BodóKert: Tartalom / Próza / A TEJESEMBER HALÁLA Elbeszélések, novellák, futtatások
BodóKert
Ma 2018. augusztus 21, kedd,
Sámuel napja van.
Holnap Menyhért napja lesz.


A TEJESEMBER HALÁLA Elbeszélések, novellák, futtatások
póza
- 2018 március 30 péntek
szerző: bodójános Szerzők listája
kategória: Könyvtár > Próza
Hozzászólás: 2
Megtekintés: 69

Bodó János
A TEJESEMBER HALÁLA

Elbeszélések, novellák, futtatások


1.Cumbi

Amikor a városba költöztünk, elég óvatosan ismerkedtünk környezetünkkel, szimatolgattuk előbb "topográfiai" szempontból. Az iskola és a lakásunk között a templomtorony volt a mérvadó. Ha azt láttuk, akkor már biztosak voltunk abban, nem tévedtünk el! Ez a körülmény nyomot hagyott bennem egész életemre: ha idegen helyre kerültem, valami fix pontot keresve, és ahhoz igazodva próbáltam mindig tájékozódni.
Ilyen fix pont volt a továbbiakban, hosszú éveken át a városi strandfürdő is. Valami különös dolog történt, mert nemcsak a helyet tekintve, hanem társadalmilag is valami mércét adott ez a hely: megtanultam valami mást is, éspedig a társadalomban való eligazodást, legalább is annak az ábécéjét. Sok időt eltöltöttem a strandon, bőven volt időm szemlélődni, és következtetéseim jórészt helytállóak voltak. Az első években még az óvatosság jellemezte a viselkedésemet, a tanyai gyerek számára maga a látvány is megdöbbentő élmény volt. Aztán szép lassan megszoktam a sok, majdnem meztelen embert, a hatalmas vizet, az embereket a vízben, a lubickoló-labdázó magatartásformát, a büfét, a szép lányokat.
Pár év múlva, amikor már otthonosan mozogtam a strandon, ez utóbbi látványt, a szép lányokat igazán soha meg nem szoktam, mindig hallatlan kíváncsiság övezte a jelenlétüket. A strandon tanultam meg a tolakodó magatartásforma elítélését is: a szép női testet csak nézni szabad, mert ha többet akarsz, keserűen megbánod.
A társadalmi mércék egyike a "menőség", az elismertség. Az, hogy a környezete valaki előtt megemeli a kalapját. A fiúknak, férfiaknak egyik legnyilvánvalóbb eszköz volt a strandon a testük megmutatása, ami nemkülönben a lányoknál is komoly pozíció elérését tette lehetővé. A férfiak azonban többet is bemutathattak: a focizáson kívül ott voltak a nyílt placcon a gyűrű és a korlát nevű sporteszközök, amelyeken igazán csilloghatott-villoghatott a szép férfi test. Egy-egy középiskolás tornász itt is bemutathatta a tudományát. Volt itt országos bajnok és más bajnok, aki ugyan nem kapott érmet, de az elismerő női szemek pillantását igen.
Nekünk, átlagos testalkatú srácoknak nem imponált a "menősködő" fiú, hanem az erős férfi volt a szemünkben az "igazi férfi". Ilyen volt Cumbi is, akit a legkülönb férfinak tartottunk az egész mezőnyben. Nem volt különösebben jóvágású legény-férfi, de arca, teste és minden mozdulata erőt sugárzott. Sokat volt ő is kinn a strandon, de itt nem kerültünk köszönő viszonyba. Különben is egy "számmal" más kategória volt a húsz év körüli legény és a tizennégy éves srác. Már évek óta tarolta a mezőnyt a szemünkben, amikor úgy alakult a helyzet, hogy megismerkedtünk.
Akkoriban kezdtük a vagonrakást. Először csak ritkábban, aztán, mikor meggyőződtek a szüleim, elsősorban apám, hogy megálljuk a helyünket abban a munkában, már amikor jött vagon, és nem volt, aki kirakja, nekünk szóltak, és mi mentünk, és kiraktuk a szenet.
Úgy adódott, hogy egyik délelőtt, éppen a strandra készülődtünk, amikor jött a vagonos ember.
- Lenne két vagon kavics. Elvállaljátok?
Igent mondtunk. Kavicsot ugyan még sosem raktunk, de feltétlenül jobb lehetett, mint a poros szenet lapátolni.
Elmondta, hogy melyik iparvágányon állnak a kocsik, és úgy igyekezzünk, ha a főnökség látja, hogy rendes munkát végeztünk, máskor is mehetünk kavicsot rakni. Közben megjöttek a szüleink is a piacról, így aztán mehettünk melózni. Kicsit sajnáltuk a strandot, de hát a pénzkereset az mégis csak más. Félóra múlva már a lapátok között válogattunk, és a megfelelő szerszám választása után a helyszínen méregettük a két kocsit.
- Szevasztok srácok! Az a két kocsi lesz a tiétek, ezt a hármat mi rakjuk a haverommal - igazított el bennünket valaki, aki nem volt más, mint Cumbi, a strand sztárja. Nagyot néztünk, előbb egymásra a tesómmal, majd arra, aki mondta, Cumbira.
- Kell valamiben segítség? Tudjátok, mit a feladat? Le tudjátok venni a kocsi ajtaját? Azért kérdem, mert még nem láttalak itt soha benneteket.
Röviden tisztáztuk, hogy már többször raktunk szenet, igaz, hogy kavicsot nem raktunk még, de nem lehet olyan nagy különbség - ebből a szempontból - a porfelhőben úszó szénhalom, és a kavics között.
- Rendben, fiúk! Jó munkát!
Nekiestünk a munkának, miután kilapátoltuk az űrszelvényt, hogy később ne legyen gond vele. Belemelegedtünk hamar, és megállapítottuk, hogy ég és föld a különbség a kavics és a szén között. Bár itt sokkal kisebb a lapát, azért van súlya ennek is. Olyan negyedóránkénti szusszanásokkal, durván két óra alatt raktuk ki az első kocsit. Kisöpörtük a vagont, az ajtókat visszatettük, és nekiláttunk a második vagonnak.
- Ez igen, mindjárt utolértek bennünket! - szólalt meg Cumbi, aki átjött megnézni minket. Röviden elmondta, hogy a három kocsit rakják ők, most pluszban jött két kocsi, de azt már nem vállalták, éppen elég lesz az a három.
- Bírjátok a tempót?
Nagyjából egyszerre végeztünk, ők a három kocsival, mi a kettővel, de ők előbb kezdték a munkát. Elmentünk lezuhanyozni, aztán jöttünk ki a telepről, amikor találkoztunk Cumbival és a társával, akit szintén ismertünk látásból a strandról.
- Kijöttök még a strandra?
- Persze, csak megesszük a kaját, mondtuk, és úgy is lett.
Közben kitárgyaltuk testvéremmel a fejleményeket, és megállapítottuk, hogy nincs ráírva az emberre, hány kocsi szenet meg kavicsot rakott ki életében.
A strandon már sokan voltak, szerencsére a haverjaink már előbb kimentek, így nem kellett új hely után nézni, a megszokott helyre rakodhattunk. Aztán nyomás, máris a vízben voltunk. Igen jól esett a megfáradt tagjainkat egy kicsit megmozgatni. Majd labdáztunk, és szokás szerint múlattuk az időt. Később elmentünk sétálni egyet, és láttuk: Cumbi a szokott társaságával már valóban ott volt. A társaság főleg csinos lányokat jelentett, egy-két fickóval, és persze a vagonrakodó társa is ott volt. Kölcsönösen üdvözöltük egymást, nem feltűnően, diszkrét intéssel.
A haverjaink meglepődtek:
- Mióta ismeritek a Cumbit?
- Á, nem fontos, pár napja jöttünk össze.
Nem firtatták a haverok a témát, de láthatóan megnőttünk a szemükben.
Így ment el a nyár, Cumbival néha összefutottunk, olykor a vagonrakásnál, ám gyakrabban a strandon. Soha nem volt haverunk, és mi sem őneki, de tudtunk egymásról egy lényes dolgot: ő is vagonrakó.
Egyik nap, már ősz lehetett, amikor a futótűzként terjedő hír hozzám is eljutott: a Cumbi disszidált!

Ki is hát ez ez a Cumbi? Az a körülmény, hogy erős, izmos legény, és a strandon a hozzám hasonló, átlagos testi felépítésű gyerekek felnéztek rá, már ismert. Ebből adódóan a lányok körében is népszerű volt: nem emlékszem olyan szituációra, hogy egyedül láttam volna a strandon. Általában a kamasz lányok kedvelték, de a társaságát nem egyszer érettebb nők is keresték. Amikor elment a büfébe, arra a kérdésre, hogy ki kisér el, minden kéz a levegőbe lendült. Kitüntetésnek, kegynek számított, akire esett Cumbi választása.
Mindazonáltal nem járt senkivel, legalább is ez nem látszott. Azt nem hozta a világ tudtára, hogy a szívét odaadta-e már valakinek. A magánélete az után lett téma, hogy megpattant. Így tudtam meg, hogy idősebb testvérével élt, szülei korán meghaltak. Két éve fejezte be a gimnáziumot, majd a TF-re, a Testnevelési Főiskolára jelentkezett már kétszer, de nem vették fel. Most lett volna harmadik alkalom, de ezt nem várta meg: inkább disszidált. Érthetetlenül álltak az emberek e fejlemény előtt, egyáltalán hogy sikerült külföldre jutnia, hiszen akkor nem volt mindennapos dolog Bécsbe, és azon túl ruccanni!
A bátyja a vasútnál dolgozott, idegenáru diszpécser volt. Ő juttatta a vagonrakás lehetőségéhez az öccsét, amikor kavics érkezett, neki adta ezt a jó pénzkeresetet, a vagonrakást. Mikor nem volt kavics, ő is szenet lapátolt. Már tudta előre, hogy mikor érkezik ilyen rakomány. Az ilyen árú, a kavics rendszerint úgynevezett pőre kocsiban jött, aminek alacsony oldalfalai voltak. Könnyű volt az ajtók levétele, nem úgy, mint a szenes vagonoknál. A legfőbb dolog: nem porzott, mint a szén, ezért ez úri munkának számított a vagonrakók körében. Valamivel többet is fizettek érte, mint a szénért, tehát igen megérte, ha ilyen munkát kapott valaki.
Cumbi tehát maga kereste meg az "arany ifjú" életmód fedezetét, de erről nem kürtölte tele a várost, csak a legszűkebb köre, környezete tudta ezt. Az aranyifjú egyébként nagyon szolidan élt: igaz, hogy otthonosan mozgott a "jobb körökben". A házibulikban ő volt a mindenkori főszereplő, a lányok körül rajongták, de nagyon vigyázott arra, hogy senkivel ne boronálják össze. Alkoholt nem fogyasztott, kimaradt az ilyen jellegű "kanbulikból", semmilyen botrányos kicsapongásban nem vett rész. A lányos mamák az iskolai bálokon szinte rajongtak érte, és nagy-nagy kitüntetésnek vették, ha lányukat hazakísérte.
Ideális partnert, későbbi férjjelöltet láttak benne. Amikor befejezte a gimnáziumot, elsősorban a kiváló sport eredményei miatt volt evidens a TF-re való jelentkezése, de bejutása igencsak kockázatos volt. Nem túl jó papírokkal érkezett. Szülei kiskereskedők voltak, így az egyéb kategóriába tartozott, nagyszülei a Horthy rendszerben exponált szerepet játszottak a kisváros életében, ami közismert volt. Nem is vették fel, sem elsőre, sem másodikra. A harmadik nekirugaszkodást meg már nem várta meg, lepattant, vagyis disszidált.
Néhány leányzó megsiratta, meg néhány anyuka is, akik már kinézték férj-jelöltnek az ifjút. Ember tervez - Isten végez!
Cumbit a kémelhárítás nézte ki magának! A beszervezés körülményeiről - érthető módon - semmit sem lehetett tudni. Ők juttatták át a határon, és későbbi karrierje is úgy alakult, ahogy a kémek nagykönyvében meg van írva. Valamivel cifrább volt a sorsa azért, mint az átlagos kém-élet ./Nálunk az elhárítás emberéről illik beszélni, de az elhárítás valójában kémkedést jelent/ Neki az ellen-kém útját is végig kellett járni, sokszor csak a szerencsén múlott, hogy nem kapott a fejébe egy golyót!
Aztán jött a rendszerváltozás, és a még java korában lévő embert nyugdíjazták. Visszavonultan élt a kisvárosban. Ritkán látogatói is voltak, nem tudni, ezek "munkalátogatások" voltak-e, vagy a kevés barát közül látogatta-e meg valaki.
Utolsó, "emberi" léptékű találkozásom akkor történt vele, amikor egyik, közös, távoli rokonunk esküvőjére került a sor. Röviden emlékeztettem rá, hogy valamikor a múltunk is egy ponton találkozott, együtt raktuk a vagonból a benne lévő ilyen vagy olyan árut.
- Emlékszel rá, Cumbi?
- A vagonrakásra? Hát hogyne emlékeznék? Te meg a testvéred nagyon ügyesek voltatok, bár még gyerekcipőt hordtatok, de igazán nagyszerűen helyt álltatok ebben az embert próbáló munkában! Élnek a szüleid, a testvéred?
Röviden tájékoztattuk egymást családi viszonyainkról. Annyit megtudtam róla, hogy testvére, aki annyi vagont szervált neki is, meg később nekünk is, nyugdíjasként éli napjait, családja körében. Ő magányosan él, bár egy ideig volt egy élettársa, most magára maradt, csak távoli rokonai vannak, meg a bátyja, aki időnként meglátogatja. Így a szép házban, ahol él, sajnos csak egyedül lakik a kutyájával.
- Ne haragudj, hogy megkérdem, Te emlékszel a Kalmár Ágira? Egy-két évvel idősebb volt, mint te...Nem tudsz róla valamit?- kérdezte váratlanul.
- Nem, nem tudok! - vágtam rá azonnal, pedig nagyon is tudtam mi lett vele. Hát igazak voltak annak idején a pletykák, amelyek róla és az Ágiról szóltak! Jobbnak láttam nem szólni, mert akkor el kellett volna mondanom, hogy az Ági egyetemre került, és csúnya ügyekbe keveredett. Kábítószerező társaság, különböző stiklik, majd az lett a vége, hogy eltanácsolták az egyetemről. Testileg, lelkileg lerongyolódva jött haza, a függőség azonban megmaradt. Amíg lehetett, addig még élt a szerrel, aztán hiába volt minden segítség, az lett a vége, hogy felakasztotta magát.
- Ha valamit megtudsz az Ágiról, légy szíves értesítsél!
Telefonszámot cseréltünk, meghívott, hogy amikor nekem alkalmas, látogassam meg.
- Mi, egykori vagonrakók, tartsunk össze! - szólt, és kacsintott, ahogy a barátok között szokás.
Nem voltunk soha barátok, legfeljebb, mint nálam erősebb fiúra, felnéztem rá egykor.
Ez amolyan szokásos meghívás volt, régi ismerősök, ha találkoznak, de egyik fél sem veszi komolyan az ilyesmit. El is fejtettem a dolgot, az életem is másfelé köt manapság. Amikor később ismét a városban jártam, egy baráti összejövetelen kerül szóba Cumbi.
- Hát nem tudod, mi lett vele? Öngyilkos lett, de a jól értesültek szerint, valaki golyót repített a fejébe. Vagy az egyik oldaltól, vagy a másikról. Aki kémnek áll, az soha nincsen biztonságban. Legfeljebb a túlvilágon. Szegény Cumbi, már ott kémkedik az angyaloknak, vagy inkább az ördögöknek.
Hát ez lett a vége! - gondoltam, és elindultam a hársfa soron sétálni egyet, hogy kiszellőztessem a fejem a sok innivaló, és a sokféle baráti pletyizés után.

