztak rá. Minden borjú az ő utóda volt, nagyon meg kellett becsülni az életét és a ténykedését!
A bikával ellentétben a tehenek minden alkalommal ki voltak hajtva a legelőre, tavasztól őszig. A csorda nyugodtan baktatott, hiszen a legelő egy kőhajításnyira sem volt az istállótól, a gulyás rendszerint a tanya valamelyik nagyobb gyerekéből került ki. Olyan kamasz formájú siheder legény volt, egy jó formájú karikás ostorral a kezében, és még jobb formájú kutyájával terelgették a netán elkóborló teheneket. Nem nagyon kellett terelni, mert mindegyik tudta, ha istállóból mentek, akkor a legelő felé vezet az útjuk és ez volt mindenkinek a célja: a friss, üde fű, amelyből nagyokat haraptak, nyelvükkel terelvén a füvet a szájukba.
Vagy negyven tehén volt a törzsállomány, ez hol szaporodott egy-két borjúval, hol kevesebb lett egy-két jószággal. A hatalmas legelőn bőven elfértek, nem nagyon kellett a gulyásnak terelgetni őket, mentek a maguk feje után. Mindenütt friss ennivaló fogadta őket. Azért nem lehetett túlságosan elkóborolni, erről a kutya gondoskodott.
- Csípd meg azt a maflát! - szólt a tehenész fiú, ha nem tetsző távolságra kóborolt el valamelyik állat. A kutyának több se kellett, kezelésbe, harapdálásba vette az állat lábikráját, és ez sehogy sem tetszett a kóborló tehénnek, és gyors tempóban beállt a többi közé a csordában. A rend és a béke helyreállt azonnal, és néha egy darab szalonna bőrkével jutalmazta a megbízható segéderőt a gulya fiatal őre.
Valami érthetetlen dolog történt, az egyik tehén fel akart mászni a másikra. A fiatal gulyás értette a dolgot, és odavetette:
- Ez a Piros már megint üzekedik! Bika kell neki! Hát majd meg is kapja, mert szólok a bikagondozóknak.
Nekünk, tanyabeli gyerkőcöknek tetszett, ha a tehenész fiú mesélt, ilyenkor szájtátva hallgattuk az idősebb gyereket. Mikor mennyit tódított, azt nem tudtuk lemérni, mert egy az egyben elhittük a meséit. Különösen a bikával kapcsolatos dolgokat, hiszen azt csak elvétve, ritkán láthattuk.
- Az olyan erős, hogy ha megindulna, a házatokat is rátok tudná dönteni! Ha éppen oda menekülne, akit keres, az nem tudna elfutni előle. A szaga alapján megtalálná a ház romjai alatt, és kitiporná az ember belét.
Ilyeneket mondott a fiú, és mi - legalább is én - komolyan vettük a meséit, és nemegyszer álmaimban is kísértett a kitaposott belű, gyomrú ember, ahogy a bika végez vele.
- Nincs még egy olyan állat, amelyik erősebb lenne a bikánál! - rendszerint ezzel zárta le a meséit a legény, és mi megnyugodva vettük tudomásul, hogy több szörnyűséget nem fog mesélni.
De nemcsak mesélt, megtanított fűzfa sípot csinálni. Főleg tavasszal jött le könnyen a fűzfa héja és azt visszatekerve, némi ügyességgel máris szólt a saját kezűleg gyártott síp, sőt egy-egy egyszerűbb dallamot is sikerült kicsiholni néha. Aztán a gombaszedésnél is biztos kézzel szedte ki a nem odavalókat a többi közül, amelyek nem voltak ugyan mérgesek, de hasmenést biztosan okoztak volna.
- Ezt most már nyugodtan hazavihetitek anyátoknak, ezek mind jók, elhihetitek! - és valóban, nem egyszer csinált anyám gombapaprikást a frissen szedett gombából. A rend kedvéért ő is átnézte azért, és megállapította, hogy mind tyúkgomba, tehát ehető. Azóta is szeretem a gombakészítményeket, különösen a természetben található fajtákat.
Nemcsak az íze miatt, hanem visszagondolva a tanyai világra, kedves emlékeket ébreszt bennem!
Néha úgy alakult, hogy megnéztük a behajtás utáni helyzetet is. Az állatok a behajtás után a helyükre álltak, még véletlenül sem tévesztették el, hol a helyük. Jöttek a fejőlányok, megmosván az állatok tőgyét, mint a villám, nekiálltak fejni. Amikor végeztek, a jászolba széna került, és a tehenek a szénát ropogtatva, hosszú kötélen megkötve, némelyik már kérődzve elpihent a frissen dobott szalmán.
Egy félő pillantást vetettünk a sarokban lévő óriásra, a bikára. Látszólag, vagy valójában, senki és semmi nem érdekelte, a szénát ropogtatta, magabiztosan és öntudatosan!
Ezzel befejeződött az istállóban tett kirándulásunk, nem nagyon szerették az ott szolgálók, ha gyerekek lábatlankodnak ilyenkor már az istállóban.
- Még egy kicsit hadd maradjunk kint! - kérleltük a szüleinket, akik már sokallták a gyerekeik csavargását. Kaptunk még egy kis türelmi időt és rögtön az imént látott bika ügyének megtárgyalásába kezdtünk.
- Mi lenne, ha a bika az éjjel elszabadulna és bejönne a lakásunkba? Széttaposna bennünket! - mondta az egyik élénk fantáziájú társunk. Több se kellett aztán a gyerekseregnek! Óvatosan elkezdett hazafelé ballagni a társaság, minden pillanatban félve, hogy egyszerre csak eléjük toppan a bömbölő bika.


8. Kék nefelejcs

Kisgyerekkorom nagy kalandozásai a természetben egyúttal a világ felfedezését is jelentették. A tanyától, ahol laktunk és éltünk, egyre távolabb merészkedtem. Társaim a velem egykorú gyerekek, adott esetben nagyobbak is voltak, éppen a "nagyobb" voltuk megmutatása, demonstrálása okán voltak a gyerekcsapat vezetői, a felfedezések irányítói. Tisza kutyám is megbízható kísérőm volt, vele elengedett volna anyám a világ végére is. És a leges legjobban a gyomrom volt a legfőbb őröm: ez jelzett, ha már nagyon messzire mentem, akár a Tiszával, akár más gyerekekkel. Akkor egyszeriben olyan éhes lettem, hogy azt hittem, menten éhen halok. Csak a zsíros kenyér lebegett szemeim előtt, és mint valami éhenkórász, úgy rohantam a vágyott falatok felé.
Igazi felfedezések voltak ezek a csavargások, mindenféle kötöttség nélküli kalandozások. Így ismertem meg a bombatölcséres helyet is, amely szép kis tó volt különben, túl a cserjésen, ami a legelő után következett. A nagyobbak elmondása szerint a háború alatt ide vágódott be egy bomba, célját tévesztve. A várost bombázták az amerikaiak és ez a bomba vagy túl korán, vagy túl későn oldódott ki, és az ipari üzemek helyett a holt ágban, a patak valamikori medrében kötött ki. Akkora gödröt vájt magának a robbanás, mint egy szalmakazal, és ez idővel megtelt esővízzel, így keletkezett a kicsiny tó. Nekünk otthon tiltották a tóban való fürdést, mert iszonyatos mély volt, rögtön belefulladtunk volna, ha belemerészkedünk. Még valahonnan halak is kerültek bele, akkorák voltak, mint az alsó karom, vagy még nagyobbak is, hiszen látni lehetett, ahogy sütkéreztek a napon, összegyűlve egy kupacban.
De nem a halak látványa volt a nagy felfedezés, azt láthattam a patakban is eleget.
Hanem a kék nefelejcs, ez a csodálatos kékség, mintha az ég egy darabját láttam volna! Végig, a tó partján, körös-körül nyílott ez a virág! Annyi volt, mint az égen a csillag, kék volt a tó is, ahogy az ég visszatükröződött a vízen, mintha meseország költözött volna ide. Csak néztem először ezt a szépséget, aztán belemarkoltam a virágokba, szerettem volna ezt mind-mind anyámnak vinni. Végül megelégedtem egy szép nagy csokorral, és azzal állítottam haza anyukámhoz.
- De a tóba meg ne próbálj fürödni, mert belehalsz! - mondta, miközben megcsókolt, így köszönte meg a virágot.
- Á, dehogy, hiszen tudom, hogy az halálos!
Vissza visszamentem a virágokat bámulni, olyan szépek voltak! Ilyen kéket nem láttam sehol, azóta sem, ezt az árnyalatot soha többé találtam! Hogy valóban nem láttam, vagy csak nem akartam látni, nem tudom. Valami drámai kékséget őrzök a kék nefelejcs színében, mert a következő történt.
Még azon a nyáron egy fiú és egy lány beleugrott a tóba, mert szerelmesek voltak egymásba, de a szüleik haragban voltak, ezért tiltották a kapcsolatot közöttük. A harag abból keletkezett, hogy a lány apja különb cselédnek tartotta magát a "jöttment tótnál". A felvidéki szegény magyar embernél, akit a trianoni döntés után zavartak el földjéről a tótok. Jámbor ember volt ő, a szemében valami nagy-nagy fájdalom tükröződött. Talán a méltánytalanság érzése az élettel szemben: ilyent azért mégsem érdemeltem volna!
A lány apja viszont rátarti cseléd volt, valamire igen büszke ember. Hogy mi volt ez a valami, sosem derült ki, legalább is én nem tudtam meg sohasem. Éppen ellentéte volt a másik szegény, cseléd embernek, akit a sors üldözött el saját földjéről. A sors, amely akkor igen sok magyar embert üldözőbe vett, az egész magyar nemzettel egyetemben.
Így lett nincstelen ember, és menekült Magyarországra családjával vagyontalanul, puszta életét mentve, és állt cselédsorba a hajdan módos felvidéki atyafi.
Bánatukban elhatározták a fiatalok, hogy elemésztik magukat, a tóba ugranak. A lány tizennégy, a fiú tizenhét éves volt. Egymás kezét fogva ugrottak a tóba, de a fuldoklás közben a lány keze ösztönösen elhagyta a fiú kezét, és a kapálózás a fiúnak valahogy sikerült, a partra sodródott. De a lány beleveszett, hiába is keresték, nem találták meg.
Közben tél lett, a tó befagyott. A lány szülei egész addig hordták a virágot a tó partjára, amíg csak nyílt virág. A szülők közben megbékéltek egymással, a fiú szülei éppen úgy vitték a virágot, mintha saját gyermekük veszett volna oda. A fiú közben legénysorba került, elvitték katonának, és onnan többé nem tért vissza. Agyonlőtte magát, mert nem tudta megemészteni a bánatát.
A fiatalok értelmetlen halála mély gyászba kergette nem csak a szülőket, hanem a tanyát is. A gazda sem nyughatott, a városból búvárokat hozatott, hogy megkeressék a lány maradványait. Napokig keresték, míg végül a csontokat megtalálták az iszapban.
A fiú mellé temették a lány hamvait, és kék nefelejcset is szórtak a sírjukra. Én nem voltam ott, de magam elé képzeltem a lány temetését, láttam a zokogó hozzátartozókat és idegeneket. Aztán még napokig téma volt a tanyán a fiatalok sorsa, élete és halála.
Amíg a tanyán laktunk, minden évben ki kilátogattam a tóhoz, ahol mindig újra virágzott a kék nefelejcs. Talán az öngyilkos szerelmes pár emlékére, vagy talán a természet is kedvét lelte ebben a kékségben.


9. Kakas a szemétdombon

Nem volt annál jobb, pontosabb, megbízhatóbb ébresztőóra, mint a kakas kukorékolása! Lehetett nyár vagy tél, sötét volt vagy már hajnalodott, a kakas kukorékolt, jelezve a háziaknak, ideje megfordulni a másik oldalukra, vagy akinek korán volt dolga, lassan kidörzsölni a szeméből az álmot, mert vége az alvási időnek. Legfőképp pedig a háziasszonynak ideje van felkelni, mert várják ám az aprójószágok, és azoknak enni kell adni. A kakas persze nem csak ezzel jelezte, hogy kitüntetett helye van a ház körüli tennivalók intézésében, hanem amikor sor került a kukorica vagy egyéb szemes takarmány kiszórására, már nagyban ott "kakaskodott" a tyúkok körül, és hamar elintézte, dűlőre vitte az ő dolgát.
Amikor aztán elfogyott a napi porció, kiengették őket az udvarra kapirgálni. Ettől volt olyan jóízű a húsuk, a gyönyörű a tojásuk! - legalább is anyám meggyőződése szerint, és ezt meg tudom erősíteni: mióta a városban élek, nem láttam olyan szép, egészséges tojást és nem ettem olyan finom húslevest, mint akkor, kinn a tanyán, gyerekkoromban. A rántott csirkéről nem is beszélve!
Aztán, ha úgy adódott, hogy volt valami, már nem használható ételmaradék a konyhán, vagy valami szemétbe való, azt is kidobta anyám a szemétdombra.
Ezt meglátva, a kakas kapcsolt elsőnek, és futott rendszerint már anyám után, és hívta a tyúkokat is, akik békésen szétszéledve kapirgáltak az udvaron. Valami különös, bugyborékoló hangon hívta a tyúkjait, akik egy fokozattal később kapcsoltak, mint a kakas, és elkezdtek szaladni a szemétdomb felé. Mire odaértek, már ki volt dobva a burgonyahéj és ehhez hasonló ehető dolgok, és a kakas szüntelenül hívta az ő háza népét, még akkor is, ha már elfogyott a nekik szánt adag.
Előfordult, hogy a nagy zajra a többi szomszéd is észbe kapott, és a felgyülemlett, szemétbe való dolgot kivitte. Ezek cseléd emberek voltak, cselédsorban. Nehéz volt az életük: egyszer hopp másszor kopp. Jószerivel csak a kopp jutott nekik. Valami élelmet mégis kirendelt számukra a sors, abból meg rendszerint volt hulladék is, ami a szemétdombra került.
A soron csak nekünk voltak tyúkjaink, így nem volt probléma: az egész hatalmas udvaron kószáltak, kapirgáltak. A kakas ott sürgött-forgott körülöttük naphosszat, és amikor talált valami nagyobb darabot: gilisztát, cserebogarat azonnal elkezdett bugyborékolni, és hívta a tyúkjait. Azok meg futottak lelkesen és vagy jutott nekik vagy nem. Az első mindig fölfalta az élelmet, de ha meghallották a kakas hangját, azonnal szaladtak a többiek is hang irányába.
Anyám mindig gondosan ügyelt arra, hogy elegendő számú tyúkja legyen a kakasnak. Az ideális úgy 15 körül volt: ez nem is volt túl sok, de nem is kevés a jó erőben lévő kakasnak. Mivel ő keltette ki tojásokat, pontosabban megültette a kotlóst, így szépen tudta alakítani ház körüli állományt. Ha fiatal volt még a kakas, és nem akart újat nevelni, ahogy cseperedtek a csibék, először a fészekaljából a kis kakasok kerültek sorra a rántott csirke készítésénél. Aztán, ha akadt ilyen, a kappanok kerültek sorra, és végül a jércék, vagyis a tyúk-jelöltek. Amikor már elég nagyok voltak, és elkezdtek tojni, akkor már mindegy volt, hogy idei vagy tavalyi: a tyúkok két évet "szolgáltak",
Ezután lecserélte őket fiatalabbakra. A kakas szívesen befogadta az új tyúkokat, abban nem volt hiba. Bugyborékoló hangján jelezte, meg van elégedve a frissítés eredményével, és ugyanúgy kapirgált a jövevényeknek, mint az öregebb tyúkoknak. A kakas négy-öt évig volt "szolgálatban". Az új kakast gondosan kellett nevelni, nem volt szabad a fiatal kakast az öreggel összeengedni, mert nagy verekedést csaptak. Már nem emlékszem rá hogyan s miképp, de az új kakast csak akkor lehetett a tyúkok közé engedni, ha már az öreget eltávolították, vagyis megettük egyik vasárnap. Vasárnapra rendszerint baromfi került ebédre: ki volt számolva a sorsuk, télire csak tíz körüli létszám maradt, és amikor jött a kotlósültetés ideje, vagyis a keltetés, akkor szaporodtak föl nagyobb számra. Fogalmam sincs anyám hogyan ismerte meg a tyúkjait, de mindegyikről tudta melyik idei és melyik tavalyi, melyik tojik jól és melyik csak hébe-hóba, ez nyilván már kijelölte a következő vasárnapi tyúkleves főszereplőjét, és körülbelül már szeptemberben tudta, hogy "kik" lesznek a téli tojástermelők.
Így ment minden évben, körforgásszerűen, miközben a szemétdomb mind nagyobb lett. Egyik évben az apám elhatározta, hogy elhordja a sok szemetet és új szemétdombot készít. Gereblyével lehúzta a frissen odadobott hulladékot, majd szépen eltalicskázta a konyhakerti területre a komposztot, vagyis a szemétdomb java részét. A komposztot szétszórta trágyának, és másnap beforgatta a földbe. Abban az évben óriási sárgarépák nőttek, szintúgy a káposzta-félék is meghálálták a természetes anyagból készített földjavítást. Gyerek fejjel nem értettem, de most már tudom: a ház körüli hulladékokból kiváló minőségű trágya keletkezett, és ezt használtuk fel a konyhakert talajának a dúsításához.
Mindennek meg volt a maga helye és értelme: az új kakas új szemétdombot kapott, és azon kapirgált a tyúkjainak.
Ez így leírva talán idillikusnak látszik, pedig nem volt az
A szomszédok cselédemberek voltak, és csak akkor ment jól a dolguk, amikor a szolgálatuk fejében valamilyen terményből részesedést kaptak. Például gabonát, ami szűkösen beosztva, épp hogy elég volt a következő idényig. Ugyanígy részesedtek, ha egy-egy tehén, vagy borjú levágásra került, ilyen alkalmakkor csaptak nagy lakomákat, bort is szereztek valahonnan, szóval volt nagy eszem-iszom, mintha lakodalmat ültek volna. Ilyen alkalom azonban ritkán fordult elő. Maradt a hétköznapok rendje: előbb a munka, utána a fejadag Ha idő előtt elfogyott, akkor jött a koplalás, az éhezés. Jószerével mindent föléltek, ami tartalékban volt, az új szezont tejesen lerongyolódva, lesoványodva kezdték.
Anyám hamar átlátta a helyzetet, és ha jött valamelyik szomszéd kérni valamit, rendre azt felelte, hogy "nincsen", csak akkor adott tojást, egy kanál zsírt, egy marék lisztet, amikor látta: tényleg éhenhalás küszöbén áll a szerencsétlen szomszéd. Ha egyiknek ad, a másiknak is kell adnia. De hát, mi is szegény emberek voltunk: csak apám rendszeres havi jövedelme a vasútnál, tett minket a cselédsorsnál egy kategóriával följebb a szegény emberek között. Mi így persze minden évben disznót vágtunk, lehetőleg mangalicát, annak annyi zsírja volt, hogy egész évre megvolt a család zsiradék szükséglete, és a fizetésből tellett ruhára, cipőre is, így nekünk nem kellett fagyoskodnunk a hideg idő beálltával.
A tyúkok ellátták a családot tojással, anyám maga gyúrta a levestésztát is. Szóval, teljesen önellátók voltunk, a kertben megtermett a zöldségféle, nyáron kukoricát kapáltak a szüleim, ebből lett takarmány az állatoknak, szóval tulajdonképpen "idillikus" volt a gyerekkorom, ha nem számítom a szüleim izzadságát, fáradozását, ami e körülmények megteremtésével járt. Szüleim dolgos, szorgos emberek lévén, nem kerülték a munkát, hanem azt keresték, miből lehet többet előteremteni, előbbre jutni.
Az új kakasunk is szorgalmasan keresgélt, kapirgált a tyúkjainak az új szemétdombon, mégpedig többnyire eredményesen. Ahogy jött a tavasz, egyre tovább engedtük kint maradni az állatokat, és amikor megjelentek a cserebogarak, az igazi csemegét jelentett számukra: tucatszám ették a fehérjében gazdag élő takarmányt, és úgy meghíztak pár héten belül, hogy alig lehetett rájuk ismerni.
Az új kakasunk is megnőtt, megerősödött, tollai kifényesedtek, szakasztott olyan volt, mint az elődje. Éppen úgy kukorékolt, amikor a hajnal hasadt: erősen, hangosan.