Hát ez lett a sorsa szegény Cumbinak! - gondolkodtam még rajta sokáig. Ha máshogy alakul a sorsa, és elkerüli, hogy végül ezt a különös „szakmát” kelljen választania, talán minden másképp alakul. Bár a kémkedéshez, mint foglalkozáshoz - hivatáshoz - nem értek, vagy nyugodtan mondhatom: fogalmam sincs róla, hogyan csinálják, de az világos előttem, hogy nem egyik napról a másikra történt a "munkába" állítása. Lehet, hogy már akkor eldőlt a sorsa, amikor a bálokból kísérgette hazafelé a lányokat, és mamájukat. Mert ez valószínűleg ilyen szakma.
A Cumbi ügy azonban nem zárult le az ő halálával. Nemsokára jelentkezett vagyonának örököse, a vér szerinti gyermeke. Papírokkal igazolta, hogy ő a tényleges örökös, az ingó és ingatlan vagyon egyedüli és kizárólagos tulajdonosa. A rokonok nem tudtak róla, hogy Cumbinak van egy gyermeke. Így hát meglepődtek, és különösen akkor volt nagy a csodálkozásuk, amikor az örökös ezt közölte velük: semmire nem tart igényt, sem a házra, sem a telekre, sem a házban lévő, nagy értékű ingóságokra, egyedül a bélyeggyűjteményt viszi magával, azt is kegyeleti okokból.
A németországi bankokban tartott pénzre viszont igényt tart, de ennek összegéről nem mondott semmi közelebbit. A rokonok persze örültek a vagyont érő háznak, a másik vagyont érő ingóságoknak, és békésen megosztoztak a fiatalemberrel. Értékes festmények, könyvek, porcelánok, és bútorok maradtak Cumbi után. A hozzátartozók marasztalták a fiatalembert, töltsön velük egy kis időt itt.
El is töltött vagy két hetet Magyarországon, nagyobb részt a Balatonnál. Megismerkedett egy lánnyal,akit történetesen Kalmár Áginak hívtak, az öngyilkossá lett Kalmár Ági lányával, akit egészen kicsi kora óta a nagyszülők neveltek, az anya öngyilkossága miatt. A sors különös játéka ez, mert senki nem tudott az anya és Cumbi diákkori románcáról. Az ismeretségből nagy szerelem támadt, az, az úgynevezett, szokásos holtomiglan-holtodiglan.
A fiatalember egy kis türelmet kért a lánytól, amíg elrendezi otthoni ügyeit, addig a lány és a szülei az örökségül maradt házban és a ház körül tettek rendet. Így találták meg a diákkori fotót, amely az anyját ábrázolta Cumbival. Először éppen csak észrevették a hasonlóságot, de amikor otthon megtalálták a fotó másolatát, kétséget kizáróan azonosították az egykori párt.
Amikor megjött a fiú Németországból, elárulta a lány a nagy titkot: egykoron az apád, az anyámnak udvarolt. A fiú a sors különös közbeszólását látta e titok felfedése mögött, és rövidesen megkérte a lány kezét. Ezek után végképp Magyarországra hozta a tekintélyes vagyonát, és itt fektette be a pénzt, ma az egyik nagy vagyonú milliárdos, de nem az ismertek közül való, nem tartozik a „kérkedők” közé. Ő is csendben van, akár az apja.
Anyja még korábban férjhez ment egy amerikai üzletemberhez, de a Cumbihoz fűződő kapcsolatáról semmit nem árult el. Sem a fiának, sem másnak.
Csak a "mindentudó" fáma tarja úgy, hogy egykoron munkakapcsolat fűzte őket össze, és ennek a kapcsolatnak a gyümölcse a fiú. Amikor a két német állam egyesült, kiszállt ebből a munkából, és egyedül nevelte gyermekét. Korábbi kapcsolatait felhasználva, az egyesült Németország egyik bankjánál kapott tisztviselői állást, majd megismerkedett egy amerikai férfival, és hozzáment feleségül.
A fiát egy jó nevű magánotthonban helyezte el, aki ott nevelkedett egészen a nagykorúságáig.
A család ügyvédje értesült Cumbi haláláról. Ő intézte az örökösödéssel járó formaságokat, és így jutott az ifjabbik Cumbi az édesapja örökségéhez, a tekintélyes vagyonhoz. És így jutott - már a sors kegyéből - egy magyar lány kezéhez, akinek anyja olyan kedves emléke volt Cumbinak.
Hiába, amit a sors egyik kezével elront, a másik kezével kiigazítja!
Még vagonrakó korunkban történt. Éppen szünetet tartottunk, amikor Cumbi is átjött hozzánk, ők is pihentek társával együtt. Valahogy a pénz került szóba, hogy mennyit fizetnek a vagonért, amikor Cumbi azt mondta:
- Ha majd annyi pénzem lesz, ahány szem kavicsot kilapátoltam már eddig, és amennyit még fogok, akkor megelégedett leszek. Dollárban, persze!
Végül nem tudni, mennyit sikerült neki összegyűjteni, de nagy summát örökölt a fia, az, biztos. Hogy jó helyre került a nagy vagyon, arról magáért beszél az a körülmény, hogy napról napra, egyre szaporodik. Erről árulkodnak üzemei és sokasodó birtokai.
Végül is a nem jó sorsú apa helyett a fia kapta meg az élettől azt, amit talán Cumbi is megérdemelt volna. Az emberi sorsokat azonban nem mércével mérik, de még úgy sem, ahogy a kavicsot lapátolják.

2.Brigádvállalás

A régi rendszer, a kommunista rezsim bűneit lajstromba venni lehetetlenség. Mint ahogy az erényeit, az eredményeket is kár tagadni, az egyszerű emberek, a széles néptömegek szempontjából, biztos volt a munka, biztos volt a szerény megélhetés. Van, akinek ez utóbbi nem érv, mert a rendszerváltás zűrzavarában észrevétlen meg tudta tömni a zsebét, és most, mint valami újgazdag, lenézően beszél azokról, akik nem akartak vagy nem tudtak ilyen módon meggazdagodni.
Sok ember számára a biztos kenyér, a szerény lakáskörülmények, elegendő célként lebegtek, és ezt többnyire el is érték.
Volt, aki a célok elérése érdekében hajlandó volt kicsit belemászni a rendszer disznóóljába is, és ha egy kicsit maga is összekenődött, legfeljebb otthon az asszony kimosta a gúnyáját.
Valamit valamiért - ez volt a nagy társadalmi egyezkedés alapja, és aki a hőzöngés útját választotta a nagyobb darab kenyérért, néha sikerrel járt az is. Persze, ha nem volt valami gógyi, olyan messzire ő sem mehetett.
Szóval, beállt egy egyensúlyi állapot, aki nem tudott vagy nem akart teljesítményt az asztalra tenni, az szavakban pótolta e hiányosságait. A pártmunkások, a szakszervezetisek, a vezetői állomány jó része, a személyzeti, a munkaügyi apparátus tele volt ilyen emberekkel.
Akik nem voltak hajlandók a mocskot naponta magukra kenni, azok rendszerint munkával egyenlítették ki az elmaradásukat. Teljesen azért ők sem úszták meg tiszta kézzel a dolgokat: a Május 1-i felvonulásban, a demonstratív jellegű megmozdulásokban nekik is részt kellett venni. Aki ebből is kihúzta magát, el volt vágva. Úgy a fizetésemelés, mint az előmenetel szempontjából, de az egyéb juttatások tekintetében, pl. üdülési beutaló, kuss volt az ő része.
Így aztán meggondolta mindenki, hogy okoskodjon-e, vagy pedig, ha undorral is, de lenyelje a békát, hiszen mindenki felvállalta a környezetében.
Ilyen kényszerrel végzett tevékenység volt a brigádmozgalomban való részvétel is. A növény is tud burjánzani, ha történetesen gaz formájában éli le életét. Micsoda pompás gaz-növények nőttek akkoriban, szinte ki sem látszott az ember belőle, hiszen ápolták, óvták a gaz-emberek, és minél nagyobbra nőtt, minél terebélyesebb lett, a gaz-emberek is annál nagyobb elismerést kaptak. Igaz, néha megtréfálta környezetét az ilyen ültetvény. Ilyen volt az alábbi eset is, amelyet, ahogy mondani szokás, az élet írt, piros betűs tintával. Lehet, hogy máshol is megtörténtek hasonló esetek, de a következmények persze mindenhol másak lehettek.
Kisbezenye és Nagybezenye egymás szomszédságában lévő települések. Innen jártak be dolgozni a városba a falu lakói, akiknek nem jutott munka a helyi TSZ-ben, vagy nem voltak hajlandók a megalázóan kevés pénzért dolgozni. Kisbezenye határozottan takaros kinézetével szemben, Nagybezenye egy lepusztult település képét mutatta, és a lakók is magán viselték a lakhelyük jellegzetességeit. Ebbe belejátszott a lakosság etnikai összetétele is: míg a kisbezenyeiek zömében magyarok és svábok, a nagybezenyeiek csak fele részben voltak magyarok, a másik felét cigány népesség alkotta.
A munkahelyen is tudtak a két falu nem éppen barátságos viszonyáról, legalábbis a régióban. A kisbezenyeiek elkülönültek, nem fogadták be a nagyobbik nevű társaikat, és a munkáltató jól tette, ha nem is kísérletezett a vegyítéssel, mert abból csak baj származott. Ahol tehát két bezenyei megjelent, az első kérdés a lakhelyükre vonatkozott:
˝Kicsi vagy nagy?˝
Így volt ez a szocialista brigádok kezelése tekintetében is. A leghatásosabb érv a lakhely ellenpéldája volt: bezzeg a kisbezenyeiek vagy a nagybezenyeiek!
Az egyik nagyvállalatnál, ahol sokan dolgoztak a két falu lakói közül, a szocialista brigádok megalakításánál is verseny volt. Az emberek hajlandók voltak belemenni ebbe a játékba, bár kezdetben ódzkodtak az ilyesmitől, csakhogy a falujuk legyen ebben is az első. Kezdetben a nagybezenyeiek igen elhúztak, de aztán a kisbezenyeiek szép lassan behozták a lemaradást, végül egyenlő arányban állt a küzdelem.
Az egyik nagybezenyei brigád az építési részlegnél volt. A legjobb eredményt ez érte el, köszönhetően egy ügyes rezsis lánynak, aki kedvét találta minden marhaságnak a feldolgozásában, és brigádteljesítésként való kimutatásában. Ahány filmet játszottak a moziban, az mind dokumentálva volt mozijegyekkel, és ebben segítségére volt nagynénje, aki jegyszedő volt a mozinál: ő szállította az eldobott mozijegyeket, és így ˝hitelesen˝ dokumentálva volt film megnézése. De bármilyen kulturális rendezvény volt a városban, mindről volt valami emlék, valami nyom, ha más nem, az udvarlójával megnézték, résztvevők voltak, és máris megvolt a dokumentum.
A kiolvasott könyvekről szívesen készített kivonatot, és ezek a szinopszisok mindig más neve alatt kerültek bejegyzésre, ilyen gazdag és tartalmas brigádnapló nem volt még egy a vállalatnál. Igaz, a brigádnapló kitöltése, színezése munkaidő alatt történt, de ez senkinek nem okozott problémát. A lényeg, hogy a rezsis lány szép érzéke kimondottan érvényesülhetett, és a nagyot mondási képessége is tág teret kapott.
A brigád fej-fej mellett haladt a kisbezenyei műszaki dolgozók brigádjával. Ők nem ilyen látványos brigádnaplóval rendelkeztek, mint a már említett, rezsis lány által cicomázott brigád, viszont jóval konkrétabb és forintosítható eredményt tudtak felmutatni. Számtalan újítás, sőt elfogadott találmány jelezte tevékenységüket, igaz, itt is volt némi bökkenő, nem lehetett elválasztani a munkaköri kötelességként jegyzett dolgokat a valóban pluszként felmutatható teljesítménytől.
Ez persze másutt is nagy kérdésként vetődött fel. A brigádnaplóban feljegyzett események, eredmények szétválasztása a munkaköri feladatoktól, olyan ismeretet követelt volna meg az elbírálóktól, aminek még a halvány másával sem rendelkeztek. Ezek ugyanis a legtöbbször mozgalmi emberek voltak, akiknek sejtelmük sem volt arról, mi is folyik a vállalatnál, csak a lózungokhoz értettek, igaz, hogy ahhoz nagyon.
A nagybezenyeiek egy hajszállal esélyesebbek voltak, és ha a tárgyévi vállalásokat ügyesen tudják a kirakatban elhelyezni, akkor biztosan ők lesznek a vállalat Kiváló Brigádja, és az erkölcsi győzelem mellett nem jelentéktelen anyagi elismerésben is részük lesz.
A rezsis lány minden tudását összeszedte, és a névre szóló vállalásokat is úgy alakította, hogy azok nagyon mutatósan nézzenek ki. A főnök a kis tanácstermet jelölte ki a brigádgyűlés színhelyéül, és amikor az általános jellegű vállalásokat felolvasták, utána került sor az egyéni vállalások ismertetésére.
Ezt szintén papírról olvasták fel az érintettek: hangzatosan, szépen szóló felajánlásaikat a lány írta. Ezek, olyan nesze semmi, fogd meg jól mondatok voltak, amelyekre könnyen rá lehetett fogni a teljesítést, ha nem is teljesített semmit az illető.
Utolsónak Lali, a kissé hibbant, kisbezenyei suhanc maradt. Azért történhetett meg, hogy a kisbezenyei lehetett a nagybezenyeiek között, mert féleszű lévén, rajta köszörülték a nyelvüket a többiek, s mivel csak vízhordó volt, azt a csekély elmével rendelkező suhanc is elláthatta.
A féleszű suhanc hallván a sok szépnek tűnő felajánlást, kipirult arccal mondta:
- A felajánlásom, hogy nem fogok többet a vizes kannába pisilni!
A féleszű suhanc bejelentését néma csend követte. Egy kis időnek el kellett telnie, míg megértették, hogy milyen merényletet követett el ellenük ez a kisbezenyei kölök, belehugyozott abba a kannába, amelyikkel nekik hordta a vizet. Petrik, a hatalmas termetű mindenes a kalapácsáért nyúlt, amit mindig magánál hordott.
- Szétverem a fejedet, te senkiházi!
A rezsis lány kapcsolt, és a fiú elé ugrott:
- Ne bántsa! Majd mindent tisztázunk, de a vitás kérdéseknek van más elintézési formája is. A brigádgyűlést berekesztem, tessék a munkát felvenni.
A brigádtagok morogva, káromkodva vonultak el, s egymás felé fordulva mondogatták a magukét.
A lány kikérdezte a fiút részletesen, és ő elmondta: igenis, eddig minden alkalommal, amikor vízért ment, visszafelé a wc-ben belepisilt a kannába, így állt bosszút a sok froclizásért, amelyet minden nap el kellett viselnie a nagybezenyiektől. Amikor csak lehetett megszégyenítették őt a többiek, de most, hogy hallotta a szép felajánlásokat, rájött a valóságra. Arra, hogy ezek az emberek is rendes népek, és úgy gondolta, nem érdemlik meg, hogy így, a maga módján elbánjon velük, és ezt fel is ajánlja, mint méltó vállalást.
A lányt majd szétvette a nevethetnékje, de a fiú előtt nem akart nevetni.
- Azért nem volt szép tett, hogy eddig belepisiltél a vizeskannába, e tettedért bizony büntetés jár. Majd beszámolok a főnöknek és értesítünk, hogy mi lesz a sorsod!

Másnap már az egész vállalat ezen röhögött. Ami a legrosszabb volt az egészben, hogy ugrott a Kiváló Brigád cím is, ezt a vállalat vezetői nem merték megkockáztatni, hogy ilyen helyzetbe evezzék magukat.
A brigád tagjai, de akiről tudták, hogy nagybezenyei, mind szemlesütve jártak. Egy féleszű, félnótás kisbezenyei így kiszúrjon velük.
A kannát természetesen megsemmisítették, és a főnök elrendelte, hogy a továbbiakban két lány legyen a vízhordó. Nemsokára elkészül úgyis az új telep, az ipari víz mellé az ivóvizet is bekötik, tehát ilyen nem fordulhat elő még egyszer.
A gyereket pedig elvitték javítóintézetbe, lévén még kiskorú. Így szólt a bírósági verdikt, ellenvetése senkinek nem volt. A gyárból azonnal kirúgták, nem is tehettek vele mást. Az ügy megjárta a KÖJÁLL-t, a Pártbizottságokat, hol nagy derültséget, hol meg viszolygást váltott ki, de tény: Nagybezenye híre már a megye határain is túlterjedt.
A kisbezenyei kocsmák csak úgy fuldokoltak a nevetéstől. Jómódú falu lévén, három is volt belőle, mind a két faluvégen egy-egy, és közepe tájon is egy. Bár nem egész napos nyitva tartással, hiszen napközben jóformán senki sem lébecolt a kocsma tájékán. Késő délután nyitottak ki, amikor a bejárók már hazaérkeztek, és a jószágot ellátva, megszomjaztak egy fröccsre.
Hetekig téma volt nagybezenyeiek esete, akik a kisbezenyei suhanc hugyát itták! A szomszéd faluból, ha betévedt valaki, nyomban előhozták az esetet neki. Az pedig, vagy velük együtt nevetett, értvén a komikus esetet, vagy pedig verekedés és késelés lett a vége.
Eddig a nagybezenyeiek szekálták a kisbezenyeieket a langallóval.
A szekálódás alapja állítólag megtörtént eset volt: egy kisbezenyei illető erősen berúgott a kocsmában, és reggel, amikor felkelt, a felesége által odakészített kapcának vélte a lángost, és belehúzta a csizmájába.
Így aztán, ha valahol a két bezenyei falu legényei, férfi népsége együtt volt, csak hangosan beszólt a nagy a kicsihez: van abból a finom langallóból? - és máris adva volt a perpatvar. Persze, a békésebb fajta csak nevetett az ilyen tréfán, azonban nem egyszer verekedés lett a dologból. Most a kisbezenyeiek jutottak olyan ütőkártyához, hogy azt egyelőre nem múlta felül semmi.
Mert az, hogy egy féleszű meg tudta itatni a hugyát egy okos bandával, ennél frappánsabb kocsmai odamondogatást keresve sem találtak.
Lassan azonban ez is unalmassá vált kocsmai körökben, lerágott csont lett belőle. Csak a messziről jött embernek mesélték el a történetet néha-néha, aki először hallotta az esetet, és nevetett rajta vagy viszolygott tőle.
Jó tíz év telt el, mialatt közben, Lali, aki ugyanolyan féleszű maradt, mint volt, egyszer betévedt a nagybezenyei kocsmába. Hangos mulatozásba kezdett, és előhozta a régmúlt sztorit, hogy miképp szívatta meg a brigádot annak idején.
Meghallotta ezt egy egykori brigádtag is, aki jól emlékezett a jellegzetes arcára. Több se kellett neki, bezörgött a Petrik ablakán, hogy itt van a féleszű! Az rögtön tudta, miről van szó, és egy jókora husángot vett maga mellé, és most már ketten mentek vissza a kocsmába. Előbb benéztek az ablakon és látták, hogy a jómadár az asztal tetején táncolva mulat, vigadozik.
- Na megállj csak, nem sokáig leszel ilyen vidám! - mormogta a foga közt Petrik, és társával együtt belépett a kocsmába.
Közeledett a záróra, de Lali rettenetes mulatós kedvében mindenkinek kért, ki amit akart. Potyázó mindig akad, főleg így a kocsma környékén, s amikor tízet ütött a kocsma kakukkos órája, még jó páran iszogatták az italukat. Petrikék egy félreeső helyen ültek, s amikor a kocsmáros határozott mozdulattal lekapcsolta a villanyt, jelezve, hogy nem tűr halasztást a záróra, odaszóltak a már elázott legénynek.
- Hallod-e komám, de betyáros kedved van! Ha akarod, gyere ki velünk a hegybe, mi még csak most kezdünk mulatni, de szívesen látunk téged is!
Több se kellett a hibbantnak, átült az asztalukhoz, s mivel a kocsmáros már türelmetlen volt, elindultak hármasban, középre fogva a mulatós kedvű legényt. Az dadogva elmesélte, hogy tele van pénzzel, most kapta meg az örökséget illetve kifizették a testvérei a részét, és most mulatni van kedve.
Amikor egy kieső helyre értek, megálltak egy fánál, Petrik és a társa megfogták a legényt, és az mielőtt az észbe kapott volna, már oda is volt kötözve háttal a fához, szája betömve egy zsebkendővel.
- Aztán tudod-e komám, kik vagyunk? Hát abból a brigádból valók, akiket megitattál a hugyoddal! Akiket az előbb még kigúnyoltál a kocsmában! Hadd lássuk, tudsz-e még hugyozni?
Lerángatták a nadrágot Laliról, és elkezdték ütni a husánggal. Ott, ahol korábban a pisilést intézte.
Kiabálni nem tudott a féleszű legény, csak nyöszörgő hangokat adott ki magából. A verő emberek pedig, amikor a husángot átadta az egyik a másiknak, ilyesmiket mondtak:
- Most hugyozz, az anyád Jóistenit, most örülj, hogy kibabrálsz velünk! Ezzel nem fogsz többet hugyozni, az biztos!
És ütötték, ütötték! Már nem nyöszörgött, nem adott semmi hangot, de még mindig ütötték! Nem láttak a sötétben, de valami ütőér is megsérülhetett, mert rájuk is spriccelt a vér, lassan olyanok lettek, mint a böllér disznóöléskor. Csupa vér volt minden, amikor végre megelégelték, és ott hagyták a szerencsétlen embert, tetőtől talpig vérbe fagyva.
- Ez megkapta, amit megérdemelt! - mondogatták egymásnak, és maguknak, ahogy hazafelé ballagtak.
Amikor elváltak útjaik, Petrik ennyit mondott a társának:
- Aztán egy szót sem ám, senkinek!
De hiába való volt a hallgatási fogadalom, nem telt bele egy hét sem, bilincs kattant mindkettőjük kezén.
Másnap megtalálták a vérbe fagyott testet a fához kötözve. A halál körülményei, és az, hogy együtt mentek el a kocsmából, és a történtek mind-mind Petrikékre terelték a gyanút. Nem telt bele sok idő, bevallották tettüket.
Olyan híres ügyvédet fogadtak, aki maga is a faluból származott, ő tanácsolta nekik, hogy vallják be a bűncselekményt, tanúsítsanak megbánó magatartást, és hangoztassák, hogy mindezt erős felindulásból tették.
A védőbeszéd frappáns volt. A szocialista brigád mozgalom jócskán bele volt keverve, úgy tüntetve fel a dolgokat, hogy a gyilkosok a mozgalom becsületért is harcba szálltak. Erős felindultságukat falujuk becsülete, a mozgalom becsülete és az áldozat kihívó magatartása nagyban befolyásolta.
A minősítő körülményeket, az előre eltervelt módot, és a különös kegyetlenséget nem tudta cáfolni.
Kezdetben a rablógyilkosságot is terhükre rótták, azonban menet közben kiderült, a holttestet a falubeli cigányok találták meg először, és a pénzét ők vették el, akik nem szóltak arról, hogy miként jutottak a nagy mennyiségű pénzhez. Csak a feltűnő dorbézolás, amit a kocsmában rendeztek, az lett a vesztük, ahogy ez már lenni szokott.
A bíróság öt- ötévi börtönbüntetésre ítélte Petrikéket.
Nagy visszhangja lett Kis- és Nagybezenyén, a gyárban, a városban a történteknek. Eljutott a hír az egykori rezsis lányhoz is, aki már a brigádmozgalom országosan is elismert alakja lett. Mély részvétét fejezte ki a hibbant legény családjának, de majd megszakadt a röhögéstől, amikor eszébe jutott a történet.
Ő a komikumot látta a történetben, és nem a gyilkos indulatot, a hiábavalóság mezsgyéjén, a szocialista brigádmozgalom egyik vadhajtását.
Kisbezenye és Nagybezenye továbbra is ellenséges viszonyban maradtak. Újabb dolog akadt, amit egymás szemére lehetett hányni, újabb témát adva a kocsmai beszélgetéseknek.
Azóta persze a szocialista brigádmozgalomnak is vége. A gyárat egy külföldi befektető vette meg és lerombolták, helyére csinos kis parkot építettek.
Rövidesen eltűnik majd a park, és bevásárló központ vagy lakópark épül a helyén. Attól függően, hogy melyik ígérkezik jobb befektetésnek.
A rezsis lányból országos hírű politikus lett.
Néha még rájön a röhögés, de már azt sem tudja, hogy min röhög.
Csak úgy, minden indok nélkül.