10. A labdarózsa

Öregapámnak az öregapja kertész volt, a Tiszán innen, a Dunán túl, valahol a Kiskunságban, de ha a fejemet veszik, sem tudom megmondani, hogy pontosan hol. Ő mesélte ezt a történetet, aki szintén az öregapja öregapjától, hallotta, aki az ország távolabbi tájáról vándorolt ide feleségestől, mert akkor már az is volt neki. Az ős öregapám huszár volt a király hadseregében, és amikor leszerelt, a királytól azt kapta jutalmul, hogy a Nagy Magyar Alföldön akkora birtoka lehet, amekkorát csak akar. A legkisebbik lányát is feleségül adta a jóvágású huszárhoz, hiszen a sok év alatt, amíg öt szolgálta, bizonyságát adta nagyszerű emberi mivoltának, bátorságának. A király okos ember volt, tudta, hogy ennél jobbat nem is tehetne a lányával, aki hálásan fogadta apja beleegyezését, és nagy lakodalmat csaptak, és útra keltek Magyarországra, annak is a kellős közepébe. Az ország közepe akkor is valahol ott volt, ahol ma, bár akkor még Magyarország sokkal nagyobb volt, mint amekkora manapság. A huszárnak juhász volt a mestersége, hozzá is látott annak gyakorlásához, és egyre szaporodott a nyája.
Meg is ígérte a feleségének, ha jól talál menni a soruk, egy akkora virágoskertet fog neki csinálni, hogy napestig járhatja, míg egyik végéből a másikba nem ér. Szerencsésen alakult az életük, mert nemcsak a gyerekeik száma növekedett, hanem a birtokuk is egyre gazdagabb lett. Elérkezett az idő, mikor a juhász-huszár öregapám úgy látta, itt az idő, hogy beváltsa ígéretét, és elkezdte a kertet építeni, mégpedig a felesége kedves nővényével.
Ez a kedves növény a labdarózsa volt. Ezt annyira szerette, hogy a királyi udvarból hozott magával néhány szálat, azt odaültette az ablaka alá, és hagyta, hogy, elbokrosodjon. Esténként kiült a bokor elé aranyos kispadjára, és csengő hangján ezt énekelte: Rózsa, rózsa labdarózsa levele/Csak egy legényt neveltek a kedvemre/Azt is azért nevelték a kedvemre/ Mert kék a szeme göndör haja fekete.
Ezt meghallotta a férje-ura és azzal kedveskedett neki, hogy szintén énekelni kezdett: Alig várom, hogy a nap lenyugodjon/Hogy az égen páros csillag ragyogjon!/Ragyogj, ragyogj páros csillag sokáig/Vezess el a szeretőm kapujáig.
Így mulattak, énekeltek a juhász és felesége, egész addig, mígnem elérkezettnek látták az időt a lefekvéshez, és a páros csókok ide-oda röpködtek, amíg az égen fel nem tűnt a valódi páros csillag. Így éltek nagy boldogságban a juhász-huszár, vagy a huszár-juhász, és a királykisasszonyból lett juhászné, amikor a juhász nekilátott tervének megvalósításához, a virágoskert építéséhez.
Első évben a juhászné ablaka alatt elborosodott töveket hordta szét, csak annyit hagyott meg, hogy azért mutatóban maradjon és a felesége kedves növényében azért gyönyörködni tudjon. Aztán második évben már több tő is növekedett, részben az elültetett többekből szaporodott, részben a juhászné ablaka alatt sokasodott. Nem telt bele tíz év, már ameddig a szem ellátott, mindenütt labdarózsa virított tavasszal, tavasztól kora nyárig. A juhász közben feladta, gyermekeire hagyta a juhász mesterséget, és csak a labdarózsa termesztéssel, és annak nemesítésével foglalkozott. Elhatározta, hogy átkelve a Tiszán, a Duna-Tisza közén is meghonosítja ezt a páratlan szépségű bokrot, és úgy is cselekedett. Faluról-falura járt, és ingyen osztogatta a vesszőket, elmagyarázta, hogyan kell elültetni, gondozni a töveket. Aztán amikor elvirágzott a labdarózsa, hazatért és feleségével együtt a már elszáradt virágú, de hervadtan is szép labdarózsákban gyönyörködött. Már őszbe fordult a haja az öreg kertésznek, csakúgy a feleségének is, mikor valaki megunta a sok labdarózsát, és elkezdte kívánni a határban mindenütt növő, amúgy semmi hasznot nem hajtó növényeket. Mert a régen volt király ígérete feledésbe merült, minden talpalatnyi földnek gazdája lett, és gazdálkodni kezdtek.
De mit lehetett kezdeni a haszontalan labdarózsa bokrokkal? Csak a kivágás lett a sorsa a tavasszal oly szép virágú bokroknak, még írmagja sem maradt, legfeljebb a házaknál, egy-egy bokorral.
Az öreg kertész fogta a cókmókját, és szintén öreg feleségével együtt átkelt a Tiszán és a Kiskunságban telepedett le. Itt még érintetlenül voltak a labdarózsa bokrok, és a házukat körbeültették vele. És tavasszal, amikor pompás illatával virágozni kezdett a növény, két ősz hajú ember kiült a ház elé, és halkan, egymás szemébe nézve elkezdtékénekelni a dalt:
Róza, rózsa, labdarózsa levele...
Először a királykisasszonyból lett juhászné halt meg, a sírjára labdarózsa-koszorúk kerültek. Mintha a természet is tudta volna a dolgát: akkor szólította el az ősz hajú asszonyt, amikor javában nyíltak e csodaszép virágok. Amikor a virágok elhervadtak, az öreg szépen megcsinálta a sírt, hogy ősszel elültethesse a labdarózsa bokrokat.
Úgy is lett, ősszel válogatott vesszőkből elültette, és tavasszal már zöldelltek is a labdarózsa bokrok, de a csalafinta természet most is megmutatta, hogy ki az úr ezen a Föld golyón. Az öreg ugyanis azt tervezte, hogy akkor fog meghalni, amikor az első labdarózsa kinyílik. De abban az évben nagy szárazság volt, a bokrok is éppen hogy túlélték a csapadékhiányos tavaszt, és a nyár sem volt esőtől áldott.
Bizony nem nyílott sem a rózsa, sem az akác, csak a forró nap tüzelt az égen. Az öreg szótlan volt már, a felesége kedvenc bokrai alatt hűsölt egész nap, egy-egy pohár bort kortyolgatva. Így telt el nyár, az ősz, a tél.
Amikor már érezni lehetett a levegőben a tavasz illatát, az öreg nap, mint nap kibotorkált a temetőbe, és azt nézte, vajon lesz-e virág a labdarózsa bokron. És egyszer csak megjelent egy nagy virágrügy a fán. Tudta, ez lesz az utolsó tavasza.
Amikor legszebb pompájában nyílott a virág, az öreg juhász visszaadta a lelkét a mennyeknek.
A temetése kívánságának megfelelően történt. Csak labdarózsa borította a sírját, de az mérhetetlen mennyiségben. Eljöttek a Tisza túlsó feléről is a rokonai, ismerősei. Mivel a gyermekei nem engedtek sem másmilyen koszorút vagy egyéb virágot elhelyezni a síron, ezek szégyenben maradtak.


11. Mellékszereplők

A tanyai lét szerves részét képezték azok a "mellékszereplők", amelyek nélkül elképzelhetetlen lett volna az élet. Úgy helyezkedtek el sorban, mint valami bástyák a várfalon. A kerekes kút, ahonnan mindenki vitte a vizet, aztán a tüzelő tárolása, nagy hasábokban külön-külön minden háztartásé, és az árnyékszékek, a baromfiudvarok, és a sertésólak. Ezek a létfontosságú kalyibák elég gondozottak voltak, persze azért tükrözték a tulajdonos lelki alkatát, igényességét; a pedantéria meglétét vagy éppen kisebb mértékű, vagy esetlegesen abszolút mértékű hiányát is. Az utóbbi típusú embert a többiek lenézték, megszólták. Persze, csak maguk közt, mert a nyílt pellengérezésnek veszekedés lett volna a vége, és az ilyesmi eleve tilos volt a tanyán. Talán a nyomorúságos helyzetük miatt, talán azért, mert a gazda ott lakott a közvetlen közelben, és félő volt, hogy a hangos szó eljut a füléig, és a vétkeseket egyszerűen kipenderíti. Akkor megnézhették volna magukat, elveszítve a fejük fölül a fedelet.
A mégis előforduló, esetleges restség azonban, sajnos, nem kívánt vendégek megjelenésével is járt. Amikor az első patkányt észrevette a vadász, rögtön nagy patáliát csapott: mondván, hogy egyesek elhanyagolják a saját területüket, azért telepednek meg a patkányok. A gazda sem nézte jó szemmel ezt, és felszólította a cselédeket, hogy sürgősen tegyenek valamit ellene. A végső lökést a vadászt ért újabb atrocitás jelentette: kisbabájuk volt, és egyik éjjel a kisbaba ordítására ébredtek, egy méretes patkány a kisbaba fülét harapta meg, nyilván ennivalónak vélte. Csinált aztán patáliát a vadász! Még csak hajnal felé járt az idő, amikor fellármázta a cselédeket, hogy azonnal cselekedni kell, mert az ő gyerekit eszik a patkányok! Kiadta hát, hogy szét kell bontani a hidasokat, és a farakásokat is át kell válogatni, át kell helyezni mindenkinek.
A cselédek megszeppenve hallgatták a vadászt, és azonnal nekiálltak a tennivalók intézésének. Közben egy-két ember, akinek volt baromfija, kibökte: a tyúkok tele vannak tyúktetűvel, ezt is ki kellene irtani valahogy. Ez már nálunk is felütötte a fejét, a tollazat alatt, a bőrön millió apró lény mászkált. A vadász kiadta az utasítást: minden állatot ki kell terelni a kiskertekbe, a baromfi ólakat sorba kell rakni a patak mellé. Ő maga intézkedett, hogy két kotorék kutya legyen készenlétben, és amikor tiszta volt a terep, megkezdődött a patkányvadászat. A kutyák szagot kaptak, és rendre elkapták az előbújó patkányokat, a földben megbúvókat kikaparták, és megfojtották. Az egy kupacba hordott döglött állatok látványa mutatta meg igazán, hogy milyen nagy is volt ez a kártékony família.
Közben egy másik társaság a tyúktetűk elleni harcban jeleskedett, leöntötték benzinnel az ólakat, és meggyújtották azokat. Ahogy lángra kaptak az ólak, a patakba lökték, és az ott lévő emberek gyorsan eloltották a lángoló ólakat, egy kicsit megpörkölődtek, de különösebb bajuk nem történt, viszont a tyúktetűk milliárdjai azonnal elégtek a tűzben. Az ily módon "sterilizált" ólakat leúsztatták egészen a gázlóig, ott kifogták és visszahozták a tanyára.
Az ilyen kisebb gyerekek, mint én is voltam, tágra nyílt szemmel néztük az eseményeket, szinte nem tudtunk betelni a szenzációs látvánnyal. Persze, azért meglehetősen féltünk is a patkányoktól, így csak a házunk küszöbéig merészkedtünk ki, nehogy a patkányok megharapjanak minket. A patkányvadászat vége felé kutyákat kellett először megnyugtatni, és elvezetni a még mindig ugató ebeket, aztán következett a leglátványosabb művelet, szalmával beterítették a számításba jövő területeket, és meggyújtották. Az üregekben eddig lapító patkányok a forróság és a füst hatására a tűzből menekülni próbáltak, de nem volt esélyük, a lesben álló emberek agyonverték őket. A menekülő állatok hangosan visítottak, valami borzalmas hangon, semmihez sem hasonlítható, földöntúli hangzavart idézve.
Az így elpusztított patkányokat is a többiek közé helyezve, már jó nagy kupacot tett ki az elpusztított állatok serege. A cselédek, ahogy végignéztek rajtuk, félelemmel teli, de szinte elégtételt adó megkönnyebbülést éreztek. Rohadjatok meg! - sziszegték, feléjük fordulva. Jó mély gödröt ástak, abba dobálták be az elpusztult tetemeket. Nemcsak betemették a dögöket, hanem sűrű szitkozódások közepette rájuk is döngölték a földet. Ezt elsősorban azért tették, hogy a kutyák nehogy előkaparják és széthordják a tetemeket. Így szabadult meg a tanya a patkányoktól, e brutális leszámolással.
A tyúkólak is megszabadultak kellemetlen tetveiktől, s mivel kezdődött tyúkok ültetése, néhol már a kiscsibék is kikeltek, alapos remény volt rá, hogy az új nemzedék tetűmentes környezetbe kerül. A fiatal állatokat jobban megviselte a tetvek milliárdjainak vérszívó támadása, mint az öregebbeket. Noha, azok is leromlottak, de nem annyira látszott meg rajtuk, mint a fiatal állatokon.
Ahogy eltakarították a "csata" romjait, lassan be is esteledett. Kivételesen, pár liter bort is juttatott a gazda a cselédeknek. Szép lassan meg is iszogatták, a jól elvégzett munka után. A bor megereszti az emberek nyelvét, különösen annak, aki nem sűrűn jut hozzá. Így néha, egymás szavába vágva idézték fel az eseményeket.
Volt, aki az ürgeöntéshez hasonlította a patkányok menekülését a végső stádiumban, ahogy az ürge számára sincs más menekvés, elő kell jönnie a járatból a víz elől, ugyanúgy a patkány számára sem volt más lehetőség a tűz elől menekülve.
A városban állítólag lehetett mérget is venni a patkányok kiirtására, de mindenki lekicsinylően beszélt róla, holott nem is tudták miről van szó.
- Ez biztosan jó módszer! - bizonygatták, felidézve a patkánytetemek nagy tömegét.
Egy kis elborzadás még volt a hangjukban, így utólag, az események felidézése kapcsán, de aztán győzött a büszkeség, hogy részesei voltak e kollektív hőstettnek. Erre ittak a kapott itókából. Ilyen alakalom ritkán adatott, hogy borral fejelhették meg a sovány vacsorájukat, ami többeknek nem volt más, mint egy darabka kenyér, vagy az sem, ők bizony éhes gyomorra fogyasztották a gyenge minőségű lőrét.
Sokaknak hamar megártott, és kicsit kacskaringósan vették hazafelé az irányt.
A fiatalság, a legények azonban addig nem nyugodtak, amíg volt az üvegek alján valami, és hamarosan énekelni kezdtek. Mindenfélét danolásztak, míg az énekszóra a lányok is megjelentek, és belekapcsolódtak a hirtelen támadt vigadozásba.
Már késő este volt, mikor elfogyott az utolsó csepp bor is. Akkor aztán mindenki hazafelé ballagott. Egyesekben még felrémlett a közösen végzett munka, az együtt átélt brutalitás egy-egy nehezen feledhető mozzanata.


12. Szamóca, eper, szeder

Alföldi emberrel találkozván, ha a beszélgetés fonalát arra visszük, biztos, hogy kiigazít, amikor a szederfáról esik szó. Azt mondja, az, amiről beszélünk eperfa, hisz Arany János is így szólt róla, amikor este felé már feketén bólongatott. Tájnyelvi eltérésről van szó, egyik helyen inkább így, másikon meg úgy mondják. A földi szedret pedig, a legtöbb helyen földiszederként emlegetik. Mostanában lehet látni ennek nemesített változatát is, amely sokkal nagyobb szemű, mint az eredeti. Tudja Isten, az árokparton szedett, csalán és vadsóska között tenyésző, vadon termő földiszeder nekem jobban ízlett.
Bizonyára azért, mert az ifjúság is valahogy jobb ízű volt, mint a jelenlegi korom, de hát az ember már csak ilyen. Amikor még tanyán laktunk, néha felfedeztünk olyan nagy, csupa körömnagyságú földiszederrel teli telepeket, hogy órákig is eltartott, míg lelegeltük a nagyját. Másnap aztán újra fekete volt minden, mert megértek a ma még pirosló, félérett szederszemek. Egy-egy ilyen terület felfedezése rendszerint azzal járt, hogy eldicsekedtünk a többi gyereknek is a "titkos" helyünkkel, és másnap, mint a sáskák, úgy ellepték társaink, a többiek is az árokpartot, a vízpartot vagy egyéb, félreeső helyet. Addig nem nyugodtunk, amíg egy jót nem legelésztünk a természet adta gyümölcsből, majd másik helyet nem találtunk. Ez sem kerülhette el a sorsát, aztán a harmadik, és sorra, amíg ősszel el nem fogyott a terített asztal. Csak jóval később került sor a feketére változott kökényre, mint igazi, természetes csemegére. De ez idő tájt már dér járta a határt, nem úgy, mint a fekete szemű földiszeder idején, amikor még tikkasztó nyár volt; a folyóban való fürdés és az ízletes, édes csemege szedése-evése között választani – mindössze ez volt a legnagyobb problémánk.
Amikor nagyobb lettem, és nyári szünetben a vasútnál dolgoztunk, mint gazoló gyerekek, ott is előfordult, hogy a sínek között földiszedret találtunk. Persze, ki kellett irtani, ez volt a feladatunk. Természetesen, a már érett vagy félérett szemeket elfogyasztottuk.
A töltés oldalában gyakoribb volt ez a növény, és mi valósággal utaztunk rá, hogy megszedjük. A főnökünknek kijelölt pályamunkás engedékenységén múlott, hogy mennyire távolodhattunk el a kijelölt munkahelyünktől. Egy-egy sínszál, másfél sínszál hossznyi területet kellett napi nyolc órában megtisztítani a gaztól. Nemcsak a sínek között, mellett, hanem a lent, a páyát kísérő úton is, az úgynevezett padkán is rendet kellett teremteni. A gyakorlott, ügyesebb gyerekek lapáttal lenyesték a füvet, a gazt, és úgy haladtak, hogy öröm volt nézni. Idővel mindenki elsajátította ezt a módszert, mert estig sem végzett volna, ha kézzel szöszmötöl a gaz húzkodásával.
Néhány gyerek rendszerint ki is maradt, aki nem volt a munkához és az embert próbáló körülményekhez szokva.
Ha nagyon gyomos volt a terület, egy sínszál hosszúságnyi volt a napi norma, ha kevésbé gazos terepen dolgoztunk, másfél sínhossz. A pályamunkás mondta meg, mikor milyen területre értünk, és hogy aznap mi lesz a penzum. Azonban nem volt egységes a terület, kinek ilyen, kinek olyan jutott. Nem veszekedtünk rajta, mert mindig névsor szerint haladtunk, egyszer így alakult, másszor meg úgy. Legfeljebb magában szentségelt, morgott a nagyon gazos területet kifogó gyerek. Volt olyan, akinek szerencséje lett, de nagyon korán befejezni nem illett a munkát. A vezetőnk mindig talált egy szál füvet, gyomot a kövek között. Nem engedte, hogy valaki visszaéljen szerencséjével, és nagyon korán ellófráljon a munkahelyéről.
Mivel nyár volt, gyakran adódott záporos-zivataros idő, és mi néha úgy érkeztünk a megmunkálandó területre, hogy a különben kiszáradt árkokban, patak medrekben derékig érő víz volt, összegyűlve. Mi már rendszerint klott gatyában fürödtünk, míg a lustábbja vagy éppen szerencsétlenebbje még a saját területét tisztogatta. A pályamunkás vezetőnk ebéd után tartott terepszemlét. Az ebéd alatt otthonról hozott zsíros kenyeret kell érteni. Legtöbbünknek ez jutott, esetleg paprika, paradicsom melléje. Jóízűen faltuk, hiszen az éhes gyomornak nem voltak szemei. De, ha lettek volna is, mire ment volna vele! Ez volt a mindennapi eledelünk, de szerencsére, jól esett az is. Közben megtárgyaltuk az eseményeket, és izgultunk, hogy vajon talál-e valami kivetnivalót a munkánkban az „öreg"? Így neveztük a pályamunkás főnököt, akire rá voltunk bízva, és akinek mindenben engedelmességgel tartoztunk. Ő egy betegeskedő, jó magaviseletű, hivatásos pályamunkás volt a kijelölt személy, de nagy ritkán a pályamester is ellátogatott hozzánk. Ezt tudta előre az öreg, és amikor megjelent a pályamester, ő szabályosan vigyázzban állt, tisztelgett, és jelentést tett neki. Mi meg a kézihajtányt csodáltuk, nézegettük közben.
A pályamester nem sokat időzött. El is húzott hamar, illetve egy másik pályamunkás húzta a kézihajtányt komótosan, ő meg csak ült, mint valami hintóban, a hajtány tetején kialakított ülőkén. Aztán eltűntek a hőségtől vibráló síneken, és mi mehettünk fürödni. Persze, csak azok, akiknek a munkájában nem talált kifogásolni valót az öreg. Akkor volt igazán nagyszerű dolgunk, amikor a vasúti pálya valamilyen patak, vagy vízfolyás fölött vezetett. A megáradt víz egész folyóvá duzzadt ilyenkor, alig győztük kivárni az öreg engedélyét, rögtön a vízbe vetettük magunkat. Ezért is megérte, hogy gazoltunk! Az áradást követően nagy ágak, fadarabok úsztak a vízen, és mi ebben is játékot találtunk. Kifogtuk azokat, és újra beledobtuk a vízbe, mint ahogy a kutya futkos a gazdája eldobott fadarabja után. Beúsztunk az ágakért, fadarabokért, összegyűjtöttük, és tutajformát készítettünk belőlük, és azt útjára engedtük. De jókat is szórakoztunk a napi munka elvégzése után!
Néha elkószáltunk a közeli erdőbe is. Az öreg ilyenkor bólogatott valamelyik bokor hűvösében, mi meg szabadon kószáltunk erre-arra. Ezekben az erdőkben finom szamóca termett, édes, mint a méz. Szedtünk, és mind meg is ettük, annyira kívánatos volt a finom erdei gyümölcs. Hallótávolságon belül maradva meghallottuk, amikor az öreg zsebórája 4-et mutatott, és a munka végét jelző "fájront" kiáltást. Ez egyben sorakozót is jelentett, mi pillanatok alatt megtaláltuk helyünket, és indultunk hazafelé, az állomásra. Ha úgy adódott, vonattal mentünk haza, mert már másik állomás körzetében gazoltunk. Még sokáig a szánkban éreztük a szamóca ízét, őriztük az erdei gyümölcs finom illatát.
Ilyent hiába kerestem felnőtt koromban a piacon, pedig volt elég, amire azt mondták, szamóca, de milyen távol volt attól az a gyümölcstől, amit az erdőben szedtünk annak idején! Az lehet, hogy a piacokon kínált portékának is szamóca neve, de az ám nem az én szamócám! Azt a gyümölcsöt, azt az ízt, nem fogom megtalálni már ebben az életben soha.