3.Oláh templom, magyar halál

Ahová egy oláh betette a lábát, ott a magyarságnak előbb-utóbb vége lett, vagy legalább is meggyűlt a baja velük, az biztos. Így történt ez Bándon is, egy, a községhez tartozó nagyobb tanyaságon. Vagy húsz magyar család lakott itt, többnyire cselédek, akik még az első világháború utáni időkben telepedtek meg. Hunyad megyeiek voltak, földjüket, házukat az oláhok valami mondvacsinált okkal kisajátították, őket meg szabályosan elkergették. A földönfutóvá lett magyarokat egy bándi nagybirtokos telepítette le, így lett cseléd a hajdani módos családokból. Még hálát is adtak az Úristennek, hogy lett hova menniük, fedél lett a fejük fölé.
A házak már készen álltak többnyire, de építettek is néhányat, így lett a kis pusztából nagypuszta. Nem volt hivatalos neve, csak így emlegették: a Nagypuszta. Eleinte csak ők laktak, valamennyien magyarok. Később, amikor végérvényesen oláh világ lett, a gazda letelepített még néhány oláh családot is, ki tudja, talán kényszerből, vagy taktikai meggondolásból. A Regátból jöttek, jóravaló csendes, rendes embereknek látszottak. Idővel, pár éven belül annyira megtanultak magyarul, hogy a mindennapi érintkezés nem okozott nehézséget. Cselédek voltak ők is, a földön dolgoztak, mikor mi volt a feladat. Az intéző, vagy annak az embere minden nap kiosztotta a munkát reggel, ki ide ment, ki oda. Kapálni, kaszálni, az állatokat rendben tartani, trágyát hordani, ilyenféle munkák voltak. Reggeltől estig tartott a műszak, magyarok-oláhok egyformán, mindig, amit az intéző mondott. A cseléd azért cseléd, hogy a mondott munkákat megcsinálja, lehetőleg úgy, hogy ne legyen benne kifogás.
Ment is minden szépen, rendben.
Egy idő után oláh hivatalos emberek jelentek meg. Egy pópaforma is volt velük, és összehívták az oláh cselédeket. Arról tájékoztatták őket, hogy templomot fognak kapni. Rövidesen el is készült egy barakk-szerű, fából készült templom, és attól kezdve az a pár család odajárt, amikor erre szükség volt. A pap valahonnan Bándról jött ki, szorgalmasan teljesítette feladatát, és a hívek, ha kevesen voltak is, de hasonlóan cselekedtek.
Közben változott a világ, a II. Bécsi Döntéssel észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz.
Hála Istennek, megfordult a világ/ Zöld ablakban piros, fehér virág!/ - énekelték a lelkes magyarok, itt a pusztán is, és egész észak-Erdélyben. Az oláhok csendben voltak, a magyarok ünnepeltek, persze a munka ment tovább, pláne a cselédsorban nem volt megállás. Az a pár oláh is megfogyatkozott, a fele visszament a Regátba, csak mutatóba maradt a pusztán néhány ember, de azok is megtanultak közben annyira magyarul, hogy már nem is hallatszott, csak magyar szó. A templomnak nevezett barakk épület is elárvult, nem jött már a pópa, de úgy látszott, nem is hiányzott az itt maradt pár hívőnek.
Siko Jani, a legnagyobb hangú legény kitalálta, hogy minek áll ott az az épület, csak az egerek téli szállásának alkalmas. Megbontotta a deszkafalat, és haza vitte tüzelőnek. A többiek is kapcsoltak, és szép lassan elhordták a templomot. Az oláhok nem szóltak egy szót sem, a magyarok sem minden hordták a templom deszkáit, csak a bátrabbak, a szemfülesebbek. Egymást követő két tél alatt teljesen elhordtak mindent, még a szegényes belső berendezést is, így a templom helyén csak az üresség maradt.
Teltek az évek, egyszer csak azt lehetett hallani, a németek vesztésre állnak.
A levegőben is vészterhes, nyugtalanító volt minden, az oláhok átálltak a muszka oldalára, hallatszott a legújabb hír. Rövidesen visszájára fordult minden, megjelentek a nagyhangú oláhok, semmit nem lehetett kapni a boltokban, éhínség, nyomorúságos idők következtek. A cseléd sors megszűnt ugyan, de helyette a kollektívbe kellett menni, a nagypusztaiak is beálltak valamennyien. Látástól vakulásig dolgoztak, éppen annyit kaptak, hogy éhen nem haltak. Újra román világ lett. A második nyár azzal kezdődött, hogy katonák, rendőrök jelentek meg a Nagypusztán. A magyarokat összeterelték a réten, és se szó, se beszéd, elkezdték ütlegelni a társaságot. Menekülni próbáltak egyesek, de utánuk mentek a katonák, és visszaterelték őket, közben agyba-főbe verték mindet. Egész délután ütötték verték az embereket, nőket, férfiakat - gyerekeket, időseket, kivétel nélkül, ahol érték.
Mindenhol véres testek hevertek, amikor leszállt az este. Senkinek nem engedték meg, hogy elmenjen, ott töltötték az éjszakát egyesek vérben fagyva, aléltan, mások jajveszékelve, főleg az asszonyok, gyerekek. Körbe, körös-körül rendőrök álltak, időnként cserélték egymást, ahogy telt az idő, és nagy nehezen eljött a reggel. A katonák ismét elkezdték a verést, az amúgy is félholt emberek már nem is védekeztek, csak jajgatva tűrtek.
Ponyvás teherautók jelentek meg, és az egész társaságot, vagy ötven-hatvan embert feltuszkolták az autókra, és közben csépelték őket, már mindenük csupa vér volt. Eddig sem tudták, mi történik velük, most sem szóltak semmit az oláh katonák, rendőrök, csak ütöttek, ütöttek.
Bándra vitték a szerencsétleneket, a rendőrségre.
Ott leparancsolták őket az autóról, a rendőrség udvarán, és tovább folyt az ütlegelés.
Ezután kezdődtek a kihallgatások.
Ekkor tudták meg mi történt.
A templom lerombolásának elkövetésével vádolták őket, valamennyi lakost. Szegény meggyötört emberek között voltak olyanok is, akik semmit sem csináltak, volt, aki egy pár deszkát vitt el, és ott volt Siko Jani és Mérges Barna, a fő kolomposok. A rendőrök persze tudták az igazságot, de egy kis ütlegelés nem ártott az átkozott magyaroknak, akiknek olyan nagy szájuk volt pár évvel ezelőtt! Sorra került mindenki, mindent kikérdeztek, hogy is történt a dolog, töviről hegyire el kellett mondani a templom lerombolásának történetét. Akit már kihallgattak, azokat külön szobába vitték, börtön fogda helyiségbe. Sorra teltek meg a fogda helyiségek, annyi embert zsúfoltak egy cellába, hogy állva is alig fértek.
Egész éjjel folytak a kihallgatások, és akit valamilyen oknál fogva gyanúsnak találtak, az nem úszta meg egy újabb verés nélkül. Vagy, ha nem voltak gyanúsak, akkor is. Ahogy éppen jött.
Siko Janit és testvérét, Palit, meg Mérges Barnát és apját, anyját, nővérét rögtön az elején különválasztották, és egyenként agyonverték. Vasrudakkal ütlegelték őket, amíg lélek volt bennük. A holttesteket - erre külön helyiség volt - egymásra dobálták, és este teherautóval elszállították és elföldelték a rabtemetőben.
Itt sok ezer magyar holtteste volt már elhantolva, akiket az oláhok bosszúja tüntetett el az élők sorából. Okkal vagy ok nélkül. Magyarok voltak. Meg persze bőven akadt erdélyi német is, aki semmit sem csinált, az is elég volt, hogy német ajkú a szerencsétlen.
Akkoriban a magyar, a német az oláhok oktalan bosszújának áldozata lett, megszámlálhatatlanul, tömegesen.
A kihallgatások másnap, harmadnap újra ismétlődtek. A rabok többsége étlen-szomjan már közelebb álltak a halálhoz, mint az élethez. Akinek volt valami értéke, az tudott magának vizet szerezni valahogy a rabtartóktól.
Az elhurcoltak negyede nem érte meg a kihallgatások végét. Belehalt a bántalmazásokba, az éhezésbe és főleg a szomjazásba.
Amikor vége lett a kihallgatásoknak, szinte megváltás volt a rabkvártély. Ez néhány hónapig tartott, következet a bírói ítélet. A társaságnak felét halálra ítélték, a másik felét életfogytiglanra. A gyerekeket, fiatalkorúakat intézetbe, javító intézetbe küldték.
Sok év múltán három férfi és egy nő amnesztiával szabadult.
Felkeresték korábbi lakhelyüket. Regáti románok települtek a régi otthonaikba. A múlt elveszett, csak a halványuló emlék maradt.
Ezt tették az oláhok, ahogy visszakerült Erdély északi fele.
És még mennyi, de mennyi keserű sors jutott az erdélyi magyaroknak, azt csak a Jóisten tudja!

4. Éssze'-méssze'