13. Nyulam-bulam

Már kora őszre járt, legalább is sűrűn lebegett az ökörnyál a levegőben, ami a készülődő termésérést jelzi a hozzáértő embernek. Ilyenkor illik még egy határszemlét tartani a gazdának, hogyan is áll, milyen kilátásai vannak a termést illetően, hogy aztán megnyugodva térjen haza, most már csak a Jóisten kegyelme kell a bőséges betakarításhoz.
Ez a mentalitás nem állott messze a szüleimtől sem, bár apám a vasúton dolgozott, de a gyökerek a földhöz kötötték őket, konkrét és átvitt értelemben is. A munka mellett kukoricát kapáltak, egy-két holdat, harmadában. Ebből lett annyi takarmány, hogy egy-két disznót meg lehetett hizlalni, a baromfinak is volt eleség bőven, és ha sokat kapáltak és jó volt a termés, még eladásra is jutott belőle. Szorgalmas, de iskolázatlan emberek lévén, csak így tudtak valami plusz bevételhez hozzájutni a tanyai környezetben.
Ilyen határszemlén vettünk részt egyik alkalommal, amikor még lehetett tejes kukoricát találni a fattyaknál. Némelyik még hajazott, de már főzni való is akadt közöttük. Ezeket leszedve, egy fazékra valót sikerült ilyen alkalmakkor összegyűjteni.
A szüleim közben beszélgettek, tervezgettek, mi pedig, mint valami kiskutyák ide-oda szaladgáltunk a kora őszi napsütésben. Három holdat sikerült megkapálniuk azon a nyáron, rengeteg izzadságos munkával. Hogy jó termés ígérkezett, volt mit tervezni, mert igaz, hogy csak harmadát kapták meg a termésnek, így is komoly mennyiséggel lehetett számolni.
Ahogy mentünk a kukoricatáblában előre, úgy szaporodott a fattyas kukorica főzni való, tejes csemegéje is. Egy tökbokor előtt azonban - mert köztes növénynek azt is vetettek a kukorica közé – váratlanul megálltak a szüleim, és apám hirtelen elvágódott. Egy pillanatra nagyon megijedtünk, azt hittem, hogy tán’ meghalt az apám! De tüstént elkezdett mozogni, és nagyon furcsa felállással tápászkodott fel a földről. A kezében valami sötét gombolyag volt, amiről ijedtünkben el sem tudtuk képzelni, hogy micsoda.
- Na, gyerekek, fogtam egy kisnyulat, mi legyen vele?
A nagy ijedtséget azonmód valami kimondhatatlan öröm, ujjongás váltotta fel. A testvéremmel felváltva kértük el a kisnyulat, és nem győztük simogatni, dédelgetni. Azért óvatosan kellett kezelni a kis állatot, mert a körmeivel nagyokat tudott karmolni, s mivel riadt volt szegény, nem úsztuk meg karmolás nélkül a hazafelé vezető utat. Mégis, azon veszekedtünk a testvéremmel, hogy melyikünk vigye a tejes kukoricás szatyrot, és melyikünk a kisnyulat.
Otthon aztán, apám kérte magához a kisnyulat, hogy tüzetesebben szemrevételezze, majd azt mondta:
- Tej kell ennek még, óvatosan bánjatok vele!
Anyám máris előkerítette valahonnan a nem is olyan rég használt cumisüvegeinket. Egy kicsit bővített a lyukon, aztán tejjel töltötte meg az üveget, és először ő próbálta megetetni a kis állatot. Valahogy megérezhette a nyulacska a jó szándékot, no meg alaposan ki is éhezhetett már, mert nagy örömünkre, elfogadta az üvegből kínált eledelt. Aztán nagy igyekezettel helyet készítettünk neki a konyhában, ideiglenesen, rongyokat felhasználva, és ládákkal elkerítve. Máris kész volt a nyúlszállás! Mi persze simogattuk még egy darabig, és szegény állat tűrte a szeretgetést, mi mást tehetett volna?
Közben megfőtt a tejes kukorica is. Nem voltak nagy csövek, de az igen szép, kifejlett szemekből valósággal folyt a finom, édes kukorica lé. A jóízű csemege után következett a lábmosás, amit rettentően utáltam, de anyám ott állt mellettem és figyelte, hogy rendesen végzem-e a csutakolást. Aztán nyomás aludni!
Gondolatban persze a nyulacskát is magammal vittem, és biztosan vele is álmodtam, csak erre már nem emlékszem.
Így telt az idő, miközben apám arra alkalmas deszkából egy nyúlketrecet készített. Talán inkább egy tyúkólra hasonlított, de arra jó volt, hogy a nyulacska lassan megszokja az új életformáját; és táplálékként a sárgarépát, meg a száraz élelmet is, széna formájában. Bőségesen állt a táplálék a szája előtt, állandóan azt figyeltem, nem szenved-e hiányt valamiből a nyulam. Most már csak a szememmel tudtam simogatni, mert a ketrecbe azért mégsem másztam be. Az élelmet nagy szorgalommal szállítottam neki. Főleg káposztafélék, sárgarépa volt bőségesen. Addig, míg le nem szedte anyám a kiskertből a termést, bőven volt utánpótlás.
Fejlődött is a nyúl, szemlátomást nekilendült a növekedésnek. Már lassan akkora lett, mint egy igazán kifejlett vadnyúl, aminek a méretéről a szomszéd vadász által leterített példányok alapján volt fogalmam. Nagy ritkán mi is kaptunk azokból, ha bőséges volt a zsákmány. Anyám igencsak értett az elkészítéséhez. Bár nem cifrázta, vagy paprikást főzött belőle, vagy megsütötte.
Úgy karácsony tájt, egyszer már szóba is került a nyulam-bulam levágása, de a kérlelésre, hogy még hadd nőjön, végül meghosszabbodott az élete. Apám mondta ki a végső szót, ennek még növekedni kell!
Így aztán megmenekült a nyulacska, ami már nem is volt olyan kis nyúl. Jókora vadnyúl fejlődött belőle, de igazán nem volt vad, tűrte a simogatást, ha a kezünk ügyébe került, és barátságos volt, és egyáltalán nem ijedős.
A telet átvészelte simán. Egyrészt annyi széna volt az odújában mindig, hogy kényelmesen befészkelhette magát, és nem fázott, másrészt az ennivaló is kedvére való mennyiségben állt mindig a rendelkezésére. Káposzta torzsa bőségesen volt a földeken, ezeket összegyűjtve, néha egész zsákra való akadt. A nyúl pedig, csak evett, evett, valósággal tömte magát!
A tél is elmúlt, már tavasz volt, és a Húsvét ünnepére volt kitűzve a nyúl halála. Először tiltakoztunk, de aztán kénytelenek voltunk belátni, nem tarthatjuk örökké ezt az állatot. Most van abban a korban és testi állapotban, hogy kitűnő nyúlpaprikást tud belőle készíteni az anyukánk.
Apám annak rendje és módja szerint le is vágta, és a bundáját a szomszéd vadásznak adta. Nagyszerű lett a paprikás, az egész húsvéti ünnepek alatt ettük a sok húst, majd kipukkadtunk tőle. Apám elbontotta a ketrecet, és a nyúl lassacskán feledésbe merült.
A következő tél hamar beköszöntött, és amikor a vadász szomszéd egyszer nálunk járt, a kezem ügyébe került a kucsmája. Ahogy feltettem a fogasra, a szőrme tapintása nagyon ismerősnek tűnt. Hát persze, a nyulam-bulam bundájából készült, és amint rákérdetem, ezt a vadász meg is erősítette.


14. Gesztenyefák

Amikor először láttam virágzó gesztenyefákat, a látvány szíven ütött.
A tanyán, ahol eddig laktunk, csak az akácfa volt, amelyik hasonló volt ehhez. Sajnáltam is az akácfákat otthagyni gyerekkoromban, amikor megtudtam: a városba költözünk. Bódító illatuk, nagy, fehér fürtjük és a fürtök közt zümmögő méhek a lelkemben valami édes szimfóniává alakultak. Nem hittem, hogy a városban, ahova visz majd a sorsunk, ott is láthatok, tapasztalhatok valami hasonlót. A sorsom eldöntetett, a szekér vitt, az akác maradt.
A közvetlen környékünkön a kertekben is voltak gyümölcsfák, és az utca két oldalán pedig, suta nyélen lombok. Ezek is valami tüskés akácfélék lehettek, azonban ijesztő volt a kinézetük: teljesen vissza voltak vágva, csak a fa törzse és a vastagabb ágak maradtak meg, de azok is már a kezdet kezdetén csúnyára csonkolva. Mintha egy embert láttam volna végtagok nélkül, olyan látványt nyújtottak. Amikor aztán megindult a lombképződés, kihajtott szegény fa, de csak valami ág nélküli furcsaság, egy óriási gyufafej nőt: ez volt a lombkorona. A városi embereknek tetszett ez is, és valahogy én is megbékéltem a látvánnyal, bár a virágfürtös akácfa volt az igazi, amilyent ott nem láttam egyet sem.
Aztán, ahogy egyre messzebb merészkedtem a lakóhelyemtől, a következő májusban megpillantottam a gesztenyés liget csodálatos fáit. Valósággal földbegyökerezett a lábam, annyira lenyűgözött a látvány. Nagyon sok, teljesen kifejlődött gesztenyefa egymás mellett. Fehér virágaikkal, mint valami kicsiny karácsonyfa-díszek pompáztak a fa koronáján, egymás mellett. Olyan sok volt a virág, hogy alig látszottak a levelek. Előbb még záporeső esett, és a vízcseppek úgy lógtak a virágokon, mint valami kicsiny kis gömböcskék a karácsonyfákon. Nem volt különösebb illatuk a gesztenye virágoknak, de így, a záporesővel megöntözve, tisztaság és rend benyomását keltették, és az előbbi példánál maradva, szinte karácsonyesti ünnepélyes légkört idéztek.
- De szépek vagytok ti is! - mondtam magamban, félig hallhatóan. Mert nekem az akácfa, a virágfürtös akácfa volt a kedvencem, de így, látva a természet eddig ismeretlen szépségét, azonnal kész voltam a virágzó gesztenyefát is az eddig páratlan akácfa mellé helyezni. Nagyon hosszan gyönyörködtem a fákban és a virágjaikban. Legalább egy tucatnyit közelebbről is megszemléltem, volt, ahol törött ágat is találtam, felvettem és megszaglásztam. Ezen a törött ágon már hervadó félben volt a virág, nem volt illata, hanem valami ragadós anyag volt az ágon: látszott, hogy a fa termelte ezt a kulimászt. Eldobtam az ágat, egy kicsit kiábrándító volt a szemnek, oly sok szép látvány után. A kezemről valahogy lekapartam a ragadós anyagot, és mentem tovább a több mint fél méter átmérőjű törzsek között.
Amikor elteltem a frissen felfedezett fák látványával, kimentem az útra, és visszanéztem a virággal teli fákra.
- Szépek vagytok! - summáztam a látványt megelégedetten.
Minden évben újra meg újra megcsodáltam a virágzó fákat, ősszel pedig, a barnuló leveleket, és a tüskés burokban érő termést, a vadgesztenyéket. Ezekből teletömtem a zsebeimet, és a szomszédban lakó kisgyerekek között osztottam szét, akik elég kicsik voltak még ahhoz, hogy maguk szedjenek ilyesmit. A barna színű termésnek nagy sikere volt a kicsik körében, nem úgy az anyukájuknál. A lakást teleszórták vele, mindenütt gesztenye volt. Én persze mostam kezeimet, mondván, a gyerekek kunyerálták el tőlem. Ahogy teltek az évek, egyre inkább a szívembe zártam ezt a szépséget, a gesztenyés ligetet. Amikor eljött az ideje, úgy intéztem, hogy a randevúim is idevittek, és általában a társalgásaim valahogy érintették ezt a szépséget, tehát megszerettem nagyon, valósággal beleszerettem a gesztenyés ligetbe. Tudtam, hogy ez nem valami férfias tulajdonság: a gesztenyék virágairól beszélgetni a helyi futballcsapat eredményei helyett, de nem érdekelt, ki mint vélekedik rólam. Személyes sikerként könyveltem el, ha valakit rávettem a környezetemből és elsétált velem a ligetbe, s ha ez májusban, gesztenye virágzásakor történt, meg is kérdeztem az illetőtől:
- Ugye, milyen szép?
Volt, aki helyeselt, többnyire a lányok, de volt, aki nem értette a rajongásomat, és egyszerűen otthagyott.
- Mi a franc az érdekesség egy fában? Észnél vagy?
Ez a leforrázás nem vette el a kedvemet, a gesztenyefák valósággal belegyökereztek a szívembe.
A sors azonban másfelé sodort, előbb a felsőbb tanulmányaim, később a munkahelyem miatt. Amikor azonban hazalátogattam a kisvárosba, ahol a szüleim éltek, soha nem mulasztottam el meglátogatni a kedves fáimat. Nyáron a dús lombok, ősszel a barnuló levelek színes kavalkádja, télen a vastag-erős ágak robusztus jellege, tavasszal pedig, a rügyező ágak levélkezdeményei és az előbújó pompázatos virágok elbűvölő látványa fogott meg.
Egyszer azonban hiába kerestem a kedves parkot, a fáimat. Sok év után mentem a kedves fáimat meglátogatni, de alig ismertem a tájra.
A liget helyén körforgalmi csomópontot találtam, betorkolló utakkal. Fa egy szál sem.
Az egész környék megváltozott, a barátságos családi házak helyén előre gyártott elemekből épült beton-tömeget láttam. Sivárság mindenütt.
Kapkodtam a fejemet jobbra-balra, de sehol egy ismerős támpont. Mintha lebombázták volna, és aztán újjá építették volna az egész környéket.
Szívszomorító látvány volt, az, biztos.
Megtudtam, hogy a pártbizottságra és a városba látogatott a megye nagy hatalmú ura, az első titkár, és a szokásos szólamok mellett szóvá tette, hogy semmit nem fejlődik ez a város, mintha a múlt században lennénk, az embernek olyan a benyomása. Kifejezte abbéli reményét, hogy mire legközelebb erre jár, az elvtársak jól látható korszerűsítéseket hajtanak végre. Nem merte senki szóvá tenni azt, hogy éppen a szűkös források miatt sorvad el a város. Most, hogy ígéretet kaptak, egészen más helyzet állt elő.
Az elvtársak értettek a szóból, és rövidesen szörnyű pusztítást rendeztek a gépekkel és más eszközökkel. Kiirtották a növényzetet, és lerombolták a régi házakat.
Helyére került mindaz, amit láttam.
A toronyház, ami már messziről látszott, tetején a vörös csillaggal, jelezte a változás fő nyomvonalát. Baljós előjel volt, csak nem akartam meglátni. A békés, nyugodt környékből így lett "nagyvárosi" negyed.
Odalett hát a csodálatos gesztenyés liget, kamaszkori csatangolásaim helyszíne. Keserű orvosság lenyelése utáni állapothoz hasonlót éreztem: kinek így, kinek úgy múlik el az ifjúság.

15. Cseppnyi méz

A tanyán, ahol kisgyermekkorom java részét töltöttem, közvetlen közelről ismerhettem meg a bogarakat, és a hasonló jellegű teremtményeket.
Közülük, a mérete és ijesztő neve miatt is kiemelkedett, bár a későbbi találkozásoknál már kevésbé maradt félelmes, a lótetű, amely az istállóban igencsak gyakori féreg volt. Valóban ijesztő megjelenése a kisgyerek számára borzalmas benyomást keltett. Később ismét találkoztam vele: horgászismerőseim, barátaim elmondták, hogy a harcsafogáshoz kiváló csali, szinte biztosra lehet menni vele.
Azt sohasem tudtam meg, hogy az emberre veszélyes-e, tényleg tetű módjára viselkedik-e, vagyis igazán vérszívó alkat lehet-e. Mindenesetre a kinézete annyira ijesztő volt még felnőtt koromban is, hogy a neve hallatán sietve másra tereltem a szót.
Nem volt ennyire ijesztő, sok esetben nem is volt látható a bolha, az a vérszívó kellemetlenség, ami bizony nálunk is megtelepedett néha. Anyám hiába óvott attól, hogy a szomszédokhoz bemenjek. Néha bizony előfordult, hogy a játék hevében valami eszébe jutott a szomszéd gyereknek, és óhatatlanul beszaladtam vele hozzájuk. Aztán, mint valami láthatatlan felhő, úgy ugráltak a testemen, ruhámon ezek a mini agresszorok, nem győztem lesöpörni őket. A következményeket is viselni kellett: hol itt, hol ott kezdett el csípni a bolha. Ha elég ügyes voltam, és elkaptam a támadómat, rendszerint jött egy másik a ruhámból, és folytatta a vérszívást. Amikor anyám előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy bolhás lettem, az összes ruhámat le kellett vetnem, és azt beszórta naftalinnal. De ezt a műveletet az udvaron kellett megtenni, mert a naftalin hatására a bolhák menekülni kezdtek, százfelé ugráltak ijedtükben. Ha időben elkapott anyám, sikerült megakadályozni, hogy a lakás is elbolhásodjon, de nem mindig volt így, ilyenkor aztán hallhattam az édesanyai lelki fröccsöket.
Tavasszal, május környékén volt a cserebogár-invázió. Csimbóknak, csincsóknak is hívták ezeket a fél hüvelyujjnyi bogarakat, amelyek ártalmatlan lények voltak, csak a lányokat ijesztgették, ha a hajukban landoltak véletlenül.
Estefelé, alkony tájt indult meg a rajzásuk, ilyenkor annyi volt belőlük, hogy millió számra repdestek, és hallani lehetett, amint a szárnyuk a levegőt kavarta. Aztán késő este elültek, többnyire a félreeső helyen lévő fákat lepték el. Reggel, és délelőtt sorba ráztuk meg ezeket a fákat, és fedeles kosárba gyűjtöttük a lepotyogott bogarakat. Repülni nem nagyon tudtak, de mászni annál inkább. Ezért kellett a fedeles kosár. Amikor hazamentünk, a tyúkok elé borítottuk a zsákmányt. A szárnyasok valósággal tűzbe jöttek, annyira élvezték a számukra mennyei mannával felérő csemegét, és maradéktalanul fölfalták a szinte tiszta fehérjéből álló táplálékot. Amíg tartott a cserebogarak rajzása, minden délelőtt megismételtük ezt a felettébb hasznos táplálékszerzési akciónkat, a szárnyas aprójószágok nem kis örömére. A jutalom nem maradt el, mert az aranysárga tojásaikból sütött, jóízű rántotta bizony nekünk is jólesett!
A réten való futkározásnak pedig nem egyszer egy cseppnyi méz volt a jutalma. A nagyobb gyerekek tanítottak meg arra, hogyan lehet a dongót elkapni, és a testéből kipréselni azt a cseppnyi mézet. Elég ügyesnek kellett lenni, ha dongót akart fogni az ember. Főleg, a sapkával való vadászat járt sikerrel. Aki leütötte, könnyebb dolga volt, csak a mézet kellett ügyesen kinyomni a potrohából. Az a cseppnyi méz felettébb édesnek tűnt akkor.
A mezőn heverészve, a virágok között szemlélődve, sokszor feltűnt a szitakötő, az a pompás megjelenésű lény, aminek a szépségét nem tudtam feledni sohasem! Néha egészen közel repült, rászállt a karomra, a ruhámra. Sokáig elgyönyörködtem benne, nem tudtam betelni a ragyogó színeivel, könnyed és légies alakjával. Hasonlóképpen a százszámra repkedő pillangókhoz, fehér és színes lepkékhez. Vajon mi célból teremtette az Isten ezeket a szépségeket? Tán’ hogy engem gyönyörködtessenek? Azt azonban olyan kisgyerekként is megértettem: annyira nem lehet fontos az én személyem!
Egyszer, a virágos réten való heverészés után a patak felé vettem az irányt, ahol már játszott néhány hasonló korú társam. Valamelyikük elhozta hazulról a kukoricás kosarat, így akarván halat fogni. Még nem volt elég meleg a víz a fürdésre, ezért csak egymaga próbálgatta, a sekély vízben, feltűrt szárú nadrággal. A sásban, a hínarasban nem is került a kosárba érdemleges dolog, egy-két apró csíkhal kivételével. Hanem amint odanéztünk, láttuk ám, hogy egy méretes csíbor mászott kifelé a kosárból. Egy nagyobbacska fiú így kommentálta az eseményt:
- Hagyd, hogy elmenjen a csíbor, nehogy megfogd, mert nagyon fájni fog a harapása!
A nem éppen bizalomgerjesztő kinézete az összes gyereket elriasztotta a közelebbi ismerkedéstől. A vállalkozó kedvű cimboránk a kosárral a vízbe segítette a menekülő állatot. Amint kijött a vízből, valami barna folt látszott a bokáján. A nagyobb gyerek riadtan mondta: vigyázz, mert pióca van rajtad!
- Le kéne pisilni! -hangzott a jó tanács valakitől, de szükségtelen volt, mert nagy nehezen sikerült levakarni a testéről a piócát. Nem régen mehetett rá, mert még nem tudta befúrni magát mélyebbre, s így a gyerek különösebb beavatkozás nélkül megszabadulhatott a nem kívánatos, és nem éppen rokonszenves látogatótól.
A szarvasbogár félelmetes külseje ellenére nem támad emberre, azt nem tudom, hogy egyáltalán támadó jellegű bogár, vagy sem. Ha kicsit távolabbra merészkedtünk a szűken vett környezetünktől, az erdős-bozótos vidékre, olyankor előfordult, hogy találkoztunk ilyesféle "csodabogarakkal" is. Nem kötötte le figyelmünket, mert nem ismertük, s mint ilyent, jobbnak találtuk békén hagyni.
Hangyák viszont mindenütt voltak! Különös, hogy ezek a csöppnyi lények milyen beteges félelemmel töltöttek el, és csak jó felnőtt koromban sikerült megszabadulni a hangya-fóbiámtól. Az zavart, idegesített, és töltött el félelemmel, hogy ezek az apró jószágok mindenhová be tudnak mászni, ellepnek mindent, még a kétrét hajtott zsíros kenyeremben is kutatnak, sőt, a számba is belemásznak, meg a fülembe, orromba, mindenembe!
Már egyetemista voltam, amikor először hallottam komolyabban a fóbiáról. Hát ez van nekem a hangyákkal kapcsolatban! Jót nevettem. Hangosan, szabályszerűen kinevettem magamból a fóbiámat. Sőt, a szemben lévő Nárcisz eszpresszóban le is öblítettem egy jó sörrel a „hangyás" múltamat.