Hamar kijelölődött a a helyem a városi iskolai osztályban és az utcai közösségben. A közepesen szituált proligyerek. Ez voltam a tanítónénim szemében, aki ha lehet, még egy adag rossz indulattal is megtoldotta a közepes osztályzatait.Láttam az arcán a kéjes mosolyt, amikor a körmöst osztotta: ezt megérdemled, fiacskám! Csúf vénsége elriasztott volna a szeretetteljes közeledéstől, még akkor is, ha barátságosabb lett volna hozzám. De nem! A falusi iskolából hozott szerény eredményeim mindörökre elvágta volna előlem a tudás-vágy kibontakozását, amelyet az én drága tanítónénimnek kellett volna felébreszteni és ápolni, segíteni...
Így maradtam a közepes tanuló, akit a bukás veszélye nem kerülgetett ugyan, de soha sem jutott a dicsérethez, a jeles osztályzathoz..
A közepesség érzése az utcán is tovább kísért. Bár benne voltam a csínyekben, de soha sem vittem el a balhét annyira, hogy visszhangzott volna tőle az utca. Nem voltam nagy csirkefogó, csak közepes srác: sem testi erőben, sem az agyafúrtságban.
Közepesen tengtem - lengtem, senkinek eszébe sem jutott, hogy én lennék a galeri-vezér, ilyen vagy olyan akció után, melyet én fundáltam volna ki, az utca srácai engem ünnepeltek volna. Igaz, nem is vágyam ilyen kétes dicsőségre, ehhez nem voltam elég bátor, vagy másként szólva: elég gyáva gyerek voltam.
Helyzetünknél fogva viszont a pénzszerzéshez igencsak kifejlődött bennem valamiféle affinitás. Ezt legtöbbször munkával tudtam elérni, teljesítménnyel, igaz, nem álltak tőlem távol az ügyeskedés dolgai sem. Minden nyári szünetben dolgoztam ötödikes korom óta, előbb a vasútnál, a vasúti pálya gyomtalanításával voltunk megbízva hasonszőrű társaimmal, majd amikor nagyobb lettem, magam néztem valami munka után. Társaimmal, a hozzám hasonló proligyerekekkel már a tanév befejezése előtti hónapokban gyűjtöttük az információkat a lehetséges munkákról, és az évzáró után pár nappal már munkába is álltunk a legjobbnak ítélt munkahelyen.
Egyik évben így kerültem a Gabonaipari Vállalathoz, nyári munkára. Társaimmal együtt mentünk, mert a többi gyerekkel közösen választottuk ki a legjobbnak tűnő munkahelyet. Annyit előzetesen megtudtunk, hogy nyolctól ötig tart a munka, félóra ebédszünettel. A zsákolás nem tűnt nehéz dolognak, zsákolásról, gabonalapátolásról lesz szó, reggel nyolctól délután fél -4-15 éves, izmos kamaszgyereknek, pláne, ha már volt némi gyakorlata ezen a téren. Minden a proli kategóriába estünk, onnét jöttünk, és egyformán arra voltunk kíváncsiak, tudjuk-e ezt csinálni kenyérkereset szintjén is. És a másikra is kíváncsiak voltunk, vajon ez tényleg tudja-e, vagy csak a szája jár?
Legelső dolgunk vagonrakás volt. Én már csináltam ilyent, így hát én szervezetem meg a munkát.
A vagon iparvágányra volt kitolva, úgy tessék lássék módra. Felmértem a raktár épületet, a zsákok elhelyezését, az útvonalat. Úgy látszott célszerűnek, hogy kettő ember a vagonban dolgozzon, a zsákoknak a vagonajtóhoz való előkészítésével, három pedig a vállán a raktárba való behordásával. Előbb még a vagont egy kicsit odébb kellett tolni, hogy ideális legyen a helyzete.
A vagon mozgatása pajszerrel, és öt izmos legénnyel semmiség volt. Kezdődhetett a kirakás, előbb még az ajtó kinyitása volt soron. Minden ment mint a karikacsapás! Idővel tréfálkozásra is sor került:
-Ne aludjunk a vagonban...Már egy órája várok...Mi ez a szöszmötölés...
A vagonban lévők meg visszakiabáltak, ha a kint lévőkre kellett várni.
-Mozgás, mozgás...Itt ér az este bennünket...
Úgy nézett ki, hogy a három vagon lesz a mai penzum. Már tíz órakor a második vagonnál tartottunk. A főnökünk, egy jól megtermett paraszt-formájú ember, egy kicsit sokallta a tempót, mit fogunk ötig csinálni, csak azt mondogatta:
-Éssze' - méssze'! Nem fut el az a zsák! Okka'-módda'!
Még nem volt dél, már végeztünk a második vagonnal is, azon beszélgettünk, hogy elkezdjük-e a harmadik vagont is, amikor Zsiga bácsi, a főnökünk, odajött hozzánk, és kicsit kioktató hangnemben, de jóindulatúan ránk szólt:
-Álljon meg a menet! Nem kell annyira sietni! Pihenjenek is az urak! Meg különben is, mindjárt dél lesz, ebédidő! Éssze'-méssze'...Délutánra is maradjon a munkából!
Így hát annyiban maradtunk, hogy beállítjuk a harmadik vagont, de nem nyitjuk ki az ajtaját sem. Ha valami nacsalnyik jönne, hadd lássa, hogy van még munka bőven...
Zsiga bátyánk is elégedett volt, mi meg a felettesünkkel, hiszen ő volt kirendelve a fiatalok munkájának felügyeletére. Jó bő egy órás ebédidőt tartottunk, aztán szedelőzködtünk, és három óra sem volt, ki volt rakva a harmadik vagon is. Még egy kicsit úgy csináltunk, mintha dolgoznánk, söprögettünk egy kicsit.
-Valóságos patika a körlet! - állapította meg Zsiga bácsi, és rettentően elégedett volt a munkánkkal.
-Holnap az új tárháznál kezdünk! és elengedett bennünket szabálytalanul, mert még négy óra sem volt. De a munkát elvégeztük, és ez a lényeg. Igen elégedett volt mindkét fél a munkával, Zsiga bácsi örült a dolgos, stramm legényeknek, mi pedig már a strandon éreztük magunkat.
Jó idő volt, hazafelé jót fürödtünk a strandon, és elégedetten állapítottunk meg:
-Ez a Zsiga bácsi igen csak jó fej!
Záróráig még bőven volt idő, és mi boldogan ugráltunk fejeseket, és úszkáltunk nagyokat a kellemesen hűvös strandvízben.
Este már éreztem a hátamat, az ötven kilós zsákok nem maguktól hagyták el a vagonokat.
Reggelre azonban kialudtam magam, és egy kis izomlázzal ugyan, de jókedvűen mentem újra munkába.
Az egész nyarunk lényegében így telt el, zsákoltunk, lapátoltunk, hol a gabonát kellett forgatni, egyik szintről a másikra szállítani csővezetékkel és mi egy kicsit lapátolgattuk-igazítottuk az útját. Hol meg a vagonokban érkező zsákos terményt raktunk ki az árú fogadóban. Mindenütt arany életünk volt! Ha úgy adódott megfogtuk a munka végét, néhányszor túlóráztunk is, persze Zsiga bácsival megegyezve. Ő pénzt nem tudott adni a pluszmunkáért, hanem idővel gazdálkodott, megegyezés szerint ennyi és ennyi szabadidő járt bizonyos munkák elvégzéséért. "Zsebből" túlóráztatott bennünket, és zsebből adta vissza a járandóságunkat. Amikor tikkasztó meleg volt, soha nem dolgoztuk ki a munkaidőt, előbb elengedett bennünket.
Mi pedig élveztük a nyarat, ha nem is egész nap, de délután bőségesen.
Zsiga bácsit a szívünkbe zártuk, de őt a sors a börtönbe.
Az történt ugyanis, hogy egy új dolgozót kapott, és a munkavédelmi oktatásról szóló papírját nem íratta alá. A szerencsétlen flótás, hiába mondták neki, hogy ezt nem szabad, a másik szintről érkező gabona alá állt, és amikor ki akart mászni a halomból, már nem tudott, maga alá temette a gabona és megfulladt. Egy egész sereg munkás ásta ki a kupac alól a fiút, de mire hozzá jutottak, már halott volt.
A különböző hatóságok, rendőrség vizsgálta az ügyet. S mivel nem volt a munkavédelmi oktatást igazoló könyve kiállítva, Zsiga bácsit elvitték a rendőrök. Már csak pár nap volt hátra a nyári munkából, egy fiatal mérnök kezei alá kerültünk. Nem nagyon tudott mit kezdeni velünk, ő kérdezte, mit szokott a Zsiga bácsi dolgoztatni velünk. Mi elég fukar módon tájékoztattuk, s nem is akadt semmi tisztességes munka a mi számunkra.
Egymás között mondogattuk:
-Éssze'-méssze', okka'-módda'..!
Soha sem hallottam többé Zsiga bácsiról, az emberséges emberről, aki előjáróként is ember tudott maradni.

5. Kés meg a villa

Pali bácsi, az előmunkásunk faluról járt be a vasútra dolgozni. Akkorában kezdődött a városokban az ipar túlfeszített ütemű fejlesztése, amikor Pali bácsi is kezdte pályáját, a vasút is ennek szolgálatán állt, és minden, de minden. Mivel a falusi emberek zöme szakma nélküli volt, a betanított munkások alkották a bejáró emberek nagy részét. Pali bácsi is így került a vasúthoz, pályamunkásnak. Nem kellett ide különösebb szakképzettség, erő és munkabírás volt a lényeg, annak pedig, nem volt híján a falusi ember. Az időjárás viszontagságaihoz is hozzászokott, hiszen a paraszti munka sem nézelődésből áll: a szántás, trágyahordás, kapálás, aratás mind olyan munkák, amit a szabad ég alatt kell végezni, ha esik, ha fúj. De azért a vasúton jobb dolga volt az embernek, ha időnként meg is kellett fogni a munka végét.
A nyolc óra, az, nyolc óra, biztos kereset, nem beszélve a majdani nyugdíjról, ami öreg korára is biztos megélhetést jelentett. Így gondolkodott nagyon sok falusi ember, amikor otthagyta a földet, és a város felé vette az irányt. Szabályosan kiürült a falu reggel, és csak a délutáni vonatok érkeztével telt meg ismét élettel. A kocsma is ehhez igazította a nyitva tartást, amikor elment az utolsó vonat, nyolc órakor, a kocsma is bezárt. Majd háromkor ismét kinyitott, amikor a legkorábbi vonat érkezett, és nem is hiába, mert a bejárók a munkából egyenesen a kocsmába mentek, hazajövet. Ritka kivétel volt, aki elkerülte a kocsmát. Persze a lányok, asszonyok, akik szintén a vonattal jöttek, azok siettek haza, hogy elvégezzék a "második műszakot", az otthoni munkát.
Pali bácsi, akit a faluban a villás Palinak ismertek, vagy ahogyan arrafelé mondták, a vellás Pali, ő nem tartozott a törzsvendégek közé. Ez a ragadvány név akkor maradt rá, amikor az apját védve, a vasvillával felfogta a támadó cigány embert, és a késsel támadó ott halt meg a villája szúrása nyomán, mintegy halom veszélyt okozó rettenet, az orvul támadó valaki.
Az eset akkor történt, amikor trágyát vittek ki a földre, és a cigányt rajtakapták a cseresznyefa dézsmálásán. Apja rászólt a cigányra, hogy ne lopja a másét, és egészen közel ment a tolvajhoz. Erre a cigány tőrkést húzott ki a csizmája szárából és fenyegetően az apja felé indult, a gyilkos szerszámmal. Pali, akkor még suhanc legény, hogy védje apját, a vasvillát kapta elő a trágyakupacról, amellyel a lerakták volna a kocsi trágyát. A cigány olyan lendülettel futott az öreg után, hogy nem tudott megállni, és a villába szaladt. Kezében a tőrrel még akkor is hadonászott, meg akarta szúrni, amikor a legény már a testébe szúródott vasvillával tartotta. Majdnem elérte Palit, az ingét felszaggatta, és a bőrét is össze-vissza karcolta a kés hegye. A cigányból dőlt a vér, és Pali is csupa vér volt.
Iszonyatos volt a helyzet: a halál néhány centire hadonászott a cigány ember kezében. Ha elérte volna, biztosan végzett volna a suhanc legénnyel. Ezt tudta, ezért erősen tartotta a vasvillát
Még élt a cigány és még mindig hadonászott, bár már nem olyan erővel, amikor emberek jöttek segítségül, szomszédok, akik látták az esetet. Leszedték a villáról a támadót, akiben már alig volt élet, kocsira tették, és bevitték az orvoshoz. A legény megúszta karcolásos sebekkel. Az orvos ellátta a sérülteket, de a cigány közben bele is halt a vasvilla okozta szúrási sebbe. A bíróság felmentette Palit és az apját. Nyilvánvaló volt a jogos önvédelem.
A faluban lakó négy-öt cigány család el is költözött, féltek a család bosszúállástól, pedig végül a cigány ember húzta a rövidebbet.
Ez a falu messze földön híres volt öntörvényűségéről, az igazságosztás sajátos értelmezéséről. Ezt tiszteletben tartotta nemcsak kés vesztese, hanem a nyertes is. Tudta, hogy időlegesen lehet nyertes, amíg a közösség ítélete le nem csap rá, ha indokolatlanul használták.
Igen sok legenda járt, megtörtént vagy meg nem történt esetekről, amikor a nép adott elégtételt a bíróság helyett, kacifántos ügyekben. De az igazság, a nép igazsága mindig diadalmaskodott.
Ebből a faluból járt minden nap Pali bácsi dolgozni, most már jó harminc éve. Már csak pár éve volt hátra a nyugdíjig, ereje is fogytán, de kitartott becsülettel. Nyáron a botcsinálta pályamunkásokat, a diákokat bízták rá, más időszakokban a pályamesteri főnökség körüli tennivalókat látta el. Söprögetett, leveleket vitt ide-oda az állomás területén, a kisasszonyoknak mindig volt valami kényes ügye, amit csak Pali bácsival intéztethettek el.
Olyan, nélkülözhetetlen bútordarab volt már, aki azzá vált, a maga megkopottságával.
Egyik reggel hiába várták, az öreg nem jött. Jött helyette egy falubelije, aki elmondta, az éjszaka meghalt Pali bácsi. Megfulladt szegény, nem kapott levegőt, mire a mentőket hívták, már halott volt.
Ilyen esetekre szokás mondani, hogy saját halottjának tekintik az illető elhunytat. Mert nem csak a pályafenntartási főnökség, de az egész állomás megsiratta Pali bácsit, a hűséges vasutast, az egyszerű pályamunkást.
A temetésére eljöttek a szomszéd kis állomásokról is a vasutasok, mert ismerték mindenütt a pályamunkást, aki sínek és környékük hűséges munkása, kiszolgálója volt. Aki az égi vonatok előtt tiszteleg most már.
Pali bácsi, a vasutas, a pályamunkás.