16. A len nyüvő fanyüvők

Már második éve laktunk a városban. Majdnem mindent ismertem már, ami szükséges. Nem okozott gondot, hogyan találok el az iskolába, és onnét haza. A nagytemplom tornyai világosan mutatták az utat arrafelé, haza meg könnyebben eltalál az ember, már nem nyomasztja az iskola gondja. Menet közben jöttem rá, hogy a hazafelé vezető úton a gumijavító a majdnem végállomás: hatalmas kirakatában nem volt más, csak egy pár gumicsizma, és egy, a pálma ragasztót reklámozó plakát. Ezt jól felismerhetővé tette a hatalmas üres tér, innen balra fordultam, és máris a célegyenesben voltam. A sarkon még a Stern néni boltja, ahol sokszor kellett kenyérért, cukorért sorban állni. Délutánonként, amikor jött a hír: lisztet, cukrot hoztak a boltba.
De a Stern néni boltja már pár száz méterre volt a lakásunktól, messziről látszott a Plutykás kocsmája, várakozó kocsikkal, lovakkal.
Egyik késő tavaszi délután, amikor már lekívánkozott a lábunkról a cipő, és mezítláb mentünk hazafelé, otthon várt bennünket Suszter úr, a jóvágású gazdaember, és velünk akart tárgyalni. Persze a dolgot már megbeszélte a szüleimmel is, és az ő igen szavukra tárgyalt csak velünk.
- Arról van szó fiúk, hogy három kataszteri hold lent vetettem az idén, és a kinyüvése nektek való munka lenne. Van itt a környéken elég gyerek, mindegy, hogy fiú vagy lány, aki pénzt akar keresni. Szedjetek össze vagy tíz-tizenöt gyereket, annyi kellene ehhez a munkához. A nyáron kellene nekiállni, amikor már nincs iskola, és szép pénzt fizetnék a munkátokért.
Kiderült: ötven fillért tud fizetni négyzetméteréért, s ha valaki derekasan dolgozik, meg tud egy nap csinálni negyven-ötven négyzetmétert is. Ezzel a napi keresménye elérheti a húsz huszonöt forintot. Ez így kimondva szépen hangzott, de akkor még nem gondoltuk, hogy ezért a pénzért keményen meg kell majd dolgozni. Előtte még nem ismertük az ilyesmit, nem is tudtuk elképzelni, hogy mi fán terem a len nyüvés.
- Attól ne féljetek, majd mindent elmagyarázok, meg fogjátok érteni! - nyugtatott meg bennünket Suszter úr. Pár nap alatt betelt a létszám, boldogan jelentettük Suszter úrnak.
- Még szóljatok egy-két gyereknek, mert előfordulhat, hogy aki most jelentkezik, később meggondolja magát.
Amikor készen voltunk a csapat összeállításával, néhányunkat meghívott egy málnaszörpre a Plutykáshoz, és áldomást ittunk a len nyüvésre.
Nagyon meleg nyár volt az akkori. Az iskolába már mezítláb mentünk volna legszívesebben, de anyánk nem engedte.
- Nem vagytok ti cigányok! - és ezzel el volt döntve a vita. De az ellen nem emelt kifogást, hogy hazaféle már úgy jöjjünk. Valósággal égette a por a lábunkat, és minden buckát felrúgtunk, ami utunkba esett. Nem egyszer valami követ takart a bucka, ilyenkor a lábujjunk bánta a rugdalózást. Volt úgy, hogy már hazaérve segítségre szorult a lábunk: ha esetleg vérzett is, a sebet hipermangánnal lemostuk, majd egy darab tiszta ronggyal bekötöttük, és kész volt az elsősegélynyújtás. Aztán, futás, mentünk játszani, legtöbbször labdát rúgni.
Egyik délután megjelent Suszter úr, és jelezte: holnaptól menni kell lent nyűni. Mi pedig, már meg is feledkeztünk a dologról, a játék hevében.
Akkor, gyorsan összetrombitáltuk a környék gyerekeit, egy-kettő már elment nyaralni a szüleivel, de hamar kipótoltuk a létszámot. Sok volt az olyan szegény gyerek, mint amilyen én is, így nem okozott gondot a helyettesítés.
Másnap reggel a Plutykás előtt várt a kocsi-szekér, azzal mentünk ki a földre, a város határába. Már elkezdődött az aratás, sőt vége felé tartott, amikor megkezdtük a munkát. Len nyüvő fanyüvőnek neveztük magunkat, a mesebeli fanyüvő óriásokra utalva. Megmutatott mindent Suszter úr: mekkorát érdemes egyszerre markolni, a sort hogyan kell tartani, hova tegyük a kitépett növény csomóját, hogy szépen száradni tudjon, a napi munka végeztével hogyan kell kiszámolni az aznapi keresményünket.
Nagy lelkesedéssel álltunk munkának, azonban egy óra sem telt bele, az égre nézegettünk: hol áll a nap, lehet-e már ebédelni?
Suszter úr persze magunkra hagyott bennünket, és este majd gyalog kellett volna hazamenni. De hol volt még az este? Talán tíz óra körül lehetett, amikor az egyik gyerek már igen éhes lett, és elkezdte enni az otthonról hozott zsíros kenyeret. Mi, akik már jártunk mezőn, tudtuk, korai még, a nap állása semmiképpen sem jelezte a dél közeledtét.
De, a gyerekek, amint megéheztek, megszomjaztak, megálltak, és nekiláttak az elemózsia elfogyasztásának. Alig maradtunk néhányan, akik ki tudtuk várni a körülbelüli időt, és akkor álltunk neki a zsíros kenyérnek. A vizünk nekünk is elfogyott és a távolból láttunk egy gémes kutat, azt megtalálva ihattunk, amennyi belénk fért.
A derekunk sajgott leginkább, hiába hajlékony a gyerek derék, az egész napi hajladozást az is megérzi.
Már éppen hazafelé készülődtünk, amikor megjelent szekerével Suszter úr, a rend kedvéért meggyőződött, hogy jól végeztük-e a munkát.
- Egészen jó lesz! - szólt megelégedetten.
- Jól halad a munka, csak arra ügyeljetek, hogy mindenki jegyezze meg, melyik az ő területe, nem szeretném, ha veszekedés lenne a végén! - adta a jó tanácsot nekünk, és ezt mi meg is jegyeztük. Áldottuk a szerencsénket, hogy kijött értünk a szekérrel, mert volt, akinek jártányi ereje sem volt, úgy kiszívta a nap, a hajladozás, és a kemény munka az erejét.
- Ne feledjétek, a hét végén lesz az elszámolás! - mondta a gazda, amikor a Plutykásnál megálltunk és leszállt mindenki a szekérről. Mi a szomszédban laktunk, könnyen hazaértünk, de aki távolabb lakott, annak épp elég volt hazabotorkálnia. Másnap időben megjelent mindenki a földön, senki sem maradt otthon. Az a kis kereset, ami kilátásban volt, elég nagy hajtóerő lehetett mindenkinél, pedig ugyancsak sajgott a dereka a len nyüvő különítménynek.
- Eddig irigyeltem a fanyüvő óriásokat, de ha azok is napszámban nyüvik a fákat, mint mi a lent, akkor nem irigylésre méltó a helyzetük nekik sem! - foglalta össze az előző napi tapasztalatokat az egyik gyerek. Jót nevettünk a szellemességen, aztán neki álltunk a munkának. Iszonyú meleg lett hamarosan, a föld végében hűvös árnyékot adó fák voltak, oda raktuk le az elemózsiás táskákat, szatyrokat.
- Gyertek, pihenjünk egy kicsit! - javasolta egyik társunk. Erre mintha parancsolták volna, rögvest mindenki abbahagyta a munkát.
Amikor hevertünk a hűvösben, eszembe jutott, hogy amikor a tanyán laktunk, erre felé jöttünk fürödni.
- Tudok én jobbat is! - mondtam, és két-három gyerekkel felkerekedtünk, megkerestük a patakot. Közelebb volt, mint gondoltam, alig fél kilométernyire. Egyik fiú visszament a többiekért, és nemsokára hancúrozó gyerekzsivajtól volt hangos a nap égette mező. A lányok is bátran fürödtek. Amelyiknek formálódott már a női alakja, az ruhástól, aki meg olyan volt, mint mi fiúk, az, bugyiban. Bár nem néztünk mi a lányokat akkor, csak a jó vizet, amely lehűtötte az átforrósodott testünket. Talán egy jó órát fürödtünk, amikor megelégeltük, és vidáman indultunk visszafelé, hogy tovább folytassuk a len nyüvést.
Szinte minden áldott nap megjártuk az utat a patakig, meg vissza, amikor már annyira kimelegedtünk, hogy nem bírtuk tovább. A fürdés igen jót tett a munkakedvünknek. Utána csak nyűttük a lent, csak nyűttük. Amikor eljött a szombat, kijött estefelé Suszter úr, és tisztességesen megmérte az egész heti teljesítményünket, és ki is fizetett bennünket. Boldogan ültünk a szekéren, nemcsak azért, mert hazafelé vitt minket, hanem a zsebünkben is lapult néhány kék színű húszas is.


17. Egerek a magtárban

Az uradalom és a tanya inkább Illyés Gyula: Puszták népe c. művében leírt közeghez volt hasonló, mint az alföldi tanyavilághoz. Nem tudom, mi volt az előzmény, a valóságban nem is kutattam, csak az emlékeimben - pedig igazán érdemes lett volna. Az akkori cseléd-proletár sors feltárásához, a II. Világháború utáni viszonyok jobb megismeréséhez tudományos módszerek segítségével közelíteni. Nem tettem, de talán jó is így, mert a tudomány szigorúan objektív módszereit időnként felülírta volna a személyes, tehát mindenképpen szubjektív közelítési mód, ez pedig, a tudomány világában megengedhetetlen.
Külön fejezet lett volna mindenképpen az uradalom szemszögéből vizsgálódó leírás. Az a teljesen abszurd helyzet, amit az akkori rendszerváltozás okozott a meglévő értékek pazarlásában, az új világ építése ürügyén: nagyban hasonlított a mostani rendszer változáshoz. A kicsi gyerek szemével nézve különös-érdekesnek tűnt, valamiféle rombolási játéknak látszott például a magtárak, és más hasonló gazdasági épületek ebek harmincadjára juttatása.
Az akkori, konkrét napi helyzetben a cselédek azt az utasítást kapták, hogy tegyenek rendet a kisebbik magtárban. Nyár vége volt, nyilván a betakarítandó termésnek kellett a helyet kialakítani. A cselédekre azonban, nem a gyors munka volt a jellemző. Előbb jó hangosan elmondogatták, hogy milyen munkát kaptak. Ezt meghallották a gyerekek, akiket a kíváncsiság rögtön a magtár felé hajtott. Mivel nem volt lakat az épületen, az ajtó is inkább szedettvedett deszkadüledékhez hasonlított, könnyű volt a bemenetel. Én is csatlakoztam a gyereksereghez, és kíváncsian lestük, vajon mi a csodát rejteget a magtár.
Azt gondoltam, hogy gabona van benne, de valami olyasmit is vártam, amit az ismeretlen dolgok jelentenek, valami titokzatosan érdekeset. Ahogy az itt-ott meglévő gabonamaradékokat mezítláb elkezdtük taposni-gyúrni, egyszer csak valami érdekes történt: szinte mindenünnen egerek tucatjai jöttek elő, és spuriztak valami falban lévő résbe, az egérlyukba.
A legidősebb gyerek kitalálta, hogy hozzunk macskákat, itt degeszre ehetik magukat. Elszaladtunk a házakhoz macskáért, de csak kettőt tudtunk hamarjában keríteni, egy még fiatal és egy öreg macskát.
Ölben vittük a magtárhoz a cicusokat, közben hangosan folyt az eszmecsere, hogy miként kezdenek majd a nagy vadászathoz. Abban egyetértettünk, hogy tényleg degeszre eszik magukat, de hogy mi módon, abban eltértek a vélemények. Volt, aki azt mondta, először egy jó kupacot megfognak és elroppantják a gerincüket, aztán a végén fogják megenni. Más vélemény szerint egyesével elkapják, és mindjárt felfalják a finom csemegét a cicusok.
A helyzet azonban más volt, ez hamarosan kiderült. Bementünk a magtárba, és a fiatalabb macska, mihelyt szabadon engedte a gazdája, mint a nyíl, elfutott. A másik macska megérezhette az egérszagot, és ahogy az egyik gabona maradékot megpiszkáltuk és előtűnt a sok egér, nyomban leugrott gazdája öléből, és látszott, hogy vadászállásba merevedik, majd egyet kinézve nyomban az egérre ugrott. Megfogta, és jóízűen elfogyasztotta, nem izgatta evés közben, hogy száz meg száz egér szaladt el közben mellette. Aztán mikor megette, kinézett egy újabbat a rohangáló egerek közül, azt is megfogta és megette. Hármat vagy négyet elfogyasztott, és eltűnt aztán a kijáraton.
Ekkorra már mi sem törődtünk a macskával, hanem a kisebb-nagyobb gabonakupacok feltúrásával az egereket hajkurásztuk. Közben egyre hangosabban kiáltoztunk:
- Itt mennyi van! Ezt nézzétek!
Volt olyan kupac, ahonnan, mint egy szürke felhő, annyi egér tűnt elő. Lehetett vagy ezer is, mert szinte folyt a sokaság, ahogy elindultak. Egy-két másodperc alatt azonban már el is tűntek, vagy a gabona közt, vagy valamilyen repedésben a padlón, a falban. Nem győztük sorban feltúrni a kupacokat, szinte mindegyik tele volt a kis rágcsálók tömegével. Egyik nagyobbacska gyerek megfogott egy egeret! Ahogy feltúrtunk egy gabona kupacot, mezítláb odalépett a hemzsegő egérhad közé. Közülük egy egérke a talpa alá szorult, és így megfogta.
- Elviszem haza a macskámnak! - mondta, és el is húzta a csíkot. Lehet, hogy unta már az egész mulatságot. Lassan a többiek is elszivárogtak.
Közben az egyik cseléd munkához látott. Amikor kiderült, hogy több az egér, mint a csillag az égen, hát ő is inkább a gyerekek után szegődött.
Az volt az elgondolása, hogy a maradék gabona összegyűjtésével egy kis haszonra tesz szert. Amikor meggyőződött arról, hogy inkább egeret rejtenek a maradék kupacok, semmint hasznosítható gabonát, hamar letett szándékáról. Otthon elmondta a feleségének, hogy mi a helyzet.
- Köll a radai rossebnek az ilyen gabona! Inkább ne egyek soha egy falat kenyeret sem! Az kéne, hogy valami betegséget kapjunk ezektől az átkozott egerektől! - így dohogott a hír hallatán az asszony, aki már előre eltervezte, hogy a malomba viszik a gabonát, és ki tudja hány hónapra elegendő lisztet fognak kapni érte. A többi cselédnek is hasonló tervei voltak, azonban amikor értesültek a tényleges helyzetről, szörnyű káromkodásban törtek ki. Szidták az uradalmat, hogy a drága gabonát az egerekre hagyták. Szidták a macskákat, hogy hagyták az egereket így elszaporodni, szidták az egereket is, hogy miért nem maradtak kint a mezőn. Csupa átkozódás volt minden szavuk, csak a magtár maradt tele egérrel és egér-ürülékkel: mivel senki nem volt hajlandó nekiállni a takarításnak.
Az lett a vége, hogy a Felső-majorból kellett odavezényelni néhány cselédet, akik rendbe tették a magtárt. A takarítással egy időben fertőtleníteni is kellett az egész terepet, mert különben veszélybe került volna az új termés.
A gazda ilyent még soha nem tapasztalt, hogy emberei megtagadták volna a kiadott munka elvégzését. Családi tanácsot ültek, és kimondatott: vége. Látni lehetett, hogy az új rend a tönkretételükre törekszik, és a propaganda már eljutott az emberei közé is. A cselédek valami csodára vártak, hogy megszűnjön a cseléd-sors, és ehhez jól jött a városból hallott ígéret: olyan új világ lesz, amelyikben mindenki egyenlő lesz.
- Ha egyenlőség lesz, az ennivaló és a ruházat is egyenlően lesz elosztva! - ebben a hitben áltatták magukat.
A következő évben megalakult az állami gazdaság. Első nagy tettük a magtárak lerombolása volt. Az egyik cselédből lett brigádvezető megjegyezte:
- Legalább nem lesz hová menniük télen ezeknek a nyüves rohadék egereknek!
Magtárra ugyanis nem volt szükség. A szűkös termés az utolsó szemig kiszállításra került háborús jóvátétel fejében. No meg persze a hatalomra került kommunisták, amit csak lehetett, jó szolga módjára mindent elvettek a néptől, beszolgáltatás címén. Hogy az egész ország éhezett, az egy csöppet sem érdekelte őket.
Fondorlatos, brutális elnyomás következett, körömtépéssel, ÁVÓ-val, padlássöpréssel.


18. A meggyfa

Volt egy király, akinek csak akkora volt az országa, mint egy jókora kőhajítás. Bármilyen kicsi is az ország, a király az király! Szép, nagy palota állott benne, szolgák seregestől, királyi módon élt a király. Szép feleséget is vett magának, s annyi gyermekük született, hogy már a királyi palotában alig fértek. Mert minden királyfinak és királykisasszonynak királyi lakosztály dukált, abban nem volt pardon!
A hoppmester feladata volt, hogy gondoskodjék mindenről, így a királyi lakosztályok méltó módon való berendezéséről, tükrös-fényes termekről, kandallókról, bálteremről, meg mindenről, ami ilyen esetben illendő. Ideje volt bőven, mert mihelyt megszületett az új királyi sarj, rögtön nekilátott az új lakosztály berendezéséhez, a kellékek beszerzéséhez, mindenhez, ami kell.
Hely is volt jócskán, mert a király palotája igen nagy volt, még az ősapja építette, amikor az országa olyan nagy volt, hogy a nap soha sem nyugodott le, hol egyik felében ragyogott az égen, hol a másik felében. Annyi kincset hordtak katonái a föld minden tájáról a kincses kamrába, hogy egy szalmaszál sem fért volna el, arany, ezüst és drágakövek borították a kamra padlóját a mennyezetig.
De ahogy teltek az évek, a nemzedékeket újabb nemzedékek követték, a királyok is mentek-jöttek, az ország egyre kisebb lett. Mert ez a királyság a béke királysága volt, soha sem viselt háborút, ha valamelyik szomszédos királyság szemet vetett valamelyik tartományra, s király inkább odaadta, semmint háborút viselt volna. Így aztán elfogyott az ország, csak a királyi palota maradt, meg a hatalmas királyi kert, ahol az, aki éppen volt az uralkodó király, az sétált napestig.
A mi királyunk is ezt tette, hol a feleségével, hol egymaga sétálgatott.
Amikor a tizenkettedik gyermek is megszületett épségben-egészségben, a király elgondolkodott aznapi sétáján: mi lesz a sok gyerek sorsa? A lányokat talán férjhez tudja adni, hiszen hozománnyal kistafírungozhatja őket, mert a kincses kamra még mindig tele van. De a fiúkkal mi lesz? Hat fia volt immár a hat lánya mellett, a Jóisten egyenlően osztotta el őket. A királyfiaknak ország is jár, de hogyan adhatna országot, amikor neki is csak egy van, és olyan kicsi, hogy azt már megfelezni bajos volna.
Amint így gondterhelten bandukolt a kertjében, egy szép növekmény fát látott meg, első látásra meggyfának látszott. De olyan különös fa volt, az volt az érzése a királynak, hogy az a pár ága, ami volt neki, mintha beszélni akarna! Tüstént hívatta a kertészt, mi ez a fa, mikor ültette, ki adott rá engedélyt? Szóval kérdőre fogta az öreget, aki már a nagyapjának a kertjét is gondozta. Nézte a fát az öreg, nézegette, de nem tudott válaszolni a sok kérdésre, mert ő is most látta először. Amikor ezt a király tudomására hozta, az ugyancsak meglepődött. Melyikük volt inkább meglepve, a király vagy a kertésze, nehéz lett volna eldönteni. Megbeszélték hát a dolgot, és az lett a vége, hogy nőni hagyják a fát, és majd kiderül mi lesz a sorsa.
Szemlátomást nőt a fa, nőttek az ágak, magasodott, nem telt bele egy hét, máris kész fa lett! Ki is virágzott, bár már a meggyfák virágzása lejárt, de ennek szép fehér, virágoktól tömött koronája lett, millió méh zsongott körülötte, csak úgy zenélt a királyi kert. Aztán pár nap múltán elvirágzott a fa, a virágszirmok valóságos szőnyeget borítottak a földre. De hiába leste a király és a kertész: csak a lomb növekedett, nem volt rajta termés egy szem sem. Úgy látszott, meddő lesz a meggyfa, ezért utasítást akart adni a kertésznek, vágassa ki ezt a semmire való fát. Ekkor megpillantott egy szem gyönyörű termést a lombok között a kertész! Azon nyomban megnézte a király is és elhűlt a látványtól: a majdnem alma nagyságú gyümölcs csodaszép fényes volt, és halkan suttogott, mintha a szél beszélne a lombok között:
- A legidősebb fiad vegyen le és fogyasszon el!
Úgy is lett. A legidősebb fiú leszedte a meggyet és el is fogyasztotta. Ettől olyan okos lett, mint a király összes papja együttvéve, hamarosan meg is nősült, a legnagyobb szomszéd királyság uralkodójának lányát vette el. És ez így történt minden évben, a következő gyermek vagy férjhez ment, vagy megnősült legott, ahogy azt az egyetlen szemnyi termést elfogyasztotta. Végül az összes ország-szomszéd rokonságba keveredett a királlyal, mert vagy a fia lett az uralkodó, vagy az uralkodónak az ő lánya lett a felesége.
Az egész világ boldogan élt, a menyegzők sorra következtek, egészen a legkisebbik gyermek házasságáig. Mikor ez is megtörtént, a meggyfa kiszáradt, nem hozott új virágot többé. A király megértette az üzenetet, a béke a legnagyobb hatalom, a béke fája volt a meggyfa, és meghagyta:
Ha meghal, vágják ki az elszáradt fát, csináljanak koporsót belőle, és abban temessék el.
Úgy is lett.
Meseországban megkondultak a harangok, amikor eltávozott a lelke, és harangzúgás kísérte el utolsó útjára a királyt a meggyfából készült koporsóban a testével.



19. Marci kandúr

Volt már nekünk macskánk, közte kandúr is, de ilyent, mint AKI-ről most szó esik, még nem hordott a hátán a föld, legalábbis nem hallottam róla. Az egész Marci ügylet úgy kezdődött, hogy lányaink addig "fűzőcskéztek" minket, hogy végül beadtuk a derekunkat, és szereztünk egy kismacskát. Már az elején gyanús volt, hogy ott, ahonnan elhoztuk, vagy tizenöt "eladó" macska volt. Ez látszott a legaranyosabbnak, legszelídebbnek, nem is gatyáztunk sokat, amolyan "szerelem első látásra" lett a kiválasztás. Hazahoztuk, megetettük, pontosabban megitattuk tejecskével, hiszen még kölyökmacska volt, éppen csak el volt választva az anyjától. Miután evett, illetve ivott rendesen, jó gazdához illő módon meg akartam simogatni az új jövevényt. Ekkor ért az első meglepetés. Nem hogy dorombolt volna, ahogy jó kis cica szokott, hanem belém eresztette körmeit, és jól végigkarmolt. Szépen vagyunk! - gondoltam, de a feleségem sem járt különben, ő is megkapta a magáét. Napokon belül úgy néztünk ki, mint akik szögesdróttal találkoztak: mindenünk csupa karmolás volt: a kezünk, lábunk, a feleségemnek még az arca is. Nagyon meg akarta szeretni, közel hajolt hozzá. Nem szaporítom a szót, kiderült, hogy az apja valószínűleg vadmacska lehetett, mert ahonnan elhoztuk, nagy erdős-bozótos terület volt. Na, szépen vagyunk, állapítottuk meg.
Az új otthonnal való megismerkedés szép sorjában történt. Először is nevet kellett adni a jövevénynek, de ez nem okozott problémát. A feleségem kimondta a nevet: Marci! - és ez lett a név. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mégis, mi alapján keresztelte erre a névre, annyit mondott, csak!- és különben is, olyan Marci formája van. Belenyugodtam, mert amikor jobban rásandítottam, tényleg kiköpött Marci formája volt. No, ezután jött a szobatisztaságra nevelés. Minden szükséges eszközt beszereztünk előre, a tepsi formájú edénytől a kis lapátig, egy zsák alomtól a kis söprűig. Csak lesni kellett, hogy mikor jön el a pillanat, amikor az alomra kell tenni a kismacskát. Nemsokára be is következett a pillanat - és kész volt a művelet! Olyan jól sikerült az első, hogy soha többé ilyen probléma nem fordult elő. Ez a kis állat egyből megértette, hogy miről van szó. Nagyon különös, máig sem értem.
Na, azután jött az ismerkedés a lakással, az égvilágon mindent körbeszimatolt. Körbejárt, fel az ágyra, a fotelokba, s mire eljött az este, hullafáradtan rogyott le a számára odakészített rongyokra. Mi bölcsen mondtuk: Marci otthonra talált.
Az első komolyabb probléma akkor merült fel, amikor az egyik éjszaka arra ébredtem, hogy tűvel szurkálja valaki a lábamat. Amikor kidörzsöltem az álmot a szememből és felkapcsoltam a villanyt, láthattam, hogy a kismacskám játszik a lábujjaimmal, és időnként a tűhegyes fogacskáival belekóstol. Hiába kiabáltam, hessegettem, nem használt, rugdalóztam is - ha sikerült lerúgni kezdte elölről a játékot. Csakhogy a tűhegyes fogacskái olyan fizikai fájdalmat okoztak, hogy az ordibálásra a feleségem is felébredt, közösen nagy nehezen lecsillapítottuk a "fenevadat".
Így ment majdnem egy héten keresztül. Hajnalban elkezdődött a műsor, azzal a különbséggel, hogy hol a feleségem volt a kiszemelt áldozat, hol én. Ekkor, egy isteni sugallat a következő megoldást közvetítette felénk: mire való az a vesszőbokor az út szélén, mért nem vágtok egy darabot belőle? Úgy is lett. És jött a hajnal, és jött a macsek, és jött a suhintás is. Először meglepődött a kandúr, de aztán oda se neki, folytatta a lábam rágcsálását. Majd én megint lecsaptam, és újra csak rácsaptam, és újra és újra. A macska unta el előbb a küzdelmet, a fotelba költözött és durmolt tovább, mint aki jól végezte a dolgát. Persze a vesztesek mindenképpen mi voltunk, az álom már rég kiment a szemünkből, de legalább nem harapott egy ideig. Ez a keserű győzelem még egy párszor megismétlődött, aztán abbamaradt a mi kandúrunknak ez a különös bónája.
Egy viszonylag nyugodt időszak következett. Már nem rágta a lábunkat, délelőtt kint bóklászott a ház előtt, délben kajáért jelentkezett, ez persze többször előfordult, nemcsak a déli harangszókor. Este szépen elnyugodott természetesen az ágyunk végében-hol a feleségem lábánál, hol az enyémnél. Egy kicsit huncutkodott, de végül is, nagyobb konfliktusok nélkül zajlott a macska-ember együttélés. Egy valami volt, ami beárnyékolta ezt a szép, harmonikus kapcsolatot: a világért sem engedte, hogy megsimogassuk. Főleg a feleségem volt szomorú:
- Nincs is nekünk cicánk! - mondta, és akárhogy is, de igazat kellett adnom neki. Ő ugyanis úgy képzelte, hogy majd esténként a cicus beleül az ölébe, együtt nézik a tévét, stb. De hát ebből nem lett semmi. Lányaink persze jót nevettek a konfliktus helyzeten, mert már nem nálunk laktak, és a látszólag rosszul sikerült macska-választást egy cseppet sem bánták. Ha simogatni nem is lehetett, a szemüket legeltették az egyre szépülő kandúr macskán.
Lett viszont valami más esemény, amit a legrosszabb álmainkban sem kívánunk vissza. Egyik éjjel a feleségem arra ébredt, hogy a cicus a fején ugrál, majd később a komód tetején, aztán sorba az összes bútort, széket meglátogatva olyan randalírozást csapott, hogy nem volt más választásunk, ki kellett engedni, vagy pontosabban ki kellett zavarni a lakásból. Nem is nagyon kellett zavarni, ment magától, mint a szélvész, azt hittük vissza sem jön. Felesleges volt aggódni, visszajött ebédre. S miután jóllakott, az ágy tetején durmolni kezdett, mint aki jól végezte dolgát. Ez az eset megismétlődött párszor, míg rájöttünk: éjszakára ki kell engedni az állatot, mert már felnőtt a mi kis cicánk, és éjjel a kandúroknak az éjszakában kell csavarogni, kalandokra várva.
Marcikánk egyre jobban érezte magát. Éjszaka kalandozott, reggel hazatért, bekajált rendesen, aztán durmolás, majd felébredt valamikor, megint evett, durmolás, felébredt, evett, durmolás. Aztán eljött az éjszaka, megint kezdődött elölről, minden éjjel csavargás, nappal evés és alvás, így ment nap, mint nap, míg egyszer kicsit sántítva, vérző farokkal sündörgött haza. Úgy látszik, elintézték a vetélytársak, a vénebb kandúrok- állapítottam meg, mint aki tisztában van a macskavilág éjszakai életével. Tényleg valami ilyesmi történhetett, mert a következő reggel még rondábban nézett ki, azt is mondhatnám kutyául. Úgy, ahogy lehetett, rendbe tettük, letöröltük róla a vért, aztán nyomás az állatorvoshoz. Szabályos műtétet hajtottak végre rajta, nyolc-tíz öltéssel összevarrták a sebeit, és még fel sem ébredve az elaltatásból, az ágyon dédelgettük tovább a kis beteget.
Egy-két nap intenzív ápolás következett, s aztán mintha mi sem történt volna, folytatódott az éjszakai kirándulás-sorozat. Egyik reggel egy csinos kis fekete cicus társaságában érkezett meg a mi Marcikánk. A kis fekete, se szó, se beszéd, a szoba közepén félreérthetetlen pozícióba vágta magát, Marcink sem volt rest, ráugrott! A fején a szőrt megharapva kész volt a macska-nász szituáció, de nem jutottak tovább. Pontosabban Marci nem jutott tovább- úgy látszik, nem tudta mit kell tenni. Leugrott a cicusról, ismét felugrott rá, de megint semmi. A kis fekete unta meg előbb a dolgot, ki tudja hányadik próbálkozás után szépen eloldalgott. Marci meg utána.
- Na, - gondoltam - nekem lesült volna a képemről a bőr! - Szerencse, hogy macskák nem gondolkodnak ilyen antropomorf módon - gondoltam bölcsen, és közben észbe kaptam, majd még bölcsebben hozzágondoltam - a macskák nem is tudnak gondolkodni.
Marci időközben előlépett. Most már a Márton Úr Őméltósága megszólítás illeti meg. Olyan a járása, mint komor bikáé, egyben peckes is: ki, ha ő nem a kandúrok királya. A szőre tömör, tömött, mint valami jóféle bundáé, bajusza, szemöldöke nagy és sűrű-szóval gyönyörű, szép állat lett belőle, már ki emlékszik a tavalyi télre, amikor sürgősen orvoshoz kellett vinni, annyira megtépték az öreg kandúrok-nyolc vagy tíz öltéssel kellett összevarrni a sebeit. Mostanában ő rendezi a fesztivált, néha egész éjjel hangos a környék az udvarlás zajától, ami elég különös módon történik: van úgy, hogy házhoz jönnek a cica-lányok és akkor, Márton Úr Őméltósága fogadja a pacienst: megállnak szemtől szemben, és Márton elkezdi a kurrogást. Ennyi hallatszik. De hogy mi történik, azt csak elképzelni lehet.
Egyébként a magatartásában is döntő változások történtek, ha megjön az éjszakai műszakból, rögvest kiköveteli magának az ennivalót: nagyon határozott, mondhatnám erőszakos lett. Mert ha nem, a feleségem tudná megmondani, mi következik akkor, szabályszerűen beleharap a lábikrájába, mintegy mondva: ne szórakozz már anyuskám, ide azt a kaját! Én csak egy meglepő tulajdonságáról tudok beszámolni: amikor kicsi volt, az Istennek sem sikerült megsimogatni, mindjárt karmolt, harapott. Most meg? Ha olyan kedve van, odajön hozzám, az ágyba, és valósággal mondja, mutatja, kérek simogatást! KÉREK MASIZÁST! Mert egy új szót kellett kitalálni, simogatni kell, de egyúttal masszírozni is, főleg, a nyaka körül. Aztán, ha megunta, odakap finoman: na, most már elég!- és elvonul durmolni a foteljába, vagy az ágyára. Hát így történt az eset, a félénk kis cicából gyönyörű szép állat kerekedett. Isten éltesse Márton Úr Őméltóságát!
Ha disznósajtot tízóraiztam, már annyira felkeltette az érdeklődését a kaja, hogy odajött a lábamhoz, és figyelte, hogyan eszem. Közben megjelent a szája szélén a nyál! Annyira kívánta, hogy már a látás elindított benne egy reflex folyamatot, amitől kicsordult a nyála. Persze, hogy adtam neki egy-egy falatot, mert a pavlovi reflex úgy látszik nemcsak a kutyánál, hanem a macskánál is érvényes. Hasonlóan szerette a halat, bármilyen formában. Ha történetesen tízóraira halkonzervet ettem, már az előkészületek is hasonló vágyakozást váltottak ki belőle. Amikor a paradicsomos hal maradékát odaadtam neki, féltem, hogy a nyelvét elvágja a konzervdoboz éles pereme. Azonban olyan ügyesen nyalogatta ki a maradékot, nyelvecskéje olyan határozottan járt az éles fém-peremek között, hogy nem történt baj. A halat kiváltképp nagyon szerette. Amikor a fiam horgászott a közeli tóban, szinte megvadította a kifogott és hazahozott apró halakkal. Valósággal lecsapott szegény halacskákra, és pillanatok alatt eltüntette őket!
Mindennaposak lettek a kalandozások, az éjszakát jórészt "házon kívül" tölti, sőt, előfordult nem egyszer, hogy helybe jött a leányzó. Na, ez már sok volt a feleségemnek, és söprűvel hajtotta el a leányt - legényestől. Mert szó, ami szó, borzasztó hangzavart tudnak kelteni olyankor. Állítólag a legény udvarol ilyen ordenáré hangon, nem tudom, de veszettül hangzik, az, biztos! Már többször szóba került, hogy ivartalanítani kellene, vagyis ki kéne heréltetni, de én váltig ellenzem a dolgot. Na nem azért, mert nekem sem esne jól, ha valakinek eszébe jutna engem ivartalanítani, hanem egyszerűen a természet rendjébe való durva beavatkozásnak tartanám az állat ilyen jellegű megcsonkítását.
A minap valamiért állatorvossal kellett konzultálni, és szóba került az ivartalanítás kérdése is. Az állatorvos egyértelműen azt javasolta, hogy végeztessük el a műtétet. Példának hozta fel, hogy neki is van macskája, természetesen ivartalanítva van, és olyan boldog állat. Hát ez volt az, ami végképp kiborított! Honnan tudja az állatorvos, hogy boldog a macskája? Megkérdezte? És hogyan, milyen módszerrel? És mit válaszolt a szerencsétlen jószág? Tipikus antropomorf gondolkodásmód.
Az, hogy nyugodtan alszik, mert nincs benne hajtóerő -„drive” - épp az ellenkezőjét bizonyítja. Marci, aki apai ágról vadmacska, biztosan nyugodtan aludna naphosszat - csak valami hiányozna az életéből. A verekedés, a nőstény utáni hajsza.
Emiatt nem vagyok hajlandó ivartalanítani az én macskámat, mondhat nekem az állatorvos is akármit, nekem nem alvógépre, hanem egy igazi eleven állatra van szükségem, akin látom, hogy teljes az élete.
Sokat meditáltam ezen a kérdéskörön, és meditálok ma is, hogy már nincs a Marci. Egyik délután át akart jönni az úttesten, és ahogy szaladt, egy autó elütötte. A gépkocsi vezetője nyilván nem tehetett róla, hogy egy macska elébe futott. Kikerülni nem tudta, a lökhárítóval ütközött a feje, és akkora ütést kapott, hogy menten szörnyet halt. Persze, ha ki van herélve, ez nem történik meg, mert most is a fekete macskánál volt délutáni viziten - de ezzel véget is ért a kalandok sora.
De sokszor eszembe jut ez a kis állat! Még meg sem érte a két évet, éppen a legszebb korába lépett volna, amikor ilyen körülmények között érte utol a balsors! Gyönyörű szép állat lett belőle: a nyers erő, a vadság keveredett a hízelgő macskával - szóval egy sudár virágzó fa élete tört ketté a vak véletlen miatt.
Szép macskám, hát elmentél. Fiatal életedet sajnálom, bár macska voltál, a virágzó életet hordoztad magadban.
Két évvel Marci halála után voltunk már, amikor az alábbi est történt.
Kinn levegőztem a teraszon, és a napsütésben elbóbiskoltam. Arra ébredtem, hogy Marci áll előttem és halkan nyávint egyet.
- Hát megjöttél, kismacskám?- kérdetem tőle félálomban, kábultan.
Az állat nekidörgölődött a lábamnak, és rám nézett. Mintha válaszolna a kérdésemre, a lábamhoz simult egy-két másodpercre. Lehajoltam hozzá, hogy megfogjam, és ölembe vegyem, ahogy szoktam régen. Erre az állat hagyta, hogy megérintsem, de aztán az érintés nyomán elszaladt. Úgy tíz méterre megállt, és visszanézett énrám. Különös viselkedése sóhajjal vegyes csodálkozó kiáltást váltott ki belőlem:
- Hová mész, Marcikám?
A kiáltó hangra előjött a feleségem, és ő világosított fel a nagy-nagy meglepetésemben:
- A Marci volt ugye? Csakhogy ez a Marci nem az a Marci, hanem a fia lehet, bár szakasztott olyan, mint az apja volt. Én is láttam már egypárszor itt a ház körül, de soha nem sikerült megfogni. Pedig de szívesen megfogtam volna!
Bennem csak lassan oldódott a szituáció okozta döbbenet, és még egy kis időre volt szükség, hogy felfogjam az előbbi jelenet valóságos értelmét, tartalmát. Mire mindent megértettem, Marci, illetve a fia már messze volt, eltűnt valamerre. Azóta is várom, hogy legalább az utódját láthassam, ha ölembe nem is vehetem, mint egykoron szeretett kismacskámat. Sajnos, utána többet soha nem láttam. Vajon merre járhat?

20.Káposzta, káposzta

Azt, a még Erdélyből hozott régi szokását sokáig megtartotta anyám, hogy a káposztát, amit maga palántált, nevelt, kapált, maga tette el télire is.
Őszre a duzzadó fejek olyan kemények lettek, mint a kő. Szinte ünnepnap, vagy legalább is szertartás volt a káposzta eltevés napja. A már korábban kiszedett káposzták egy halomba kerültek és úgy vártak a sorukra.
A legjavát kiválogatta egyik nap, azzal a szándékkal, hogy másnap készíti a télire valót. A gondos válogatás kiterjedt a szépségre, az épségre, arra, hogy jó súlyos és kemény legyen, szóval a káposzta szépségverseny legjava került másnap feldolgozásra. A maradék egy kupac földdel be lett szórva, és a kert erre szánt helyén elvermelve. A sárgarépa, fehérrépa mellé, hogy amikor kell, kéznél legyen minden.
A savanyú káposzta készítése a mosdatással kezdődött. Egyenként, mindegyik bő vízben lett átmosva. Először a cseber, amit mi inkább csöbörnek mondtuk, lett kimosva, kiforrázva. A csöbör egy fél hordónyi, felül nyitott alkalmatosság volt, két oldalán fülnek kiképzett deszkákkal. Ez a nagy edény már vagy húsz éve szolgált, még anyám leánykorából való volt, talán a hozománya. Nem tudom már pontosan, de elkísérte őt az addigi életútján végig: a szép Erdélyországon át a menekülés viszontagságain keresztül, a tanyára, és onnét a városba. Anyám érthető módon úgy ragaszkodott hozzá, mintha a gyereke lett volna. Csak a menekülés alatt nem volt benne káposzta, különben mindig ellátta a feladatát. Egy évig menekültünk, nyitott vagonban, a saját kezűleg bedeszkázott, máskor szenes kocsinak használt vasúti kocsiban. Egy évig, keresztül-kasul az országon. Közben, hol lebombázták a vonat elejét, néhány családdal együtt, hol megint került mozdony a szerelvény elé, és jöttek a menekültek Magyarországra.
Amikor szerencsésen megérkeztek a vasút által kijelölt szolgálati helyre, és lakhelyünkre: a tanyára, éppen tavasz volt. Anyám a magával hozott, otthonról mentett magokat elültette, és már az első évben lett sárgarépánk, fehérrépánk, káposztánk és minden, ami kertből való csemege lehet. A legjavát kinézte mindig, és abból fogott magot a következő évi veteményezéséhez.
Szóval már évek óta, vagyis kisgyerekkoromtól így történt a káposzta elrakása.
A csöbörbe körülbelül 30-40 fej káposzta fért. Fejes káposzta, körbehintve legyalult aprókáposztával, ami egyrészt a tért töltötte ki, másrészt a töltött káposztához a hozzávalót adta. A szépen megtisztított káposztafejek így sorakoztak az asztalon, amikor az egyenkénti besózás következett. Ez úgy történt, hogy a torzsa részt szépen kiszedték, és sóval tömték meg a helyét. Mi, amikor nagyobbacska gyerekek voltunk, alig vártuk ezt a fázisát a káposzta eltevésnek, mert a torzsát megehettük.
Friss, roppanós, édes csemege volt, valósággal tömtük magunkba, ahogy anyám egy-egy káposztát besózott. A csöbör így lett megpakolva sózott káposztafejekkel, és a legyalult káposztával. A kamrában, a végleges helyén történt az elrakás, mert a megpakolt csöbör olyan nehéz volt, hogy mozdítani sem lehetett. Már az üres edény is tekintélyes súlyú volt: vagyis a tölgyfából készült, félhordónyi nagyságú jószág komoly súlyt jelentett. Egy lyuk volt az oldalán, alul, amit egy fadugóval dugtak be, és időnként azon keresztül engedték le a levét, amit eresztett.
Apám időnként ivott a léből, és jelezte: kell-e még forgatni a levet, vagy már jó a káposzta. Ha még nem volt elég érett, egy vödörbe leeresztették a levét, és azt újratöltötték a káposztákra, és ezt a műveletet 2-3 naponként megismételték. Attól függetlenül, hogy milyen volt a káposzta érési stádiuma, apám reggelente egy csuporral megivott.
- Ez finom, de még nem érett - mondogatta, és látszott, hogy jól esett neki a káposzta leve, midig szívesen vállalta a kóstoló ember szerepét.
Egyszer aztán így szólt:
- Na testvér, főzheted a töltött káposztát!
Ez az időszak úgy disznóölés utánra esett, volt erre a célra elrakott hús, a téli hidegben nem volt probléma a hús elrakásával. Ekkor anyám számolt a lehetőségekkel, és úgy cselekedett, hogy újévre készen legyen a töltött káposzta. Ez mindig sikerült neki, akár a tanyai éveket, akár a városi éveket idézem. Hogy ebbe belejátszott a Mindenható akarata is, nem tudom, de nem emlékszem olyasmire, hogy ne töltött káposztával kezdtük volna az újévet.
- Na testvér, ezt jól eltaláltad! - így nyugtázta apám a töltött káposzta elfogyasztása után a minőségi észrevételeit. Valóban, az anyja főztjét mindenki dicséri, így én is, de az angyalok is dicséretet mondanának, ha most megkóstolhatnák ezt az étket.
Érdekes szokás volt szüleimnél ez a bizalmas megszólítás.
Anyám épp úgy, mint apám, ha bizalmasan akarta megszólítani a másikat, a "testvér" megszólítással élt.
Nem tudom ma sem az okát, az eredetét, de különös bájjal hangzott, az, biztos.
Mi lett a sorsa a káposztás csebernek?
Amikor már nem volt értelme, és nem is volt lehetőség arra, hogy maga savanyítson káposztát, mert ebben a szakmában is a profizmus lett a győztes, és mi is végképp városi emberek lettünk, amolyan kacatgyűjtő alkalmatossággá alakult át. Mindenféle régi, de eldobni sajnált vacak került belé, hogy aztán kié lett, nem tudom.
Talán nem is érdekes.
Mert egy letűnt világ emlékeit hordozta, aminek csak az én emlékeimben lehet helye. Meg, talán tanulság is akad belőle és kedves emlékeket ébreszt, ha valahol meghalallom a népdalt:
"Káposzta, káposzta, téli nyári káposzta..."