6. Pali bácsi meséi

Az öregen látszott, hogy legalább annyira élvezi a mesét, mint a hallgatósága. Szépen, értelmesen beszélt, ügyelt a hangsúlyra, sőt még a hangszínt is felhasználta eszközül, a mondanivaló kifejezésére. Ízes hanghordozása bármelyik, a hangját kenyérkeresetre használó személlyel versenyezhetett. Tisztán beszélt magyarul, pedig nem iskolában tanulta a szép beszédet, hiszen alig járt iskolába. Írni is csak annyit tudott, hogy a napi létszámjelentést elkészíthesse. Ez volt a napi adminisztráció, de még ez is nehezére esett.
Beszélni azonban tudott, pontosabban mesélni. Történetei szinte kizárólag a vasúthoz köthető, igaznak tűnő beszámolók voltak. Ő maga ebben a vonatkozásban így kommentálta történeteit:
- A Bibliában ilyen nincs, én pedig, csak a Bibliát forgatom!
Mindegyikünket megrázta a mihaszna legényről szóló meséje, igaz története.
- Akkoriban kerültem a vasúthoz, amikor ez az eset történt. A legényt is ismertem, hiszen nem volt egy nagy forgalmú állomás a miénk. Igaz, fővonali csomópontnak számított, de abból a kisebbek közé tartozott. Volt itt minden, ami a vasúti közlekedéshez kell. Lehetett vizet venni, salakot üríteni, gépet fordítani. Mindenféle ember dolgozott itt. Szorgalmas, igazi vasutas és tekergő is szép számmal akadt, aki csak a napot lopni járt ide. Az egyik raktárban szolgáló, fiatal legény mindig azt leste, hogyan lehet a munkát kerülni, hol itt, hol ott csípték rajta az alváson. De megtalálták a félretolt vagonokban is, meg a személykocsikban is a takarítónők. Nem mondta meg soha senkinek, hogy hova megy, hol tekereg, de mindig rátaláltak. Egyszer aztán ráfizetett, az életébe került az álomszuszéksága. A salakleeresztő gödörben talált alvóhelyet magának. Ezt nem igen szokták használni a mozdonyvezetők, fűtők, a legutolsó vágányon volt kialakítva a hely. Hetek teltek el úgy, hogy nem használták. Ha meg a gödröt ki kellett lapátolni, az ilyen semmi embereket küldték oda.
Nagyon mélyen elaludhatott a legény, nem vette észre a mozdonyt, ahogy ráállt a salakozásra, és ráeresztette a forró anyagot. A mozdonyvezető is hibázott persze, mert nem tartotta be az utasítást. Az ugyanis előírja, hogy hangjelzést kell adni ilyenkor, és személyesen meggyőződni az akna állapotáról. Mégis eltussolták az ügyet, mert nagy pártember volt ugyanis a mozdonyvezető.
A legény azonnal meghalt, testét teljesen szétégette a még lángoló, parázsló salak. Nem is találták meg aznap, eltűnt valamerre, azt gondolták. A szomszéd faluban lakott, öreg szülei engem is kérdeztek, hogy tudok-e valamit róla, de nem mondhattam semmit, mert semmit nem tudtam. Csak később találták meg, és csak a csontvázat, mert a húsát, a lágy részeket mind megette az izzó salak. Akkor tudták meg a szülei a teljes igazságot, és eltemethették azt, ami megmaradt a fiukból.
A tanulságot, bármilyen borzasztó is volt a történet, levonta az öreg:
- Aki örökké a naplopáson töri a fejét, az egyszer nem látja meg a naplementét.
A másik története is hasonlóan tragikus, tipikus vasutas baleset.
- Nem hiába mondják, hogy a kocsi rendezői munka, ami a vasútnál van, az egyik leginkább nem embernek való. Télen, a zimankóban is szabad ég alatt, a guruló kocsik között mászkálni, dolgozni, nem leányálom, az, biztos. De a kánikulában, amikor még az árnyékban is elviselhetetlen a hőség, .....hát köszönöm szépen! Csak a legbátrabbak, az igazi vasutasok végzik ezt a munkát. Néha persze, balul üt ki még ez is.
Látásból ismertem az illetőt, de nem voltam vele semmilyen kapcsolatban sem. Csak úgy hallottam a balesetéről, két kocsi ütközője közé szorult a szerencsétlen. Hogy egy pillanatra kihagyott a figyelme, vagy megbotlott, és elveszítette az egyensúlyát, ezt bizony, már soha meg nem tudjuk. A mellkasát lapította össze a két kocsi ütközője. Még élt, és valamit nagyon mondani akart szerencsétlen, de nem jött ki hang a száján. Csak a vér ömlött a szájából, de nagyon, szinte bugyborékolt. Mire jöttek a mentők, meghalt. Három kiskorú gyereke volt, a vasút segítette a családot, de felnevelni nem tudta, az asszonyra nehezedett ez a teher mindenképpen.
Ilyenkor már azt kell nézni, mi lesz a hátramaradottakkal, ki gondoskodik róluk?
Ez sem volt akármilyen tanulság, amit levont az eset kapcsán az öreg.
A hivatalos ebédidő fél óra hosszat tartott. De, aki már elvégezte a munkáját, mehetett fürödni, az erdőben bogarászni, a rétre gombászni, vagy mikor mi adódott. Az öreg meg valami bokor aljába telepedett, mondván pipázik egyet. Aztán csakhamar bólingatni kezdett, szájában a pipával, amiből néha szippantott is egyet-egyet. Mi pedig elszéledtünk, ki azért, hogy még egy utolsó rohammal tisztogassa a sínek közét, ki másért. Ha fürödni lehetett, mert a közelben volt valami patak, akkor a többség arra vette az irányt. Ilyenkor vált kész nyaralássá az egyébként nem is olyan könnyű gazolási munka.

7. A moslékos ember

A napokban olvastam valahol, talán az interneten, hogy valami bődületes mennyiségű étel kerül a szemétbe. Millió, vagy milliárd tonnákról írtak. Ijesztő volt maga a számérték. Persze az ilyesfajta közleményeket nem szabad komolyan venni, főleg, ha konkrét számokat közölnek. Ezek becslések, és pár nulla ide vagy oda, mit számít, főleg, ha a szerzőnek valami érdeke fűződik hozzá. A környezetvédők amúgy is hajlamosak túlzásokba esni, az olvasót megijeszteni, hatást kelteni. Tény, hogy én magam is a szemétbe dobok olyasmit, ami nem odavaló. De, hát mit tehetek? Nem gyűjthetem a hulladékot csak úgy, előbb-utóbb túl kell adni rajta, amit nem eszek meg, mert megszárad, megromlik, vagyis fogyaszthatatlanná válik egy idő után.
Gyerekkoromban az ételhulladékból, a moslékból üzletelt egy ember, és nem is akármilyen sikerrel. Volt-e valami más foglalkozása, nem tudom, de hogy szépen keresett, azt a kertvárosban épített nagy háza jelezte. Meg egyéb dolgai is voltak, tudom, az egyik első ember volt, aki Zsigulival járt a kisváros utcáin, persze addigra a moslékos emberből kereskedővé lépett elő. A város legmenőbb emberei közé tornázta fel magát, a sétáló utcában volt trafikja, vegyeskereskedése, könyvesboltja. Azt beszélték róla, hogy a szép feleségét is pénzen vette, tény, hogy egyik napról a másikra termett a csodaszép nő, még mi gyerekek is megbámultuk, hát még a nagyobbak, pláne az igazi férfiak. Úgy hírlett, Pesten vette a szép nőt, milliókat fizetett érte.
Sikeres ember lett, pedig nem is olyan régen házhoz szállította vödörben a moslékot nekünk is, pontosabban a két kese disznónknak. Amikor apám tudomást szerzett a dologról, anyámmal így spekuláltak:
Hiába van kukoricánk a disznók etetéséhez, akkor is megéri a moslékot hozatni, mert azt fillérekért adja a moslékos ember, és amikor hízásra fogják az állatot, ráér akkor kukoricával etetni. Mert a hízóra fogott állatnak kukorica kell, amíg csak növekszik, addig jó a finom, tartalmas moslék is. És akiktől tudja ezt a lehetőséget, igen dicsérik a disznónak hozott eledelt. Nem valami híg löttyöt hoz, hanem igazi moslékot.
Talán egy forint lehetett egy vödör moslék, és ez tényleg nem volt sok.Egy kiló kenyér volt akkor 3.60 Ft.
Szorgalmasan hozta mindennap az állati eledelt, vasárnap is. Lovas kocsival járt, a kocsin egy tartály volt, abból merített a kuncsaftnak amennyi disznója volt, amennyit megrendelt. Valami üzemi étkezde volt a moslék származási helye, de olyan étkezde, ahol vasárnap is főztek. A moslékot eredetileg az orosz laktanya hizlaldájába szállította, de addig szervezte a dolgokat, hogy neki is maradt valamennyi a moslékból, ezt adta el a hízót nevelő ismerősöknek, kuncsaftoknak. Lassan, óvatosan építette ki üzletkörét, hiszen katonai láncszem is volt benne, méghozzá a szovjet laktanya hizlaldája. Hogy mennyi moslékot lopott el a szovjet katonák disznói elől, azt senki sem tudta. Még mást is rendezett a disznók körül, takarította az ólakat, meg ilyesmi dolgokat rendezett, de szabad keze volt mindenben és annyit lophatott el a moslékból, amennyire szüksége volt az üzleti köre kielégítésére.
Nyilván valami olyan összeköttetése volt az orosz laktanyához, hogy meg tudta szerezni ezt a piszkos, kanász jellegű munkát. De nem volt számára kellemetlen ez a munka, és kapcsolt, hogy magának is juttatott ebből a szépen csordogáló moslék-pénz-patakocskából, és aztán ez a patak hozta számára a szép házat, feleséget, autót. Kikeresztelkedett zsidó ember volt, ahogyan a felnőttek beszéltek róla, nem vetette meg a munkát, és a moslékból gazdagodott meg. Bámulatos módon tudta a dolgokat úgy irányítani, hogy jól kerekedjenek ki, és a végén minden pénzzé váljon. Harminc éves lehetett, amikor megismertem, és ahogy hozta a vödör moslékot minden nap, volt valami megfoghatatlan benne, így nem tudta volna a moslékot más hozni, az biztos!
Mi lett ebből a moslékos emberből, a napokban tudtam meg, amikor hírt hallottam gyerekkorom városáról. Ő lett a Csendes Isten, a város teljhatalmú gazdája. Nem ura, hanem gazdája.
Minden, ami számít valamit a városban, az ő keze nyomát viseli, az ő kezei között van. Jelképes és vagyonjogi értelemben egyaránt. Szép gyermekei születtek, már felnőttek, egy-egy részterület gazdái, az egészet még mindig az öreg moslékos irányítja. Minden valamire való érték az ő kezeiben van a városban. Egy állami húsgyár volt, tönkrement, milliárdos tartozásai voltak a sertéstenyésztők felé.
Helyette most a moslékos ember húsüzeme látja el a várost és a környéket húsáruval. Maga "termeli" az élőállatokat, sőt, anyakocái gyártják a malacokat is. A takarmányozást is maga termelte növények alapján, saját takarmánykeverő telepen állítják elő. A minőség kiváló, messzi földön híresek a termékei.
Az ő emberei sütik a környéken a legfinomabb kenyeret, az általa termelt búzából, az ő malmában őrölt búzalisztből.
A város teljes mértékben elégedett az öreg birodalma birodalom építő törekvéreivel, a kultúra, a művészetek is színvonalasan működnek, a cég adja az anyagi bázist mindenhová.
A kereskedelem, a sport, a temetkezés, az építőipar a család kezében van. A városban soha ilyen jól nem mentek a dolgok, mindenki elégedett, gyakorlatilag nincs munkanélküliség, szárnyal a vendégforgalom, virágzik a város: aranykorát éli. Minden oké, mint a mesében. Emberünk már kilencven felé jár, de pattog, irányít, intézkedik. Nem politizál. Politizáljanak mások. Úgy, ahogy ő akarja.
Kormányok mennek és jönnek, de a város virágzik.
A család távol tartja magát a kényes ügyektől, de semmi sem történik a család akarata ellenében.
Csodát tett ez az ember, a munkája, az ügyessége, a ravaszsága segítségével.
Bár minden városban, faluban lenne egy moslékos ember.