21.Selyemhernyó

Nagy lehetőséget láttam felvillanni a tanyai szegény emberek előtt egyik nap délután, amikor Lajcsi, az egyik cselédlegény bemutatta a selyemhernyót. Papír tálcán voltak, milliónyi pici kukac, és a következőket mondta:
- Ezeket kell felnevelni, amihez nem kell más, mint a szederfa levele. Attól megnőnek, a végén begubóznak, és a gubókat az állam átveszi, mert abból készítik a finom selymet. Akármennyit átvesz, kilóra.
Már nem emlékszem, hogy mennyit mondott, de azt tudom, hogy elképzelhetetlenül nagy összeg volt, talán ötszáz forint lehetett. Persze, azt gondolhattam, hogy egy kilóba nagyon sok gubó belefér, de ötszáz az mégiscsak ötszáz forint. Bárkinek ingyen adják a nevelni való kis kukacokat, mert olyan parányi jószágok voltak, hogy egy-két milliméteres nagyságúak, ha lehettek. Én is kaptam egy adagot, és amikor elmondtam a szüleimnek, hogy miről van szó, nem ellenezték a dolgot. A padláson egy kosárban alakítottam ki a helyet, és rögvest hoztam is egy öl szederfa levelet. Beszórtam nekik, és rövidesen megtalálták a módját annak, hogy elkezdjék rágni a levelet. Örömmel tapasztaltam, hogy megy minden simán: nekem csak az volt a dolgom, hogy a szederfa leveleket házhoz szállítsam. Igen falánk jószágok voltak, mert már délutánra elfogyott, amit hoztam az első menetben. De nem volt gond, még egyszer fordultam és hoztam további eledelt nekik.
Lefekvés után azon gondolkoztam: ha ilyen könnyen meg lehet gazdagodni, miért van mégis annyi szegény ember? Jó, van gazdag is, példának itt vannak a gazdáék, de mégis csak a szegény a több. Miért nem próbálják meg azt, amit én elkezdem? Nem értettem, mint ahogy sok mindent nem ért a gyerek, de azzal aludtam el, hogy én gazdag leszek, hiszen itt van a selyemhernyó, szederfa pedig, annyi van a tanyán, meg az országút mentén, csak szedni kell a kukacoknak.
Nem emlékszem, hogy mit álmodtam, de másnap az első dolgom az volt, hogy a padlásra másztam fel, a kukacokat megnézni. Egy árva levél sem volt előttük, és szanaszét mászkáltak, keresték a szederfa levelet.
Észbe kaptam, és hamar az istállók mögé szaladtam. Itt voltak legközelebb szederfák, letörtem agy nagy ágat, és ezzel futottam vissza a hernyóimhoz. Úgy, mindenestől dobtam eléjük, a kosárba éppen belefért, belegyűrtem. A hernyók, amelyek elkóboroltak, visszajöttek valahonnan, és rávettették magukat a szeder levélre. Megnyugodtam, bár látszott: ezeket ellátni ennivalóval nem lesz könnyű feladat. Elhatároztam, hogy egy zsákot fogok keríteni magamnak, és abban hozom nekik a friss szeder leveleket. Rögtön ki is választottam magamnak egy kukoricás zsákot.
- Ezt fogom telerakni szeder levéllel, legalább pár napra elég lesz nekik, gondoltam, és rögtön munkához is láttam. Volt elég fa a házak körül, megraktam tisztességesen és azzal mentem a padlásra. Időben érkeztem, mert a hernyók már ismét kezdtek szanaszét menni, az előbb kapott ágat csupaszra rágták. Hát nagy étvágyuk volt, szó, ami szó! Nem vacakoltam, a zsák harmadát kiöntöttem nekik, ezt hamar megszállták, és nyomban enni kezdték, mint a sáskák! Hát ez lehet az oka, amiért nem olyan könnyű meggazdagodni, gondoltam, de még nem estem kétségbe. Van szederfa a környéken elég, gondoltam és otthagytam a kukacaimat, lementem a patakhoz fürödni egyet. Már ott voltak a tanyai gyerekek: fröcskölték a vizet rendesen! A vízben milyen hamar megéhezik az ember, ezen spekuláltam, mert a többi gyerek is elinalt hazafelé egy karéj zsíros kenyérért.
- Legalább megnézem a kukacaimat is! - gondoltam és már mentem is hazafelé, zsíros kenyeret enni.
- Milyen rossz lehet szegény kukacoknak, amikor éhesek! - ez járt a fejemben, amíg a kenyérre vártam, illetve anyámra, hogy a kenyeret elém tegye.
Pár perc elég volt, hogy elfogyasszam az ennivalót, és már mentem is a padlásra. A parányi szörnyek már mindent megettek, amit elébük raktam, és szanaszét voltak ismét, főleg a zsák környékén. Amúgy elég gusztustalan férgek voltak, de mit volt mit tenni, kiürítettem a zsákot, az egészet odaadtam nekik, hadd egyenek. Erre ismét visszamásztak a kosárba, de beláttam: nem lesz könnyű dolog ezeket a parányi szederlevél evőket ellátni élelemmel. Ha nem kapnak enni, mindjárt világgá mennek!
Még egy zsákot választottam a padláson a kukoricás zsákokból, és így mentem megint szederlevélért.
A környékünkön lévő fákat elég rendesen megkopasztottam, mivel teletömtem a két zsákot. De most már nem finomkodtam, hanem ahogy jött, úgy tömtem, még a lábammal is bele tapostam, hogy több férjen bele. Így sem volt nehéz a két zsák, a faleveleknek nem volt súlyuk, könnyedén vittem, egyiket a hátamon, a másikat kézben fogva. A padlásra felvinni sem volt gond, de szabályosan megijedtem, amikor láttam, hogy az előbb eléjük tett faleveleket ismét csak felfalták. Néhány kukac már kereste a környéken a további ennivalót.
Nem gondolkodtam sokat, egyik zsákot kiborítottam. Mindegy, hogy a kosárban vannak vagy sem, ezért aztán odaadtam a másik zsákban lévő leveleket is, és újabb fordulóért indultam.
Már láttam, hogy nagyon nehéz fába vágtam a fejszémet, és inkább csak a becsületért, de aznap még kétszer fordultam, és a töménytelen sok falevelet kiborítottam elébük.
Egyetek, nőjön a begyetek! - mondtam egy kicsit elkeseredve, hogy nem fogok ebből meggazdagodni. Ezt még néhány nap megismételtem, de már láttam előre, hogy fel fogom adni a küzdelmet. Már nem volt elég a ház körül lévő fák levelét szedni, szinte lekopaszítottam ezeket a fákat, az országút mentén kerestem pár napig az ennivalót nekik. Aztán egyszer csak beláttam: hiába való küzdelmet folytatok ezekkel a fenevad étvágyú parányi lényekkel, egy hét után sorsukra hagytam őket.
De a kíváncsiság azért hajtott, és mindennap egy zsák friss levelet szedtem, és felvittem nekik. Mivel ez kevés volt az egész állománynak, szép lassan csak páran maradtak a nyüzsgő sokaságból.
Nem tudom, mennyi ideig tartott, de csak azt vettem észre, hogy nem fogy a levél: olyan nyolc-tíz darab gubót pillantottam meg a levelek alatt. Hüvelykujj nagyságú bebábozódott hernyót találtam. Szép, selymes tapintású volt mindegyik, könnyű, mint a tollpihe.
Ebből egy kilót összegyűjteni, etetni őket! Napestig hordhatnám a leveleket, gondoltam. A meggazdagodásra vonatkozó elképzeléseimet gyökeresen megváltoztatta ez a saját tapasztalatokra épült eset. De a szüleim is jól tették, hogy hagyták: bár tudhatták előre, hogy kudarcot fogok vallani, mégis a legjobb, ha saját kárán tanul az ember. Egyébként meg olyan nagy kár nem is ért, ha belegondolok.

22.Kék hajnalka virág

Vödör nagyságú cserépben vetek el tizenöt-húsz virágmagot most már évek óta, és csodaszép kék hajnalka virít a teraszon. Két év után cserélek földet, az idén is ezt tettem. A mag elszórása után egy hét alatt kikeltek a növények, köszönhetően a jó időnek. Délre néz az erkély, csak úgy ömlik rá a tavaszi napfény. Jó érzés a szemnek, a léleknek az élet újra indulását látni, még ha egy cserépnyi az ültetvény, akkor is. Ahogy kikel a mag, és szinte szemlátomást növekszik, valami örök optimizmust sugall: lám az élet tudja magától, mit kell tenni, íme, a bizonyíték! Fiatalabb koromban volt kertünk, a gyerekek nagyon élvezték a szabad természetet, ott szoktam rá a kertészkedésre, és most, hogy lakótelepi lakásban lakom, ennyi maradt.
Kék a hajnalka! - már a rozzant Trabantban látszott messziről a kerítés mellett felfutó, virágzó, kedves növény. A gyerekek így üdvözölték vidáman az ő kertjüket, a sok-sok virágot, gyümölcsfát, a faházat, amit saját kezemmel építettem. Nagyon kellemes volt a szerény, de mégis lakájos kerti élet, amikor csak lehetett, kimentünk a szabadba pihenni, dolgozgatni.
Ennek az életnek a hangulatát idézi a cserépben kikelt, az oldalfalon felfutó, mutatós égszínkék hajnalka.
Eszembe jut arról néha Hajnalka, kedves női munkatársam. A megfejthetetlen történet, amit akkor és az óta is az élet egyik rejtélyes kinövésének érzek. Persze, lehet egyszerűen is magyarázni a dolgokat, de éreztem és érzem ma is: többről van itt szó, mint egyszerűen megmagyarázható esetről.
Egy éve volt, hogy hozzánk került a nem különösebben szép, de nagyon nőies munkatárs. Viselkedése példás, szorgalma kimagasló, pár nap alatt mindenki megkedvelte a frissen érettségizett, első munkahelyes lányt. Volt a lényében valami vonzó barátságosság, közvetlenség, ugyanakkor tartózkodó félénkség is. Ahogy mondani szokás, üde színfolt lett a munkahelyi közösségben.
Pár napja azonban valami zavartság mutatkozott nála, nem volt feltűnő, de látszott, valami történt vele.
És valóban, egyik nap odajött hozzám, és megkérdezte, zavarhatna-e egy magánjellegű dologgal.
- Szívesen, Hajnikám, mondd csak bátran, miről van szó! - feleltem, nagyon kíváncsivá tett a dolog.
Átadott egy piros fedelű kis noteszt, ami olyan volt, mint a pártkönyv abban az időben. Arra kért, hogy olvassam át, mindent meg fogok érteni, és a véleményemet kéri, hogy mit tegyen. Oda adta a noteszt, és valami köszönés félét mondva elment.
Hamar megértettem, miről van szó.
Az apja notesze volt, és tele volt mindenféle jegyzettel, a Hajnival kapcsolatban. Hogy mit csinált, kivel volt, merre járt, mikor ment haza, milyen ruha volt rajta, milyen kedve volt, ilyen és hasonló megfigyelések voltak leírva, évekre visszamenőleg, mint valami kémjelentések a megfigyelt személlyel kapcsolatban.
Nem tudtam, hova legyek a meglepetéstől. Az apa is a vállalatnál dolgozott, bizalmi állásban. Kapcsolatom nem volt vele, de tudtam kiről van szó.
Másnap behívtam a szobámba Hajnit, és mondtam neki:
- Mindent értek, Hajnikám, nagyon kellemetlen dologban vagy benn.
- Én szeretem az apámat, nagyszerű ember. Csak nem tudom, mit kezdjek ezzel a notesszel, ami véletlenül került a kezembe. Mit tanácsolsz, mit tegyek? Ha élne anyám, őt kérdezném, de már régen meghalt, csak ketten vagyunk az apámmal. Sokan nem szeretik, a munkából kifolyólag, de hozzám csupa szeretet és jóság, talán túlságosan is. Félek, hogy valami baj van vele, mert ez a notesz valahogy azt sugallja nekem, nem normális dologról van szó. Te, mint tapasztalt ember, adj tanácsot, kérlek, mit tegyek? Tegyek-e valamit egyáltalán, vagy tegyek úgy, mintha nem is lenne ez a notesz.
- Legjobb, ha elfelejted az egészet. Az apád nem beteg, csak a munkája miatt van ez a dolog, szerintem. Túlságosan is félt, talán az a helyes, ha figyelmezteted alkalomadtán, hogy már nem vagy kisgyerek, tudsz magadra vigyázni. Szóval finoman, de add értésére, hogy már kinőtted a gyerekcipődet.
- Így látod? Én is valami ilyenre gondoltam, köszönöm a tanácsot, és ne haragudj a zavarásért.
- Szívesen, Hajnikám, ha valami gondod akad, kérlek, oszd meg velem.
Hamarosan úgy alakultak a dolgok, hogy férje lett, aki már régebben udvarolt neki, egy jó kiállású fiú. Megvolt az esküvő, elutaztak nászútra, nagy boldogságban.
De jött a távirat, meg a telefon: nagy baj van.
Hazautaztak, és megdöbbenve értesültek, hogy az apja felakasztotta magát.
Hajni belebetegedett a dologba, a temetésre sem tudott elmenni. Évekig nem tudta kiheverni a csapást, amiben a sors részesítette. Nem értett semmit, és azóta sem hallottam róla, mi lett vele. Eltűnt s nem tudom a magyarázatot.
Most, hogy tavaszodik, újra várom a kék hajnalkát, hogy égszínkék tölcséreivel a teraszomat díszítse.

23.Állati elmék

Szombaton, vasárnap rendszerint valami baromfit eszünk, vagy a változatosság kedvéért rántott húst. E konzervatív szokásunkat megtartottuk az egyre nehezedő időkben is, amikor valamelyik gyerek jön a párjával, akkor végképp kötelező ez a gasztronómiai szempontból nem nagy számnak nevezhető "műsor". A lényeg: a húsleves és utána rántott hús vagy rántott csirke. E stabil szokásunknak különösen örülnek a lépcsőházban a szemközti oldalon lakó kutyusok. Sőt nemcsak, hogy örülnek, hanem már beépítik saját megszokott étrendjükbe,életvitelükbe. Hogy miről is van szó, az alábbiakban mesélem el.
A baromfi, amelyet pucolt formában veszünk a piacon, nemcsak rántani való combokat, hanem nyakat, lábakat és egyebeket is tartalmaz. Szóval olyan alkatrészekből is áll, amelyeket a leveshez lehet felhasználni. Ilyesmiket, meg a hét közben összegyűlt sertés vagy marhacsontokat is hasznosítani lehet ilyenkor, sőt ezekkel még ízesebbé válik a leves. Nekem gyermekorom óta kialakult szokásom, hogy a levesből kiszedett csontokat, sárgarépát előételként jóízűen elszopogatom, és mivel nekünk nincsen sem kutyánk sem macskánk, már hosszú évek óta a szomszédokkal megegyeztünk: az ilyen, állati fogyasztásra való "csemegéket" az ő kis állatai kapják.
Nem valami nagy szám - kiskutyák, valami keverék állatok, kínai palota pincsik. Akkora hangjuk van, amikor rákezdenek, hogy a lépcsőház visszhangzik. Ha a másik kutyatartó szomszéd sétáltatni viszi a kis jószágát, vagy valaki idegen megy el az ajtó előtt, hangos ugatással jelzik, hogy valami nem tetszik nekik. Tény, hogy már történtek betörések, lopások a házban, s mivel a kutyák nem jeleztek, alapos a gyanú, hogy házbeli volt az illető.
Amikor végeztünk a vasárnapi ebéddel, kisvártatva átviszem egy edényben az összegyűlt csontokat, ebédmaradékot. Az a szokásom, hogy becsöngetek, és megvárom, míg kijön valaki, elveszi az edényt, kiborítja a kutyusok edényébe a tartamát és visszaadja. Kölcsönös köszönés: ő a kutyatáplálékot köszöni meg, én azt, hogy átvette tőlem a számomra értéktelen hulladékot.
A kiskutyák magatartása figyelemre méltó. Valahonnan tudják, hogy én megyek, és viszem nekik a kaját, mert soha nem ugatnak meg, amikor becsöngetek. Pedig ott vannak, látom őket a kinyitott ajtó mögött.
Előfordul, hogy más ügyben megyek nagy ritkán, akkor sem ugatnak, vagy, ha a lépcsőházban találkozunk, illedelmesen a lábamhoz dörgölőznek, és úgy mennek tovább. Láthatólag szívesen veszik a "csontos bácsival" való találkozást, legalább is nem ugatnak meg, mint valami idegent.
A minap is vittem a szokásos csontos maradékot, csöngettem, és hallottam, hogy a kutyusok ott toporognak az ajtónál. Egyszer csak elszaladtak, és hangos "kérlelő ugatásba" kezdtek. A gazdájukat hívták, feltételezésem szerint. És valóban, rövid időn belül megjelent a gazda! Elnézést kért, hogy nem jött azonnal, kint volt a ház előtt lévő kertecskében. A kutyák hívták be, és csak erre nyitott ajtót. A további a szokásoknak megfelelően zajlott le.
Elgondolkodtam a történteken. Ezek szerint értelmesen viselkedtek az állatok, mert meghallották lépteimet, valószínűsítették, hogy a "csontos bácsi" hozza a finom csemegét számukra, de mivel a gazdájuk nem hallhatta a csengetést, mert kint volt az előkertben, be kellett hívni. Ugatásukkal behívták gazdájukat, a probléma megoldódott: megkapták a finom csontokat.
Igaz, tanultam állatlélektant, de a kutyák viselkedése nem szerepelt az anyagban. Az egy félévnyi időtamtam alatt döntően a patkányok labirintusban való tájékozódásáról volt szó, mikor, mennyi idő alatt tanulják meg a különböző feladatokat.
Így hát saját következtetéseimre kell, hogy támaszkodjak.
Bár látszólag az emberi logika szerint viselkedtek, gondolkodtak, sőt probléma megoldóan gondolkodtak, következtettek, és így eljutottak a megoldáshoz, azonban szó nincs arról, hogy a szomszédban "zseniális" kutyák vannak. Ezek a kutyusok úgy viselkedtek, mint a többi állat, kutya viselkedett volna: rendkívül erős az állat táplálkozási ösztöne, ezért könnyen kondicionálható, kondicionálódik. Különböző dolgok kapcsolódnak egymáshoz, és ezek könnyen megerősödnek. Mi logikus gondolkodásnak látjuk az állat ilyen viselkedését, sőt "értelemmel" ruházzuk fel kedvenceinket.
Nem egy kutyás ismerősöm volt, aki váltig állította, hogy kutyája értelmesebb, mint némelyik ember. Olyan meglepő dolgokat mondott, amelyek, első hallásra tényleg értelmi képességre utaltak. Más állatok esetében is vannak irodalmi leírások, szintén értelmi, sőt érzelmi tulajdonságokról szóló történetekkel. Egyik jól ismert példa: J. London Éneklő kutyája.
Pedig merőben másról van itt szó, az állati elmék másak, mint az emberi elme. Az előbbi egy izgalmas ösztönvilág, amelyet még felszínesen sem ismerünk. Az utóbbiról többet tudunk, de csak viszonylagosan, mert ott is van még megismerni való bőven.

24. Violák

Anyámnak sok kedvenc virága volt, azt is mondhatnám: mind az volt! De a kedvencek között is a kedves virágai közé tartoztak a violák. Tavasszal, ha a virágoskert is útjára indult, hogy új szépséget teremjen, az ágyások szegélyeként, a legszélső sor mindig a viola volt. Mintegy lezárva a pompázatos virágok sorát, viola vette körül a felásott, szépen elgereblyélt földet. Először el kellett veteményezni a magokat, és azok kikelve már mutatták magukat, hamarosan ki is nyíltak.
Nem tudom, másnak milyen violái vannak, hiszen közismert növényről van szó. Azt tudom, hogy anyám virágai fehér, de nem rikítóan fehér, hanem inkább vajszínű árnyalathoz közel eső, amolyan violaszínű violák voltak, nem is tudom pontosabban meghatározni a színt.
Nem voltak olyan pompázatosak, mint a dáliák, vagy pláne a rózsák, valahogy szerényen virágoztak. De nem lehetett nem észrevenni a virágoskert legszélső sorában nyíló, mintegy bemutatkozó virágsort.
- Tessék! Nézzetek meg minket, mert szépek vagyunk, gyönyörködjetek bennünk!
Beljebb aztán mindenféle egynyári virág volt. Mindenféle, nem tudnám megmondani hány. Össze-vissza, de ez az összevisszaság olyan kedves harmóniában mutatkozott, hogy bámulatos. Megtervezni sem lehetett volna szebben, precízebben. De gyanítom, anyámban, a lélek volt a tervező-kertész. Nem volt agyonzsúfolva, de egymásba ért a szebbnél szebb virágok sora. És közöttük, mint valami fejedelmi tünemény magasodtak a piros, sárga, fehér és más színű rózsák, valóban a virágoskert legszebb díszei! Vitathatatlanul, a sok szépség között övék volt a korona, a legszebbnek kijáró jelvény. És ez nemcsak az emberek között volt elismert, hanem úgy tűnt, a virágok maguk is elfogadták a feljebb valóságot, a legszebbnek kijáró különleges tiszteletet, csodálatot.
A kinyíló rózsabimbó valóban a szépség szinonimája.
Ezt a pompázatos kavalkádot zárta le, illetve nyitotta meg a violák sora.
A szín mellett az illat is szédületes élményt jelentett.
Amikor estefelé megöntözte kertjét anyám, előbb öntöző kannával, később slaggal, bőven adva a vizet a napsütéstől kissé bágyadt virágoknak, hát az valami csodálatos illatfelhőt árasztott. Volt egy kicsorbult malomkő az udvar sarkában, nagy kövekre rárakva, ülőalkalmatosságként szolgált. Az öntözést befejezve, ide ültek szüleim, és ha akadt valami vendég, az is. Innen nézték a virágoskertet, és az esti szürkületben érezték a mindent átható virágillatot. Nemigen lehetett kivenni a sok virág közül melyik illata dominál, de valahogy a violák átható édes illata meg- megcsapta ebben a kavalkádban is az érzékeket.
Amikor még kamaszforma voltam, sokszor együtt ültem én is szüleimmel az esti csendben, és meghitten beszélgettünk, amíg ránk nem esteledett és lefekvéshez vettük az irányt.
Aztán, már ahogy nagyobb lettem, egyre ritkábban töltöttem velük az estéket. Az lett a vége, hogy messzire sodort az élet, és csak néha jut eszembe a violák szegélyezte virágos kert, és az a pompás illatfelhő, amely elárasztotta az egész udvart.
Különösen nyári esték voltak szépek. Semmihez sem hasonlítható, magával ragadó, bájjal teli emlék ma is.