8.A nagy Dodó

A nagy Dodo meghalt! - ezzel a hírrel fogadott gyerekkori barátom, aki épp úgy, mint én, mélységes tisztelője volt Dodonak. Ő volt a példaképünk, akire felnéztünk, akiről azt hittük, azt gondoltuk, hogy ő lesz a legkülönb ember, akit a föld hordott a hátán, miniszter, sőt miniszterelnök lesz belőle. Azt gondoltuk, hogy így lesz. Azt gondoltuk, ő lesz a Világkormány megalkotója, a Világkormányzás létrehozója, az emberiség egységes zászló alá terelője, maga a lebírhatatlan ember, aki csak a jót és csak emberit hordozza magában és képes ezt mások számára is megtanítani, elfogadni. Gyermekes, kamaszkori lángolásunk Dodoban látta a megváltót, a nagyszerűt, a minden bajok leküzdőjét, az emberiség minden gondjának eltörlőjét, a megszabadítót, a lánglelkű vezért.
Nemcsak a tanulásban nyújtott kiemelkedőt, de mindenben kimagaslott kortársai közül. A gimnáziumban ő volt a legjobb: bár felettem járt, de tudtam viselt dolgait. A bálban ő volt, akiért a lányok meghaltak, szépen zongorázott, hegedült; verset, novellákat írt - mindenben első volt, roppant tehetségesnek tartották a tanárai. Érettségi után szinte az egész város izgult, felveszik-e az orvosira, de előre lehetett tudni, hiába minden. Szülei nem kívánatosak voltak a rendszer szemében, földbirtokaik miatt. Kulák volt az apja, anyja - semmi esélye sem lehetett Dodonak az egyetemre. Nem is vették fel sehova sem, hiába próbálkozott többször is.
Aztán elindult pályája, egy bankba került és sokáig nem hallottunk róla. Aztán megdöbbentünk: újsághír lett belőle, hogy hatalmas sikkasztási ügybe keveredett, vagy ő maga keverte, tény az, hogy tíz évre börtönbe került. Fiatalon, huszonévesként tíz év börtön annyi, mintha lefejezték volna. Véget ért egy ígéretes pálya. Sok siker után döbbenetes tragédia. Az után feledésbe merült alakja, semmivé lett, mint tűző napon a jégkocka. Elpárolgott, bele a semmibe.
Barátaim is és én is más példakép után néztünk, közben a kamaszkor szakadékai közül kievickéltünk és már nem is nagyon hiányzott a példakép. Előbb vagy utóbb mindenki a maga harcát kezdte megvívni az élettel, pincérként vagy egyetemi tanárként.
Felnőttünk.
Közben a társadalom is fejlődött, megjött a demokrácia, mint az elveszett gyerek: előkerült valahonnan. Mint a kamaszkori lángolással, úgy jártunk ezzel is. Kezdetben azt hittük, a minden jön el vele: a gyerekeknek cukrot osztogat, a felnőtteknek a boldogságot, persze felnőttes boldogságot. A gondtalan jólétet, a parttalan szabadságot. Élünk, mint hal a vízben.
Csak valamit nem vettünk számításba: az ajándék lónak szuvas a foga.
A fogak egy-kettőre kihullottak, a ló megdöglött, a demokráciát ellopták, vagy nem is volt itt. Megint itt álltunk megfürödve.
Dodo is meghalt. Kora ifjúságunk példaképe, mint megtudtam, éhen halt. A nagyreményű példaképünk, girbegurba életutat járt meg, és csöviként fejezte be pályafutását. Életpálya menetelését.
Barátom elmondta: ártatlanul került börtönbe Dodo, vagyis rábeszélték, vigye el a balhét, egy-két év dutyi után gazdagon meghálálják neki, amit tett. Vállalta. Kiszabadulásakor azonban senkit nem talált a régi fejesek közül, akik helyett rács mögé került. Azok már túl voltak árkon-bokron, ő meg itt állt, priuszosan, egy fillér nélkül. A szerencse azonban rámosolygott, mint később kiderült, ez inkább balszerencse volt.
Egy hódolója akadt rá, még daliás korából volt ez az ismeretség. A még vonzó, szép asszony pillanatok alatt sínre tette az életét. Volt minden, ami jó.
Csakhogy, a szépasszony visszaélt a férfi kiszolgáltatottságával, a nevével. Hatalmas költségekbe verte magát, kölcsönökbe, szélhámosságokba. A nő intézett mindent, a férfi adta a nevét. Egy évig ment a jólét, aztán meg börtön lett a vége, ismét csak Dodo vitte el a balhét, de semmit sem tehetett, minden az ő nevében történt, ott volt az aláírása mindenhol. A kárösszeg a "különösen nagy" minősítést nyerte el, ő pedig öt évre ismét a rács mögé került. Most már visszaesőként bántak vele.
Másodszori szabadulásakor már lélekben is átállt a másik oldalra: a megpróbáltatások bűnözővé formálták lélekben is.
A börtönben kitanulta a bűnözői mesterséget, jó eszűsége nem akármilyen pozícióhoz juttatta az alvilágban. A "bűnözői tervezés" elismert tekintélye lett, a nagy ügyek mind az ő agyában fogantak meg. Precízen, mondhatni tudományos megalapozottsággal tervezett meg nagy értékű lopásokat, rablásokat. Hamarosan az első számú célpontja lett a bűnvadászoknak. De nem tudták nyakon csípni. Más lett a végzete. Beleártotta magát a politikába.
Fedő foglalkozásként nem túl nagy, de jól menő céget vásárolt, és mint a mecénása szerepelt az egyik jelentős pártnak. Ott a bennfentesek tudták miféle pénzcsapból áramlanak a milliók a párt kasszájába. Amikor már túl nagy befolyáshoz jutott Dodo, a pártvezetés úgy döntött, itt az ideje véget vetni ennek a dolognak. Az intrikusok jó munkát végeztek, a mecénás puszta életét mentve megsemmisült, az alvilági pozíciójával együtt.
Az ilyesmihez nagyon értettek a pártban, kiváló szakembereik voltak.
Nem volt más kiút, csöves lett. Élte a perifériára szorult emberek életét. Amíg élhette, mert ez a "szakma" nem neki termett, nem találta fel magát, leromlott egészsége. Éhen halt, megfagyott. A nagy Dodo vereséget szenvedett az élettől.
A barátom, ahogy előadta az általam nem ismert részleteket, ilyen kommentárokat fűzött hozzá: "Megérdemelte", "A nagy menő most ráfázott", "Tudtam, hogy ez a ficsúr így fog járni". Kifejezett kárörömmel mesélte a dolgokat, mintha nem is ő lett volna, aki velem együtt rajongott Dodoért, aki felhő magasan verte mindegyikünket tehetségben, tudásban. Azt is elmondta közben a barátom, hogy ő tésztagyáros lett, igaz, kicsi gyáros, de a gyár az gyár. Egy tucatnyi munkatárssal, akikről úgy beszélt, mint a szolgáiról
Hát igen, ő volt az, aki a fűtőházat "fűttőháznak", a hűtőgépet "hüttögépnek", a hegesztőt "heggesztőnek" mondta és írta is, és most is ezt teszi. Rájöttem, szűklátókörű, primitív agyú ember lett az én gyerekkori barátom. Vagy az is volt, csak gyerekkorában ez a tulajdonsága nem tűnt fel nekem.
Dodo azóta sem hagy nyugton, a sorsa, az élete.
Miért nem lett műszerész, rádiószerelő, mint annyi más, hasonló sorsú ember abban az időben? Később elvégezte volna levelezőn az egyetemet, azt megengedte volna a rendszer neki, mint annyi másnak is. Miért jutott erre a sorsra? Miért? Miért?
Talán kereste is a kockázatos dolgokat, így aztán könnyen jégre lehetett vinni. De miért kell az Isten áldotta tehetségnek így el, a pusztulásba vinni saját magát? Ha nem a bankban kezdi az életét, hanem kitanulja a szerszámkészítő szakmát, ki tudja mire vihette volna.
Így kalandoznak gondolataim azóta is, amikor eszembe jut Dodo. Kamaszkorom nagy bálványa, aki csövi lett, és éhen halt, megfagyott. A nagy Dodo.

9. A tejesember halála

A tanyán, ahol gyerekkoromban laktunk, a jobboldali szomszédunk a tejesember, jobban mondva a néhai tejesember felesége, és annak két gyereke volt.
Kitűntek a többi cseléd közül, mert ragyogó tisztaság uralkodott a lakásban, és rend: az asszony egész nap, megállás nélkül dolgozott. Ha volt mit, ha nem, mosta a gyerekek gönceit, vasalta, foltozta, stoppolta a ruhákat, a házban többször is letörölgette a bútorokat, ha egyáltalán bútornak lehet nevezni a pár széket, fekvőhelyet, és rozoga szekrényt. A ház körül, az udvaron ugyanez volt, tízszer is felsöpörte a saját portáját, míg a többi cseléd jó, ha hetente egyszer megtette ezt, úgy tessék-lássék módra. Egyébként reggel és este volt csak igazán lényegi munkája, a tehénfejés. Egymaga ellátott annyi tehenet, mint a három fejőlány együtt.
Ez a zavartság, zavarodottság, a férje halála után jelentkezett nála. Szegény asszony a munkába menekült a szörnyű csapás súlyától.
Bár a gazda nem hagyta magára a bajban. Gondoskodott a temetésről, a gyerekek iskolai költségét is magára vállalta, az asszony buzgalmát pedig erősen méltányolta: a fejés mellett a gazda felesége is apróbb megbízásokat adott neki napközben. Így a család jelene a többi cselédhez viszonyítva, biztosítva volt. A jövő pedig? Akkor senki nem lehetett biztos a jövőt illetően, a II. Világháborút követő, bizonytalan években.
Az asszony zavart elmeállapotát a férje halála okozta. Soha nem tisztázódott, hogy miként halt meg az ura, bár a józanabb gondolkodású emberek körében egyértelmű volt a vélemény: rablógyilkosság áldozata lett. A gyilkossággal pedig a falu párttitkára volt gyanúsítható. Abban az időben a párttitkár az Atyaúristennél is nagyobb úr volt a faluban, és bár a szóbeszéd ezt tartotta, hivatalosan még vizsgálat sem indult ellene. Féltek tőle, nemcsak a faluban, hanem a közeli városban is, akik illetékesek lettek volna eljárni az ügyben. Így aztán a felderítetlen akták közé került az eset írásos nyoma. A falu lakói ezt világosan látták, de nem az ő dolguk volt a bűnügyi eljárás. Nem is derült fény a dologra, pedig mindenki előtt világossá vált hamarosan, hogy mi történt. Az előzmények viszont, eléggé kuszává teszik az ügyet.
A párttitkár úgy lett e tisztség betöltője, hogy előtte a nyilas párt hangadója volt. Dolgozni nem szeretett, talán nem is tudott rendesen, világéletében munkakerülő volt. Jól jött neki a háborús évek zűr-zavara: a faluban ő volt a hangadó, ám amikor nyilvánvalóvá vált a háború elvesztése, időben átpártolt a kommunista nézetekhez, és egy remek húzással elérte, hogy a magasabb körökben is elismerést aratott. A háború vége felé ugyanis, amikor itt már a kommunistáknak állt a zászló, feladta a bujkáló nyilas társait, akiket azonnal kivégeztek, ő pedig valóságos nemzeti hős lett, legalább is a kommunista pártban. Jutalmul kinevezték a falu párttitkárának, teljhatalmú urának. Minden, ami történt, csak az ő belegyezésével történhetett, és ezt a körülményt alaposan kihasználta. Két serdülő fia volt, akik apjukhoz hasonló talentummal rendelkeztek. Kibuktak az iskolából, túlkorosan sem sikerült a 8 osztályt elvégezniük, de ez a körülmény abban az időben egyáltalán nem osztott-szorzott. A nagyobbik, amint elérte a 18. életévét, máris ő lett a tejcsarnok vezetője.
Más állami vállalat, intézmény nem is volt a faluban, az iskolát kivéve, de hát oda mégsem tehette a mihaszna gyerekét a párttitkár. Később, ahogy kialakultak a frontok, és megalakultak a tanácsok, és a kisebbik fiú is elérte a 18. életévet, hát ő lett a tanácselnök.
Még a történetünknél maradva, a faluban a módosabb emberek nem a tejcsarnokból vették a tejet, mert az, semmire sem volt jó. Olyan szemérmetlenül vizezték, hogy több volt benne a víz, mint a tej. Ezért hát, ahol kisbaba volt, vagy kisgyerek, inkább a tanyáról hozatták, akik megtehették. Ki is alakult rövidesen egy szűk vásárlói réteg, azokból, akik a finom, igazi tehéntejet vásárolták a csarnokbeli vacak helyett. Ez nagyon bántotta a párttitkár szemét, és a havonkénti beszámolójában a városi elvtársak előtt az ellenség aknamunkájáról beszélt, és kérte a városi elvtársak segítségét. Persze, azok fütyültek a falusi párttitkár siránkozásaira, bár szóban biztosították elvtársukat a megértésükről és maximális támogatásukról. Nagyobb halakra vadásztak abban az időben, semmint ilyen piti ügyekkel foglalkoztak volna.
De hogyan jutottak a frissen fejt, igazi tehéntejhez a falusiak?
Akinek nem volt saját tehene, annak a tejesember hordta naponta a tejet. Egy 25 literes tejeskanna volt a tartály, ezt vette hátára a tejesemberünk minden nap, és sorra látogatta a faluban a tanítók, a pap és a többi, tehenet nem tartó kuncsaft lakását. Reggelenként, jó korán, megjelent a tejesember, levette hátáról a szíjakkal odakötözött kannát, kimérte a porciót. Kinek egy, kinek másfél, de volt, akinek két litert mért ki. A vargának nagy családja volt, ő két litert kért mindennap, de általában egy liter volt a napi szükséglet. Hónap végén volt az elszámolás, akkor fizettek. Mindenkinek volt egy saját füzete, abba írta be a tejesember a hozott mennyiséget, ami mindig ugyanannyi volt, csak ritkán volt eltérés, ha valami tejes ételt sütöttek, vagy főztek az adott háznál. Jóformán mindig elég volt a tejeskanna tartalma az igények kielégítésére, elvétve maradt csupán pár liter. Azt hazavitte magával a tejesember. Az így megmaradt tejet vagy szétosztotta a cselédek között, vagy a többihez öntötte, ami ment a szomszéd faluban lévő tejfeldolgozóba. Ez attól függött, milyen kedve volt a gazdának.
A párttitkár már többször is járt a tanyán terepszelét tartani. Amikor a hatalma végleg kiteljesedett, magához hívatta a gazdát, és azt javasolta neki, hogy a népgazdaság érdekében szállítsa be a tejet a faluba. A gazda azonban nem hajlott rá: a tejért nem fizettek, vagy csak filléreket, így nem fűződött hozzá érdeke, hogy ennek a bandának a szekerét tolja. A párttitkár először ígérgetéssel próbálta rávenni a gazdát a tej szállítására, de amikor látta, hogy ezzel nem ér el semmit, fenyegetőzni kezdett. Mindenfélével előállt, de a gazda tudta, hogy ezek üres szavak. Jól informált volt a város a pillanatnyi helyzetét illetően, így tudta, hogy még 1-2 évig nyugodt lehet, aztán úgyis minden megváltozik. Hogy mi lesz, azt csak a Jóisten tudja. Lehet, hogy jön a kolhoz-rendszer, akkor mindene odavész. Vagyona viszont elég volt ahhoz, hogy élete végéig tisztességesen megéljen a családja is, és majdcsak egyszer vége lesz ennek is, és akkor visszakapja majd, amit elvettek tőle.
A párttitkárnak azt mondta, hogy majd megfontolás tárgyává teszi a dolgot, de minden maradt a régiben.
Hiába áhítozott hát a nagy mennyiségű tejre a párttitkár, illetve a nagyobbik fia, nem lett az egészből semmi. Nem tudott eldicsekedni a városi elvtársai előtt, hogy ennyivel növelte a csarnokba beadott tejet, nem tudta felvizezni a jó minőségű árut.
A fiaival nem tudtak kisütni mást, mint azt, hogy likvidálni kell a tejesembert.
A tanyáról bevezető földút egy nagy szőlős terület mellett vezetett. Volt rajta egy csőszkunyhó. Ott várta a két fiú a hazafelé tartó férfit, és amikor a céljuknak megfelelő helyre ért a szerencsétlen, ők egyszerűen lelőtték. Nagy hó volt, behúzták az árokba, a nyomokat nagyjából eltakarították, aztán még rálapátoltak egy csomó havat, hogy ne lehessen megtalálni rögtön. Az apjuknak jelentették a dolgot, hogy minden rendben van. A halottól elvették a pénzt is, mert éppen az elszámolás napjára időzítették aljas tettüket.
Ezután mulatozni kezdtek. Estére, annyira berúgtak, hogy anyjuknak kellett hazavezetni őket.
Persze, a tejesembert hiába várták haza. Délután a gazda és az egyik cseléd elindult keresni, de nem találták sehol. Másnap bejelentették a rendőrségre, de csak harmadnapra jött ki egy rendőr, aki jegyzőkönyvet vett fel, és semmi egyéb.
A párttitkár ugyanis a faluban fel-felbukkanó suttogás miatt, a bajokat megelőzendő, tájékoztatta a városi elvtársakat, miszerint valami rablógyilkosság történt a faluban, de nincs meg a holttest. Nem is annyira lényeges a dolog, mert egy kulákkal történt az ügy. Meg is érdemli a sorsát az a mocskos kulák! Ezzel el is volt intézve, még a tájára sem mentek többet a tanyának a rendőrök. Amikor azonban olvadni kezdett a hó, megtalálták a tejesember holttestét. A hivatalos verzió szerint az áldozat jól berúgott a kocsmában, hazafelé beleesett az árokba és megfagyott.
Senki nem firtatott tovább semmit. Eltemették, földbe került, megsiratták. Szegény párja meg megzavarodott.
Itt akár vége is lehetne a történetnek, de hátra van még az igazságszolgáltatás. Nem a földi, hanem az égi. Párttitkárunkat ugyanis nem hagyta nyugton a tanya, és csak kiment még egy vizitre. Az istállót vette először szemügyre, mégpedig a teheneket. Hogy, hogy nem, a bika épp elszabadult, és egyenesen a vörös inges titkár felé rontott. Senki sem tudta megfékezni. Egyetlen pillanat műve volt az egész. Felöklelte, megtiporta, és ahogy mondani szokás az ilyen csúnya baleseteket: a belsejét is kitiporta a fura vendégnek. Utána lecsitult, és hagyta, hogy a gondozói visszavezessék a jászolhoz.