25. Kora nyári kóborlások

Kora nyár volt, fürödni még nem lehetett. Rajtunk nem múlott, mi belementünk volna a hidegebb vízbe is, de a szülők, ki-kinézve a konyhaablakon, azonnal észrevették volna a parancs-szegést, és jobb esetben is hazarendeltek volna minket. Én szófogadó gyerek voltam: amire azt mondta az anyám vagy az apám, hogy nem szabad, azt meg sem próbáltam kicselezni. Elfogadtam, hogy a nagyok azok nagyok, többet tudnak, mint mi, majd ha megnövünk, akkor nekünk is lehet véleményünk, de most szót kell fogadni a szüleinknek, és általában az idősebb embereknek.
Így aztán, kútba esett az előző nap még reális tervnek látszó fürdőzés. Akkor hát, irány a határ! Már voltam ilyen kirándulásokon, általában vegyes volt a társaság, a legidősebb is csak tizenöt körüli szolgalegény volt. Most éppen nem volt rá szükség az istállóban, így a gyerekekhez csapódott, amolyan főnökféleként. A tanyai gyerekek hozzám hasonlóan tisztelték a kort, szót fogadtak a néhány évvel idősebbnek is. Felkerekedtünk hát, nyolc-tíz gyerek, és két kutya, közte az én Tisza kutyám is, előre-hátra futkosva a gyerekcsapat körül. A réten át mentünk, a "világba", s így, hogy a rét túlsó feléről néztünk vissza, csak így tűnt hatalmasnak a legelő. Most, hogy egy árva jószág sem volt rajta, tisztán látszottak a házak, a disznóólak. Egy kicsit elbambultam a látnivalón, de mivel a többiek nem voltak ilyen bambulós fajták, és Tisza kutyám is jelezte, hogy a társaim már messze jártak, hát futásnak eredetem és utolérve társaimat máris az erdő szélénél voltunk.
- Menjünk be az erdőbe! - javasolta az egyik, s mivel más javaslat nem hangzott el, máris az erdőben voltunk. Nem volt valami nagy az erdő, de mégis erdő volt. Itt-ott bokrokkal, a bokor környékén szamócával, helyenként érett szemekkel. A csapat rávetette magát a szamócásra, és fölfaltuk a kevésbé érett szemeket is, épp úgy, mint a teljesen éretteket.
- Itt is van, itt is van! - kiáltoztuk egymásnak, és egyre lakmároztunk, eleinte még a félérett szemeket is. Ahogy kezdtünk eltelni a gyümölccsel, már csak az igazán érett, nagyobb szemeket szedtük le. Volt, akinek eszébe jutott a kistestvére is, hogy annak is kellene vinni, meg az anyukájának. Szedett is egy pár szemet, de ahogy haladtunk előre, újból volt a szamóca, és inkább megette.
Az erdőből kiérve, egy nagy tábla búzamezőt láttunk, már sárguló kalászokkal. Valamivel odébb, a búzamezőben egy őzike csapat legelt jóízűen.
- Ebből lenne jó elkapni egyet, és hazavinnénk a tanyára! Egy darabig lenne, mit egyenek a tanyaiak! - lelkendezett egy nagyobb forma gyerek, de a hangos szóra egyből odább álltak az őzek.
- Elkergetted az őzedet, szólt a hangos nevetéssel kísért válasz. Nem akarván belegázolni a búzatáblába, inkább visszafordultunk, de most már nem a szamócákat kerestük, hanem inkább a fák tetejét néztük, valami madárfészket remélve. Találtunk is egyet, ami első ránézésre szarkafészeknek látszott. Egy tíz-tizenkét év körüli gyerek vállalkozott arra, hogy felmászik a fészekhez. Mi, a kisebbek csak néztük, hogy a nagyobbak hogyan tartanak neki bakot, és nagy ügyességgel máris fenn volt a fán a vállalkozó kedvű gyerek. Egyik ágról a másikra lépdelt, és máris ott volt a fészeknél.
- Nem bántom őket, mert már vannak kis fiókák! - hangzott a helyzetismertetés, ami egyezett a lenn lévők véleményével is.
- Akkor hagyd őket békén! - hangzott az általános vélemény, és amilyen ügyesen felmászott a társunk, hipp-hopp, máris lenn termett.
- Ha láttátok volna, hogy tátották a sárga szájukat mind! Azt gondolták, én vagyok az anyukájuk! - mesélte nevetve a mászós gyerek, közben porolta lefelé a ruháját a fa törzséről rárakódott kosztól, morzsaléktól. Akárhogy is, ma ő volt a nap hőse, még akkor is, ha egy jókora keresztes pók mászott a ruháján, és mivel a hátán mászott, nem vette észre. Egy kisebb gyerek a kezében lévő bottal igyekezett lepiszkálni a nemkívánatos vendéget. Mikor sikerült, és meglátta a hősünk a földre esett, jókora méretű pókot, beleborzadt a látványba:
- Ez mászott rajtam, ez a rohadék? - és már cipőjével el is taposta.
- Ha a botommal el nem kapom, bemászott volna az inged alá.
- Meg is bolondultam volna, úgy irtózom a pókoktól. Köszönöm barátom!- mondta, aki az előbb még a csapat hőse volt, sokat veszítve ezzel a fára mászás diadala útján nyert tekintélyéből.
Egyszer csak a két kutya, mint a villám eltűnt mellőlünk: valószínűleg egy nyulat vettek észre és vettek üldözőbe. Mi nem láttuk a nyulat, csak a hangos ugatásból jöttünk rá, hogy mi a helyzet, de hiába voltak ketten a kutyák, nem bírták elkapni a terepen otthonosan mozgó tapsifülest. Nemsokára lógó orral, morogva tértek vissza a nyúl üldözéséből, és így eredménytelen lett a közjáték.
Időközben, többen hasfájásra panaszkodtak, és hazafelé akartak már menni.
- Persze, mert megettétek az éretlen szamócát! Nem kellett volna, hiszen most is ott van rengeteg érett gyümölcs a földön! - oktatta őket a legnagyobb gyerek, jogosan. Mert akinek kedve volt, most is lehajolt egy-egy érett szemért, és jóízűen fogyasztotta a természet ízletes ajándékát.
Akárhogyan is, a mai kóborlásunknak a vége felé közeledett. Az erdőből kiérve, már ismerős kép fogadott a távolban: füstölgő kémények jelezték, csak össze kell szedni magunkat egy kissé, és máris hazaérünk.
A két kutya otthagyott bennünket, és versenyt futva jelezték érkezésünket. Anyám is kiállt az ajtóba, és ölelő két karja fogadott:
- Hát megjött az én kóborló nagy fiam!
És mivel az én hasam is csikart egy kicsit, örömmel álltam neki a leves kanalazásának. Mire végére értem, el is múlt a hasfájásom. A túrós palacsintát már a szokásos jó étvágyammal tudtam elfogyasztani.

26. Lila orgonák

Nem volt valamire való kert, amelyik végében a kerítés mellett, vagy kerítés gyanánt ne lett volna orgonabokor. Nem egy helyen ez jelölte a kerítést, hogy innentől már más a gazda. Igénytelenebb kivitelben a bodza bokor volt a mezsgye határ. Mifelénk az orgona volt a jellemző, csak egy-két szomszédnál volt bodza. Májusban, az orgonanyílás idején pompás volt a szemnek és az orrnak: százával nyíltak a lila szépségek. Közöttük elvétve fehér is akadt, de a döntő szín a lila és annak árnyalatai uralkodtak, illatfelhő borította a kerteket, a házak környékét. Valamire való leány ölszámra vitte haza az esti randevú után a lopott virágot, és tette a másik ölszámra szedett saját orgona mellé az orgonás vödörbe. Mert az illatos ágak nem fértek a vázába, hanem kisebb vödörbe tették a lányok, asszonyok a kapott vagy szedett virágot.
Valamiért a fehér szín háttérbe szorult, pedig de szépek voltak ezek is! Ha orgona, legyen lila! Ez volt az össznépi vélekedés, kimondatlanul is. Amikor az első ágakat letörték, még alig nyiladoztak a szirmok, de az illatuk máris betöltötte a szobát vagy a helyiséget, ahová a vázát állították, benne a virággal. Simogató szemekkel nézte mindenki: hát itt van!
Itt van a május, itt van az orgona, és főleg a fiatalabb korosztály érezte: itt van a szerelem ideje is. Boldog boldogtalan adott s kapott orgonát, de ezzel sohasem lehetett betelni. A már elhervadt vagy hervadozó ágak helyére nyomban újak kerültek, s amíg tartott az orgona szezon, nem is nagyon lehetett más virágot látni a vázákban. Pedig a tavaszi virágok sora tolongott, hogy őket is szeressék, de valahogy az orgona uralkodott és ehhez az uralkodáshoz nem férhetett semmi kétség.
Ha virág, akkor orgona, lila orgona.
Lehet, hogy máshol nem volt ennyire kifejezett, de nálunk gyerekkoromban mindenkit meghódított, rabul ejtett ez a virág. S ezen nem csodálkoztam akkor sem és most sem. Van-e megejtőbb jelenség, mint egy csokor pompásan nyíló, illatozó lila orgona?
S ugyanez fehérben: más dimenzió, de akkor is, milyen csodás!
A tanár néninknek éppen erre az időszakra esett a névnapja. Minden gyerek hozott virágot, persze orgonát, lila orgonát. A tanári asztalt beborította, az osztálynaplót sem lehetett odatenni. De, hát ilyen esetben nem is illett feleltetni, s mivel aznap utolsó óra volt, csak az volt a kérdés, hogy ki viszi el a sok virágot. Három legényt választott a tanár néni, ők vitték ölben az illatozó virágokat.
Elmondták: a házban mindenütt nyíló orgona volt, de azért talált helyet a mi virágainknak is a tanárnő.
Szemben, az utca másik oldalán a házak körül megbarnult ágak összevisszasága jelzi, itt üde bokrok vannak tavasszal. Közöttük lila orgonák is nyílnak, ha eljön a szép tavasz szép májusa, s a benzingőzös rohanásban is néha egy-egy szélfuvallat áthozza felém is a lila orgonák illatát.

27. Hej, rigó, rigó..!

A rigófütty az énekesmadarak között talán a leginkább megragadó és élményszerű, a természet élet teliségét kifejező hangzás.
Az apró kis sárgarigó is látható néha a városi parkokban, azonban a feketerigó ma már elengedhetetlen "kelléke" a városnak, annyira odaszoktak az ember közelébe, hogy mindennapos, sőt minden órás lett a jelenlétük. Ezek a kedves madarak a vadgalambbal, a cinkével, a szarkával és társaikkal együtt színesebbé teszik városi életünk sivárságát, a természet-közeliség érzését adják. Jó, hogy vannak! - mondom én, még akkor is, ha az alábbi "agresszió" ért a feketerigók részéről.
Olyan környezetben lakom, ahol bőven vannak füves, bokros, fás területek, így ideális terep kínálkozik ezeknek a füttymestereknek. Az erkélyem is meg van rakva szobanövénnyel. Ilyenkor, nyáron ki vannak pakolva mind a friss levegőre. Jól is érzik magukat, szinte új életre kelnek a napfényes, szabad levegős környezetben. Némelyik friss földet is kapott, a cserepes virágok között van új ültetés is, magoncok, dugványok. Csakhogy a hirtelen jött meleg egy feketerigó párnak is sok lett, és hűsölni való helynek a virágaimat nézték ki maguknak. Az még hagyján, hogy odabújtak a virágok közé, de valósággal kifürödték a földet a növények alól. A szépen rendezett környezetet egykettőre beszórták a friss földdel, olyan lett az erkély, mintha a vihar verte volna. Körös-körül a dáridó nyomaival. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez bizony nem magától lett. Először a szomszéd macskájára gyanakodtam, de rövidesen a saját szememmel győződhettem meg a valódi "agresszorokról", egy feketerigó-pár ténykedéséről. Először szó nélkül feltakarítottuk a kivert földet, de újra és újra következett minden, közben a jómadarak surrogva elrepültek.
Ami sok, az sok! Védekezésre kényszerültem. Törtem a fejem, hogy mit is csináljak, míg aztán megszületett a megoldás: botokat szúrtam le, arra műanyag palackot húztam, és a cserepeket is ilyenekkel borítottam be.
Az új helyzet meglepte a madarakat, mivel nem tudták odébb tenni a palackokat, felhagytak a "hűsölési" módszerükkel. Időnként meg-meglátogatják az erkélyemet, de már kárt nem tudnak tenni, csak azon törhetik a fejüket, hogy mi a csuda történt, hova lett a friss föld, ahol olyan jól hűsöltek, viribülhettek.
A hirtelen jött haragom el is szállt menten.
Ezek a kis teremtmények persze, hogy nem akartak nekem kárt okozni, csak ösztönösen keresték a hűsölőhelyet. Magamban elnézést kértem a madárpártól, hogy a kedves füttykoncertért cserében nem igazán barátságosan jártam el velük, de a virágaim jóléte legalább annyira fontos, mint a füttymesterekről való gondoskodás.
Ezt a körülményt tartanám méltányosnak nemcsak ebben a mikrovilágban, hanem egy kicsit tágabban, az emberi, az embertársi kapcsolatokban is.
Utólag belegondolva, talán tévedtem a helyzet megítélésében. Lehet, hogy nem is a hűsölési kedv, hanem sokkal erősebb hajtóerő kényszerítette a madárpárt az agresszióra: fészeknek való helyet kerestek. Akkor még inkább elnézést kérek a rigóimtól, de ezúttal tévedett az ösztön világuk, mert nem igazán fészekrakásra alkalmas helyet néztek ki.

28. Kiszáradt fa

Ahol lakom, sok a zöld, köröskörül. Szerencsés adottság, az utca egyik fele olyan régebbi stílusú, de elegáns egy-egy két emeletes ház, családi ház, az előkelőbb fajtából. Nyilván úszómedencések, csak így tudom elképzelni, mert az utcáról nem látni be a nagy kertes részbe. De ami látszik, az szinte hivalkodik: gazdag vagyok, előkelő vagyok! Polgári negyed, a gazdag polgárok lakják.
Az utca másik oldala bérházakból áll. De nem panel elemekből épült, hanem rendes kőház, szintén a gazdagabb rétegnek. Még a régi időkből való, amikor "ház gyárak" voltak, csak úgy gyártották a házakat, mint a gépesített pékségben a kiflit, a zsömlét. Bement a kavics,vas, cement - és kijött a ház!
Persze, ennek a folyamatnak is megvolt a technológiája, nagyon is precíz technológiai feltételekkel. De a lényeg, hogy ha valahol nekiálltak egy tízemeletes házat összeszerelni, talán egy hónap alatt kész volt 100-200 ház, lakás, aztán még egy néhány hét, a belső munkálatoknak, és jöhettek a lakók! Rosszabb esetben az utca még sártenger volt, de a lakók már költöztek. Aztán rájöttek, előbb az utakat kell megépíteni, aztán jöhetnek a házak. Hol így történt, hol úgy. Magyarországon felhúztak talán milliószámú házgyári lakást, aztán abbahagyták, mert rájöttek, ami úgy is nyilvánvaló volt: ez zsákutca.
De a zsákutcában is jobb lakni, mint a híd alatt.
Ahol lakom, zöldellnek a fák, sok a bokor, a füves terület, egészen elviselhető a környék. Lakótelep, de elviselhető, sőt jó itt lakni. Az utca végig zöld, nagy fákkal.
Valamikor a város széle volt, nádas, elhagyott vidék. Aztán szépen kinyújtózkodott erre a területre is az ember, és véletlenül emberi léptékű lett a mohóság, igaz, addigra már álltak a nagy betonrengetegek a város más pontjain. Ide már a gazdagabbak jöttek, szép pénzért, de megfizethető áron épültek a házak. Egy része magán ház, más része bérlakás.
Minden van, ami az embernek szükséges: boltok, posta, patika, kocsma, kispiac.
Itt élek én, és a fák, a bokrok; tavasszal kizöldül minden, kirobbannak a lombok.
A szemben lévő, már jókora fa, úgy két-három éve valahogy nem zöldült ki rendesen. Ami lombot hajtott, az is elsárgult már nyáron. Pedig a többi fa pompásan érezte magát, sűrű lombot hozott, madarak fészkelték, szűrte a széndioxiodot, meg a ként és egyéb mérget, amit az elhaladó autók pöfögtek ki. Talán bükkfa volt, mert ilyenek vannak az út két oldalán, meg platánok. De ez a fa megbetegedett, az Isten tudja mitől. Az idén már ki sem hajtott, a fa meghalt.
Az illetékesek hamar intézkedtek: a minap emberek jöttek, szakszerűen felszerelkezve a fa kivágásához. Félóra sem telt, egy halom ággá vált a fa, az út és a járda közé szorítva.
Mint nézelődő ember, azon tűnődtem, vajon meddig lesz itt ez a halom faág, törzs, mert szépen elrendezték a munkások, de azért mégis csak útjában lehetett az arra közlekedőknek. Néhány hónapja az útkarbantartók helyeztek ki ilyenkor szokásos közlekedés-jelző táblákat. Aztán hetekig ottmaradtak, a kutya sem törődött velük, pedig már régen elkészültek a munkával.
Azt gondoltam, most is ez lesz.
Tévedtem, másnap reggel már nem volt itt semmi. Az utolsó száraz ágat is elvitte valaki, persze a felnőtt-derék vastagságú törzset, meg a vastagabb-karcsúbb ágakat is. Nem kellett mérgelődni, elvitte valaki, akinek szüksége volt rá. Téli tüzelőnek éppen jó lesz, akinek ilyesmire van szüksége.
Egyre több az ilyen, pénzszűkében lévő ember.
Nem kukázó csövi, csak szegény ember.

29. Paputtya

Azt hittem, hogy a városba költözésünkkel örökre vége lett a természet közeli életemnek, kapcsolatomnak. Ez a sejtésem azonban csak félig következett be, mert valóban, az életem nagyobb részét a flaszter körül éltem, valamennyi mégis jutott a természethez kapcsolódó élményekből, a beköltözés utáni időkben is.
Ezek döntő többsége a „paputtya” megismeréséhez kötődik. A város végében, a távolabbi hegyek nyúlványaként dombos vidék húzódott. A dombok jó termőhelyek voltak, különösen a szőlő számára. A tehetősebb városi emberek pincét is tartottak, ahova hétvégeken, ünnepnapokon kihúzódtak, széles baráti körükkel. A barátkozás rendszerint nótázásba csapott át. Az összejövetelek alkalmával azonban nem szólt mindig szinkronban az énekszó. A vége felé, inkább, valami vidám kakafóniában egyesült az egész, és ez behallatszott a város peremén élők otthonaiba is. A proli negyed lakói lemondóan legyintettek erre, és ki így, ki úgy reagált ilyen alkalmakkor.
- De vidámak az urak! - hangzott el a legtöbb szájból, mire a szegényebbje bement a Plutykáshoz, és kikérte magának a fröccsét. Neki ez is megfelelt, és már nem is irigyelte a mulatozó urakat, akik nem is igazi urak voltak, csak néhány szőlőtőkével több jutott nekik, mint szegényebb társaiknak.
Az ilyen dombhajlatok egyike volt a paputtya, ahol meredeken futottak össze a dombok, és valóságos falként meredeztek felfelé. A nevét a hajlat végében lévő kápolnáról kapta, pontosabban annak a papok általi látogatottságáról.
Időnként a szurdokban is lehetett látni őket, mely meditációra nagyon alkalmas hely volt.
A városi legények viszont nem a meditációra használták azt a helyet, sokkal inkább a vadállatok befogására. Olyankor behajtották a szurdokba az állatokat, és a másik végénél agyonverték őket. Más menekülési útvonaluk nem lévén, vesztükre, az emberek karjaiba rohantak.
Az igazi paputtyázást közvetlenül nem volt alkalmam megismerni, mert a szüleim oda nem engedtek el minket. Nem voltak nagyon féltősek, sőt, ha visszagondolok, sokat is megengedtek nekünk, de ettől az egy paputtyázástól mindig óvtak bennünket. Jobb is, hiszen a körülmények egyáltalán nem voltak barátságosak.
Már hajnalban indulni kellett, és mint az igazi vadászatnál, kioktatták a gyerekeket, miként viselkedjenek, ha jön a vad. Mi tehát, nem vehettünk részt a testvéremmel, de annál nagyobb izgalommal vártuk a többi srácot, amikor visszajöttek a paputtyázásból. Rendszerint eredményes volt a hajtás. Sok-sok nyulat kaptak hálóvégre ilyen alkalmakkor, hiszen hálót feszítettek ki a szurdok alján. A szerencsétlen állat belefutott a hálóba, majd jól belegabalyodott, a legények pedig, még a hálóban agyonverték, és a végén kiszedték onnan az orvul elejtett zsákmányaikat.
Elég nagy területet átfésültek, meghajtottak ilyenkor, és kutyákat is használtak a vadállatok befogásához. Jó nagy zajt csaptak, majd a megriadt állatokat behajtották a szurdokba. A hálóba rohanókat pedig, kíméletlenül agyonverték. Néha, ritkább esetben egy-egy őzet is sikerült megriasztani, és csapdába ejteni.
Egyszer egy szarvast, és a teheneit is befogták. Volt nagy öldöklés, mert a szarvasbika nem nagyon akarta megadni magát. Hiába voltak a legények vasrudakkal felfegyverkezve, az állat csak ficánkolt, és ki akarta magát tépni a háló fogságából. Mígnem két legény olyan nagy csapásokat mért rá, hogy a vasrudaktól nem volt menekvés; előbb lehanyatlott, majd végképp kimúlt szegény állat. Ez nagy fogásnak számított, díszes agancsa is nagy pénzt ért, a húsa pedig, még számottevőbb értéket képviselt. Hozzáértően megnyúzták, és még ott, helyben ki is belezték az állatot. Majd elvitték az orgazdához, aki gondoskodott a továbbiakról.
A nyulak közül azonban, egy sem került idegen kézre. A szomszédban olyankor nagy lakomát csaptak, mert ott lakott a három nagy legény, akik az egész paputtyázást szervezték. Az ő pereputtyuk, meg az utca minden lakója meg volt híva a nyúlpaprikásra. Egy nagy üstben készítették el a leányok-asszonyok az ennivalót, a legények pedig, egy nagy asztal köré gyűltek, és Isten tudja, hányadszor mesélték el a paputtyázás kalandos történetét. Mi, akik nem voltunk részesei az eseményeknek, álmélkodva hallgattuk a kalandos történetet, és egy-egy mozzanatot egymásnak is fennhangon meséltünk tovább.
Aztán, amikor szegény nyuszik elfogyasztására került sor, mi is kaptunk egy-egy darabot. Tányérral a kezünkben sorba álltunk, és megkaptuk a porciónkat. Egy darab kenyérrel együtt elfogyasztottuk a ránk eső részt. Aki nem tudott eljönni, vagy valamiért röstellte a jelenlétet, az, valakivel elvitette az adagját. Emlékszem, hogy amikor első alkalommal vettünk részt egy paputtyázás utáni vacsorán, még az után is maradt a finom eledelből, hogy az egész utca népét vendégül látták abból. Amikor mindenki dugig lakott a vadnyúl hússal, a maradékot a kutyáknak adták. A jó evés-ivás után vidám danolászás kezdődött, ami eltartott egészen késő éjszakáig, mintha lakodalom lett volna. Pedig csak a paputtyázáson vett részt az utca nagyobb legényeinek egy része.
Kevésbé drámai utórezgései voltak ugyanazon a helyszínen, a tavaszi virágszedésnek, a hóvirág- és ibolyadézsmálásnak.
Annyi volt a hóvirág és az ibolya, hogy amikor az ember hóvirágért indult, a távolból nézve, nem egyszer megtréfálta a virágnyílás. Annak láttán ugyanis az volt az ember érzése, hogy hó van még a szurdok oldalában, és csak közelebb érve győződött meg: az mind-mind, maga a nyíló virág!
Valósággal habzsolta volna a virágot az ember. Egészen zavarba jött, annyi volt a szépség. A piaci virágárus nénik azonban szépen, sorjában kötötték a csokrokat, és amikor tele lett a kosaruk, nyugodt léptekkel elindultak azzal a piac, a főtér felé.
"Marad még holnapra is." Ezzel a megnyugtató érzéssel ballagtak el, őket nem hozta zavarba a természet bőséges ajándéka.
Amikor pedig az ibolya virágzásának ideje jött el, csodálatos lila terítővel takarózott be az egész paputtya. Úgy várta a virágszerető és szedő embereket, évről évre.
Nekem pedig, legalább ennyi megmaradt ott is, ki a természet gyermekeként nőttem fel.

30. Blaskó Bandi malacai

Blaskó Bandi volt az állomás esze, a mindentudó, a probléma-megoldó gondolkodás maga. A raktárgazdálkodásnál volt idegenárú átvevő, ez volt a munkakörének megnevezése, de valójában a raktárak, az állomás, a város, a világ mindenese volt. Nem létezett olyan dolog, ami kifogott volna rajta, illetve ha volt is valami, akkor azon már csak a Jóisten vagy az ördög tudott segíteni. Fiatalon, falusi gyerekként került az állomásra. Egy-kettőre kitűnt éles eszével, és csak általános iskolát végzett, mégis valamiféle irodista lett a raktáraknál. Hamar kiderült róla, hogy mindenhez ért: a miskároláshoz-heréléshez épp úgy, mint kályha javításhoz, a tetőfedéshez. Ám a telefonálás volt a mindene. Szinte nem létezett az országban olyan hely, amiről ne tudott volna és főleg, hogy valaki ismerőse ne legyen, legalább is telefonos ismeretség.
-Hogy is hívják azt a pasast, aki az igazgatóságon az üdülést intézi? - kérdezte Klárika, az állomásfőnök titkárnője, és Blaskó Bandi kész volt a válasszal. Ilyen bagatell kérdésekre épp úgy volt válasza, mint arra, hogy Truman beveti-e az atombombát, vagy Micsurin tud-e esőt csinálni?
A háború utáni ínséges időkben nagy becsülete volt az ilyen mindenhez értő-mindentudó embernek. A mindenből nagy-nagy hiány éveiben jó szívvel fogadták az ezermester-szerű gondolkodást és beállítottságot, úgyhogy kivétel nélkül, mindenki által kedvelt figura lett az állomáson.
Néhány vasutas szinte üzletszerűen feketézett, vagyis amit olcsóbban tudott megszerezni valahol, azt drágábban értékesítette máshol. Ingyen utazott az országban, és a szabadidejében sok mindent föl tudott hajtani az ilyen ember. Szinte külön iparág lett ez, ami persze az akkori törvények szerint bűn-tetendő volt. Néhányan börtönben is végezték, mert csak ráfizettek valamivel.
Blaskó Bandi nem tartozott közéjük, ám a malac vásárlás nagymestere volt.
Amikor elérkezett az idő, megkezdte a végtelen telefonálást a vasúti telefonon. Végig bogarászta azokat a helyeket, amelyekről tudott volt, hogy olcsóbban lehet malacokhoz jutni, mint máshol. Sorra kérdezte ki az ismerőseit, hol, mennyiért mennek a már ilyen idős malacok.
Végül is két alföldi település akadt fent a hálón: Nádudvar és Téglás. Ez utóbbi az Isten hátamegetti Hajdu megyében van, de itt annyira olcsón lehetett hozzájutni a portékához, hogy megérte a fáradtságot az itteni vásárlás. Azért többnyire Nádudvar lett az utazás célja, valamiért szimpatikusabb volt ez a hely.
4-5 vasutas társával elindultak a malacok után. Kenyér-szalonna-hagyma volt a tarisznyában, a zsebben egy pakli magyar kártya, és végig snapszerozták a nem kis utat.
A fifikásabb emberek általában ultizni szoktak, Blaskó Bandi viszont még álmában is snapszerozott! Nem unta meg a blattozást, némelyik útitárs vasutas nagyokat aludt közben, másik váltotta addig. Az úton végig ment a zsuga, arra felé. Mert ahogy megvették a malacokat, úgy 25-30 darabot, elkezdte szervezni a hazaszállítást, ami persze már telefonon elő volt készítve. A disznópiacról az állomásra, az árufeladás intézése, és aztán vagonba rakni az állatokat, az etetésről-itatásról gondoskodni, a malacokat szállító vagon ide-oda tolatása. Végig a malacok mellett volt, hol a tehervagonban, hol a mozdonyon, a vezető mellett utazott. Volt, amikor félre tolták a malacokat, fél napig. Ő akkor is szemmel tartotta a szállítmányt, takarmányt szerzett nekik, szalmáról gondoskodott, etetett-itatott. Jó két nap alatt megérkezett a malacos vagon, a többiek persze már várták.
Mindenki megkapta a maga állatát, néhány hét múlva, amikor eljött az ideje, kimetszették a már süldő-forma malacokat. Ki mást hívtak volna operatőrnek, mint Blaskó Bandit? Ő elvégezte a munkát kifogástalanul.
Az első hóesés elhozta a disznóölések idejét. Ekkor kezdődött meg Blaskó Bandi nagy menetelése, mert a vasutasok mindannyian őt hívták böllérnek. Függetlenül attól, hogy az Alföldön termett-e coca, vagy sem.
A disznóölés borozgatással és snapszerozással végződött minden vasutasnál.

31. Pitypang és pipitér

Az első virágok, amelyekre visszaemlékezem, hogy megismertem: a pitypang és a pipitér. Talán 2-3 éves lehettem, amikor a nővérünk kivitt a rétre bennünket, az iker öcskösöket, egy pokrócot kiterítve és ott szabadon engedett bóklászni. Nekem az első dolgom az volt, hogy a szép sárga virágot leszakítottam és a számba vettem. Rögtön kiköptem, mert nem volt jó íze, és a fehér lé, ami jött belőle, szintúgy. Amikor Irénke észrevette, hogy mit művelek, rám szólt:
- Nem szabad megenni, beteg leszel tőle! Dobd el!
A felszólítás nélkül is eldobtam volna, hiszen nem volt valami jó íze. Később tudtam meg, hogy tulajdonképpen gyógynövény a gyermekláncfű, de, hogy hogyan kell elkészíteni, azt nem firtattam máig sem. De megmaradt az emlékeimben az szép sárga virág, mint a természettel való ismerkedésem első alanya, csakúgy, mint a pipitér. Ez a kedves virág az út szélén nő, meg a rétek szélén. Tulajdonképpen gyomnövény, ugyanúgy, mint az előbb említett kákics. Kamilla az ismertebb neve és sokféle felhasználású gyógynövény. Én teának használtam sokáig. Egyszer ronda tályog keletkezett a torkomon, és az orvos tanácsára sós kamillát kezdtem fogyasztani. A tanács bevált, nyom nélkül elmúlt a betegségem.
A sárga színű, messziről virító pitypang önkéntelenül is magára vonja a gyermek figyelmét, így történt velem is. Később, amikor elvirágzik, fehér gömbszerű terméssé alakul át, és ráfújva szétszállnak a kis ernyők. A fiúk szokták a lányokat idegesíteni azzal, hogy rájuk fújják, és a szél a hajukba, arcukba viszi a sok-sok kis magot, ami a pitypang termése. A szél szétteríti közel és távol, így gondoskodik e növény fennmaradásáról.
A gyermekláncfű elnevezés kézenfekvő, hiszen én is magamtól jöttem rá, hogyan kell a pitypang szárából láncot készíteni. Ahogy szétfújja a bolyhokat az ember, marad a csonk, és azt letépve a vékonyabb szárvéget a vastagabb szárkezdetbe téve, és ezeket egymásba illesztve készíthető el a növénylánc. Talán húszat is egymásba lehet fűzni, de ennél több nemigen marad egyben. A saját súlya széthúzza a láncolatot, de a legtöbb gyerek újra meg újra próbálkozik. Kedves, egyszerű játék, kisgyereknek kreatív jelleggel bír.
Persze, előbb-utóbb mégis elunja egy idő után minden gyerek ezt is.
A pipitért igen elterjedten használják a népi gyógyászatban is, gyulladáscsökkentő hatása régóta ismert. Leginkább teaként használatos, végső soron azegészséges embernek is kellemes itóka. Egyszerű, szerény virág, a gyermek-lányok szívesen készítenek belőle koszorút, fejdíszt. Rájöttem, hogy aki ezt az egyszerű kis virágot nem becsüli semmire, az rendszerint mással is így van. Az igazán elvakító, persze talmi fényű dolgok előtt esik hasra, de hamar betelik ezekkel is. Nem tudom, mások is tapasztaltak-e ilyesmit, de én így látom.
Persze nem nehéz e felfedezésben az összefüggéseket meglátni.


32.Késői visszatérés

Amikor eljöttünk a tanyáról, úgy vettem, soha nem látom többé gyerekkorom csodás világát, bár nekem akkor nem is "csodás világ" volt, hanem természetes környezetem, mint a halnak a víz, kányának a levegő, a vadnak a csalit. Nem azt éreztem, hogy csodák történtek velem, hanem azt, hogy a környezetem és én valami kézenfekvő harmóniában éltünk, és úgy gondoltam, ezt a nyugodt, békés életet nem fogom a városban megtalálni. Sejtéseim lényegében helytállóaknak bizonyultak, de nem csak vesztettem, hanem nyertem is egy új világot.
Ez az új világ nem volt velem nyájas, de közben ki is nőttem a nyájasság igényléséből, mint a kisgyerek az anyja szoknyája mellől, és ez az új világ a kamaszkor rögös-izgalmas, már a felnőttkor szédítő világát meg megcsillantó érdekes világ volt. És persze a lányok, valami hihetetlen lehetőség, a boldogság új világának felfedezése, ahonnan a gyerekkor már szánalmasan kisded világnak tűnik.
Aztán az élet előre haladtával visszanyeri sajátos báját a gyermekkor ismét, megtalálja az ember azt a mércét, amit reálisan kell alkalmazni. Talán ezt a valamit hívják bölcsességnek, ami kialakul az emberben felnőtt korára, és leveti magáról a gyermekkor kígyóbőrét.
Középiskolás koromban adódott lehetőség, hogy ismét a tanyára látogassak. Egyik barátom szomszédjába pesti lányok érkezetek nyaralás céljából, akik hamar elunták a flasztert, a girbegurba utcákat, és valami igazán vidékiest szerettek volna látni. Felajánlottam, hogy megmutatom a tanyát, ahol gyerekkoromat töltöttem, de sokat kell gyalogolni, úgy öt-hat kilométert. Nagyon tetszett az ötlet nekik, és másnap reggel elindultunk a tanyára. Már a kifelé vezető út is érdekes volt nekik, hiszen megmásztuk az út menti szederfákat, jócskán falatozva az édes csemegéből. Igaz, egymást nevették hogy milyen lett a szájuk, a kezük a fekete szedertől, de amikor elértük a tanyára vezető patakot, mindjárt megmosakodtak és le volt mosva a szeder nyoma. A továbbiakban a patak folyásirányát követtük, letérve az országútról. Már ismeretlen volt a táj.
Elérve a malomhoz, nyomban ismerős lett minden. De már nem "a lisztet járta", hanem állt a malom. A régi molnár még benne lakott, ő mesélte, hogy annyira lecsökkent a vízhozam, hogy már nem lehetett üzemeltetni. Saját célra azonban még be beindította, és éppen hogy csak megőrölte a családnak a lisztet. A tsz-ben vállalt munkát, a gépműhelyben tudták alkalmazni.
A lányok előrelátóak voltak, alulra fürdőruhát vettek fel, így jó nagyot fürödtünk, és csak úgy mentünk tovább.
A hídig érve megpillantottam a tanyát. Mintha szélvész járta volna, annyira le volt robbanva. Látszott, hogy lakatlan romhalmaz az egész. A lányok kérdezősködésére azt mondtam, hogy nem ezen a tanyán laktunk, hanem a felsőn, aminek már látszottak a körvonalai. Szégyelltem most már, amit annyira szerettem. Inkább letagadtam, inkább megtagadtam gyermekkorom csodálatos színhelyét.
- Az még nagyon messze van, inkább menjünk vissza fürödni! - javasoltam, és nem kellett kétszer mondani. Dél felé járhatott az idő, megfeleztük a lányok zsíros kenyér adagját, és menet közben elfogyasztottuk.
Ismét megfürödtünk a patak kellemesen hűvös vízében.
Magunkra kapva gúnyáinkat, elindultunk toronyiránt a város felé. Jódarabot levágva hamarosan hazaérkeztünk. A lányok odáig voltak a látottaktól, ilyen romantikus útra vágytak már régóta. Kihúztam magam, de már késő volt minden igyekezet: a lányok másnap hazautaztak.
Elfáradtam én is, de nem tudtam elaludni rögtön.
Az járt az agyamban, miért kellett nekem letagadnom a régi-régi tanyánkat?


33. Ne "szeressétek" az állatokat!

Ne "szeressétek" az állatokat, hanem gondoskodjatok róluk, adjátok meg az állatoknak is a hozzájuk méltó bánásmódot. Vagyis úgy bánjatok velük, ahogy kell; ahogy egy tisztességes, rendes ember bánik állataival, jószágaival. Hogy nincs minden rendben az állatok körül, az állatok "szeretete" körül, arról sajnos nap, mint nap hírt ad a sajtó. Az olyan kirívó esetekről, mint pl. az állatkínzás, nem is kell beszélni, hiszen ma már a törvény bünteti, és akár tényleges börtönbezárással fenyegeti az elkövetőket. Csakhogy, ahhoz már igen nagy disznóságot kell elkövetni az illetőnek, hogy sajtó is értesüljön az ügyről, és végül az igazságszolgáltatás síkjára terelődjön az ügy. A napokban közölte a hírt, hogy az egyik törvényszék felülbírálta a bíróság döntését, és letöltendő börtönbüntetésre változtatta az ítéletet egy bűnöző esetében, mert az, a gazdája szeme láttára agyonlőtt egy lovat. Csak úgy, agyonlőtte. Elvette az életét. A tv-ben látni lehetett a bírósági tárgyaláson mutatott képét: furcsa arcot mutatott, az biztos. A kegyetlenség, a megbántottság keveréke látszott: hogy jönnek hozzá mások, hogy pálcát törjenek felettem? Vad, magából kifordult ember benyomását keltette, az ember érzése az volt, inkább csak nyerne vele a társadalom, ha ezt az alakot örökre kivonnák az emberi társadalomból, visszavennék emberi jogosítványát. Amelyet születésekor kap az ember, és birtokolhatja halála pillanatáig. Furcsa adomány, még akkor sem veszik el tőle, amikor nyilvánvalóan rászolgál erre. Persze, az Isten adta, az Isten veheti el.
Ez igaz, de a Jóisten sem gondolta komolyan, hogy lesznek olyan kegyetlen teremtményei, akik szerény öreg embereket kínoznak halálra, hogy a vélt vagy valódi értéket megszerezzék. Persze, amikor a bírósági tárgyalásra sor kerül, azt mondják, megbánták tettüket, holott magukban káromkodnak, hogy nem volt szerencséjük. Ezek a megátalkodott bűnözők, és ide tartoznak az állatot kínzó, megölő emberek is, szigorúbb bánásmódot érdemelnének. De a liberalizmus árnyékában jól lehet hűsölni, az biztos! A liberalizmus eszméjének olyan vadhajtásai is vannak, amelyek már rég nem a valódi eszmei gyökerekből táplálkoznak, hanem kártékonyak, egyenesen az emberiség érdekeivel ellentétes érdekeket szolgálnak. Nem értesül a közvélemény azokról az "egyszerű" esetekről, amikor csak egyszerűen nem méltóan bánnak az ebekkel, macskával, kisnyúllal, kiscsibével, stb. Már szinte félek a húsvéttól, amikor a "szerető" szülők, "szeretett" csemetéjüknek élő nyuszival kedveskednek, a majd, amikor elmúlnak az ünnepek, a megunt "játékot" egyszerűen a kukába dobják, szörnyű halálra ítélve szegény állatot. Ezeket a szülőket hogyan nevelték, milyen emberek voltak az ő szüleik? Hasonló eset, amikor megveszik a csemetének a kívánt, esetleg fajtiszta kutyust, játéknak, és amikor rájönnek a szülők, hogy a kutyussal nemcsak játszani lehet, hanem gondját is kell viselni, egyszerűen beteszik a kocsiba és kidobják valahol az erdő szélén, esetleg a gyerek szeme láttára, hadd tanulja meg a gyerek, amit a rongy embernek meg kell tanulni. Mert, hogy az ilyen rongy embernek - még ha szülő is az illető - rongy ember lesz a gyereke, az szinte biztosra vehető. Rongy emberekből áll a társadalom, mi, magyarok rongy emberekből lennénk? Nem kell általánosítani, ilyenek is vannak.
Magyarországon különböző becslések vannak arra vonatkozóan, hogy mennyi lehet a gazdátlan ebek száma.
Nos, e becslések alapján egymillióra tehetők a gazdátlan kutyusok. Ezek a szerencsétlen állatok valamikor nem voltak így, volt mit enniük, volt szállásuk, volt otthonuk. Hasonló a helyzet a gazdátlan macskák, vagyis cicusok között. Mert hívjuk csak cicusnak - ez egyszerűbb, mint gondoskodni róluk, etetni őket, tisztán tartani, vagyis igazi gazdájuknak lenni.
Ezért mondom, vállalom az "újgazdagék", az embertelen emberek rendre utasítását, hogy ne szeressétek az állatokat, hanem gondoskodjatok róluk! Persze, nemcsak e gazdag réteg az adós az állatok igazi megbecsülésével, az életnek kijáró, szívből jövő tisztelettel. Igazságtalan lenne bármely népesség csoportot egyedül felelőssé tenni e súlyos bűnért, csak még inkább kitűnik ez a réteg, ahol pénzért mindent meg lehet venni. Egy társadalom bajaiért az egész társadalom felel. Az értékek, az értékrendek, a szokások, a hozzáállás, az attitűdök. A kulturáltság szintje, színvonala. Ahogyan és amiként élünk. Ezeket az ismereteket nem az iskolában tanítják, a jóérzésű ember a jóérzésű emberektől tanulja. Így szocializálódik. Legtöbbször persze a szülő adja a magatartás mintát, csak úgy, észrevétlenül. Ezen a területen "vannak még hibák", hogy az ismert, a régi rendszerből maradt kiszólást idézzem.
Ne úgy szeressétek a kutyát, macskát, egyéb állatot, mint valami játékot, hanem az élőlénynek kijáró tisztelettel és szeretettel. Ebbe beletartozik a gondoskodás is, az élelemről, a tisztán tartásról, a létfeltételekről.
Az igaz szeretet az állatok iránt nem csak játék, hanem szívből jövő érzés is.












Hozzászólás
TISZA KUTYA virágos, bogaras, állatos novellák Kulcsar Eva febr 12 : 07:06 Válasz erre
Hozzászólás: 3649


Tengernyi emlék, sok-sok munka, és a továbbadásra kész lélek.
Nagylélegzetű összeállításodban ezek az igazi értékek.
Adja Isten, hogy legyenek olvasók, akik észreveszik mindezt!



Kulcsár Éva



TISZA KUTYA virágos, bogaras, állatos novellák bodójános febr 12 : 09:26 Válasz erre
Hozzászólás: 4560

Vicuskám, köszönöm szépen szépreményű szavaidat.





Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezned. Jelentkezz be, vagy kattints ide a regisztrációhoz
Üdvözlet
Felhasználónév:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

[ ]
[ ]

Online
Vendégek: 1
Tagok: 0

Tagok: 68
legújabb: eva

Chatbox
Üzenetek írásához regisztrált tagnak kell lenned - jelentkezz be, vagy regisztrálj



nagyapó
jan 24 : 20:12
A vadászrészhez: Legyetek szívesek, hogy az elbénáskodott első feltöltést töröljétek. Nem tudom, hogyan sikerült rosszul feltennem... Ebben amúgy nagyon ügyes vagyok...

Kulcsar Eva
dec 31 : 18:11

B Ú É K !!!

Isti
dec 31 : 11:11
Köszönjük a kedvességedet drága Évike! NEKED, a kertlakóknak s a kedves olvasóknak békés új évet!:)

Kulcsar Eva
dec 27 : 05:06
Jöjjön hát az Ó-év vége,
legyen köztünk öröm, s béke!

Isti
dec 22 : 18:53
Áldott Karácsonyt, békés új évet kívánok a kert lakóinak és a kedves olvasóinknak sok szeretettel Isti

Kulcsar Eva
dec 18 : 07:48
Köszönjük a jó szót, a tiszteletet. Kívánunk mi is testi-lelki erőt, Áldást, Békességet!

nagyapó
dec 17 : 20:59
Vagyok, avagy csak vagyogatok. Ha jobban leszek, újra aktívabb leszek. Addig is békés Adventet, és Áldott Karácsonyt kivánok!

Isti
okt 31 : 19:44
Nagyon kedves vagy Time.-)))
köszönettel Isti

timetour
okt 30 : 22:29
gratulálok a kislányodnak!

Kulcsar Eva
jún 29 : 14:16
Isten éltesse, BOGLÁRKÁT!

Isti
jún 29 : 14:04
Boldogan értesítlek benneteket hogy Boglárka nevű lányom ma 40 éves!

Isti
máj 06 : 10:42
Anyák napja alkalmából szeretettel köszöntjük az édesanyákat és a nagymamákat! Megköszönve áldásos munkájukat !:)

százszorszép
ápr 29 : 15:28
Jó kis csapat!
Titeket örömmel olvaslak.


nagyapó
ápr 14 : 17:25
Kedves Isti! Kedves mindenki!
Kegyelmekben gazdag áldott ünnepet kívánok.
Feltámadását urunknak, bennünk pedig a Hitnek, Békének, Szeretetnek.

Kulcsar Eva
ápr 14 : 12:10
Köszönet a figyelmességedért, Kedves Isti! Legyen Áldott az ünneped, és Mindenkié!


Isti
ápr 14 : 11:28
Áldott ünnepeket kívánok a Kert lakóinak és a kedves olvasóknak sok szertettel.

Isti
ápr 03 : 19:16
Viszont kívánjuk kedves Évike!

Kulcsar Eva
márc 29 : 05:09
Mindenkinek kívánok kellemes, szép tavaszi napot!

Kulcsar Eva
márc 25 : 11:06
Isten éltesse az Irénkéket névnapjukon!

Kulcsar Eva
márc 21 : 07:43
Éljenek a Benedekek, várjuk tőlük a meleget...

Kulcsar Eva
márc 02 : 15:25
JÓ ÉJT, MINDENKINEK!!!

Kulcsar Eva
jan 23 : 10:20
Kedves vagy, Isti! Legyen Áldás a mindennapjaidon!

Isti
jan 22 : 15:03
utólagosan is megköszönjük Évike egész éves áldásos tevékenységét !.-)

nagyapó
jan 14 : 12:08
Isten éltessen sokáig egészségben, kedves János!

Kulcsar Eva
dec 31 : 05:49
Minden Kedves Kerti Tagunknak és Látogatóinknak Boldog Új Évet kívánunk!


Oldal létrehozási idő: 3.4976 másodperc, 3.3335 lekérdezési idő. Adatbázis lekérdezés: 75. Memória használat: 1,582kb