10.Csongor és ÁVO

Már a III. osztályba jártam, amikor felmerült annak lehetősége, hogy a városba költözünk. Szüleink nem nagyon terheltek a lakhelyváltozás gondjaival minket, gyerekeket, csupán a köztük elhangzó beszélgetésekből tudtam meg egyet-mást, úgymond, jelentéktelen részleteket. Éppen ezért, nem is nagyon foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen lesz a városban élni. Nekem tökéletesen megfelelt az itteni környezet, nem vágyódtam el sehová. Egyedül az iskola kezdett már nyűg lenni. Szinte mindennap ugyanaz az elfoglaltság, semmi változatosság. Az ismeretek dolgában is csigalassúsággal haladtam előre, hasonlóan az osztály velem egykorú gyerekeihez. Nem is csoda, hogy mint a rab madarak a kalitkából, úgy repültünk valósággal a tanítás végezetével hazafelé. Szóval, nem én voltam egyedül ezzel az érzéssel.
Valóságos áldást jelentettek ebben az unalmas, mondhatni, a hátunk közepére való környezetben Csongor bácsi meséi. Úgy kéthetente került rá sor, hogy a tanító valamilyen okból egész délelőttre eltávozott, ilyenkor Csongorra bízta az osztályt. A segéd-tanító, vagy tanító-segéd iskolaszolga már számtalanszor bizonyította rátermettségét, efelől nyugodt lehetett a tanító. Élvezetes meséi alatt olyan csönd volt az osztályban, hogy a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Még a túlkoros nagy, lakli kamaszok is érdeklődéssel hallgatták az öreget. Persze, az "öreg" csak nekünk volt öreg, olyan negyven körüli, nagy bajszú ember volt. A fűtés volt a legfontosabb feladata. Az iskolai tantermen kívül a tanító lakásában is ő gondoskodott a tüzelésről, a hamuzásról, a kályhacsövek kormozásáról, a fűtéssel járó mindenféle feladat ellátásáról. Volt egy külön helyiség, amiben a tüzelőt tartotta az iskola. Ez olyan kamraféle, de annál nagyobb tér volt, ez szolgált lakásául is Csongornak. Függöny választotta el a szenet, a fát, és a kamra másik fele volt az övé, ahol egy vaságy, egy asztal, és egy szék volt a bútorzat. Ennyi elég is volt, hisz ideje nagyobb részét az udvaron töltötte. Hol a vesszősöprűvel söprögetett, hol meg pipázott a napon.
Egyik nap meglepő dolog történt. A tanterem viszonylag hűvösen fogadott bennünket, nem volt befűtve. Az egyik lány, aki mindig első szokott lenni, azzal fogadta a később érkezőket, hogy a tanító azt üzeni, hogy aki fázik, vegye fel a kabátját, mert ma nem lesz fűtés. Megindult a kérdezősködés, de senki sem tudott semmit. A tüzelő nem fogyhatott el, mert az egyik túlkoros gyerek, aki a szünetben kártyázni szokott Csongor bácsival, mondta, hogy van tűzrevaló bőven, s magunk is láthattuk, az udvar végében még egy rakásra való szén és tűzifa volt. Megbetegedett volna Csongor bátyánk? De hiszen még tegnap semmi baja sem volt!
Találgattunk csak, és egymást kérdezgettük folyton, de bejött a tanító és megkezdődött a tanítás. Minden a megszokott módon zajlott, legfeljebb a vastag gyapjú pulóver volt újság, amit tanítónk viselt. Aznap semmit sem tudtunk meg, és másnap is csak az volt a feltűnő, hogy a szomszédban lakó asszony rakott a tűzre, de csak egyszer, még a tanítás megkezdése előtt. Elég jó idő volt már kint, így ennyi elég is volt.
Csongor bácsi sehol. A tanítót nem mertük kérdezni, az ilyesmi tilos volt.
Aztán két vagy három nap múlva fény derült a titokra, a boltos fia mesélte szörnyülködve:
- Csongor bácsit elvitték az ávósok!
Én nem tudtam, kik azok az ávósok, csak a tizedik, vagy Isten tudja hányadik meghallgatás után értettem meg, miről is van szó. Azon az éjjelen elvitték az ávósok Csongor bácsit. Az ávósokról annyit megértettem, hogy azok bárkit elvihetnek, a rendőröket is, és jaj, annak, aki a kezük közé kerül. A legkevesebb, hogy jól elverik, de kiverhetik a fogait, kitéphetik a nyelvét, úgy megkínozhatják, hogy azt sohasem felejti el. Ha élve megússza, mert gyakran előfordul, hogy csak holtan kerül ki onnan.
Ennyit tudtam meg, de ez is bőségesen elég volt. Kik ezek, és honnét jönnek? A rosszaságért is elviszik a gyereket, a gyereket is elviszik? Honnét lehet megismerni az ávósokat? Erre mifelénk is szoktak járni, mert a Csongor bácsit is elvitték?
Szüleimtől kérdezgettem ezeket a dolgokat, de igen szűkszavú válaszokat kaptam. Ebből megértettem, hogy nagyon gonosz dologgal találkoztam az életemben, és ezt a gonoszságot lehetetlen legyőzni. Lehetek akármilyen jó is, ha egyszer az ávósok eljönnek értem, nincs, aki megvédjen engem! Csak az iskolába menet vagy jövet ne találkozzam velük, mert akkor, jaj, nekem!
Aznap éjszaka valami félelmetes álmom volt, nem láttam semmit, csak egyszerűen féltem! Féltem mindentől, és már féltem lefeküdni is, féltem a félelemtől. Olyan szorongás fogott el mindentől, ami csak évekkel később oldódott fel bennem.
Nem is láttuk többé a kedves Csongor bátyánkat és sorsára is csak később derült fény.
A tanítónak fülébe jutott, hogy az iskolaszolga nemcsak a tüzelést látja el, hanem a feleségét is karban tartja. Amikor bokros teendőit intézi távol a falutól, bizony be- belátogat a tanítói lakásba, és ha van mit tenni a tűzre, ha nem kell semmit, akkor a feleségét szorongatja, annak nem kis örömére! Hogy ennek volt-e valóságos alapja, vagy csak a rosszindulatú pletyka volt az egész, azt csak a Jóisten tudja.
Egyszer, amikor az iskolaszolga a pipáját az éjjeliszekrényén megtalálta, és kérdezte az asszonyt, hogyan kerülhetett a pipa oda, nem kapott választ! Ekkor határozta el, hogy véget vet az ennek a kétes ügynek.
Jó alkalom adódott nemsokára, mert Csongor elmaradt a kocsmában és nagy sokára került csak haza. Másnap jelentette az ÁVO helyi kirendeltségén a városban, hogy miket tapasztalt, nem tudni, hogy miben sántikál ez a jómadár! Ugyan kapják már le a tíz körméről az illetőt, nem szeretné, ha az ő beosztottja lenne egy államellenes összeesküvés főszereplője.
Az ávósoknak több sem kellett, hiszen azért tartották őket, hogy a legártatlanabb emberről is bebizonyítsák: államellenes összeesküvő!
Éjjel mentek érte, ez bevett szokásuk volt, hozzátartozott a megfélemlítési forgatókönyvhöz. Aztán a laktanyájukhoz érve se szó, se beszéd, jól elverték, összerugdosták szegény embert. Aztán kezdődtek a kihallgatások, aminek a végén ismét jól elverték. Így ment ez egy jó hétig, már aludni sem tudott, mindene fájdalmas ütlegelések nyomait viselte.
A tanító minden nap érdeklődött, megtudtak-e valamit a nyomozók, de nemleges választ kaptak. Amikor hírét vette, hogy elengedik, azt volt a kérése, hogy ezt szombaton éjjel tegyék. Ment is volna szegény Csongor, de nem tudott lábra állni. Egy katonai dzsipbe ültették, azzal vitték haza. A tanító azzal fogadta, hogy nagyon sajnálja, de itt nem maradhat, mégis, mit szólnának a gyerekek.
Másnap kifizette a bérét a tanév végéig, a felesége szerzett egy fogatot, arra föltették és búcsú nélkül elment Csongor, akinek csak halványan derengett, miért is került ilyen kutyaszorítóba.
A tanító fellélegzett, egy gonddal kevesebb az amúgy is gondokkal teli életében. Csak a tanítóné lett szomorú, egészen addig, míg nem sikerült egy új, fiatalembert iskolaszolgának szerződtetni. Mert az új iskolaszolga kiválasztása az ő feladata volt. Ki is választotta azt, amelyik a legmegfelelőbbnek látszott.

11. Égi jel

Lassan elcsöndesedett a tanya, a szomszéd istállóból is egyre ritkábban hallatszott az állatok hangja, az emberek pedig elunták a ház előtti üldögélést, és jórészt már lefekvéshez készülődtek. Vacsorával - vagy anélkül. A tyúkok is felültek a lécre, és bólogatni kezdtek. Mi, gyerekek voltunk a legkitartóbbak. Mondogattuk, hogy nincs még olyan késő, de már az álom miránk is ránk telepedett, és csak a lábmosástól való irtózás tartott még az udvaron. Legalább is engem, mert ettől féltem a leginkább: hideg kútvízben lábat mosni kész katasztrófa volt, nemcsak az álmot verte ki az ember szeméből, de az élettől is elment a kedve.
Egyszer csak valamelyik gyerek felkiáltott:
- Né, mi van ott, né!
A mutatott irányba néztünk, és az ég alján egy vöröslő valamit véltünk látni. A még kint lévő felnőttek is elcsodálkoztak, és hangosan kommentálták a dolgot:
- Mi a csuda lehet az?
A már lefekvéshez készülődő emberek is visszajöttek az udvarra, és sorra csodálkozni kezdtek. A vadász, aki hallgatólagosan a tanya esze volt, most sem bizonytalankodott:
- A Gurobiéknál kigyulladt egy szalmakazal, annak a parázsló maradványa ez a tüzes nyavalya! - mondta, és ezzel az ő részéről el is volt intézve a dolog. Már nem hallgatták a többiek sem a másik véleményt: égi jel ez bizony, háború lesz nemsokára! Bár még a háború nyomai el sem múltak, az emberek hajlamosak voltak ezt is elhinni, mert a félelem igen mély nyomokat hagyott bennük a most, nem is olyan régen befejeződött világégéstől. Egy darabig taglalgatták az eseményeket, de mindinkább a szalmakazal leégését valószínűsítették. Már lezáródott az ügy, amikor valahonnan, messziről kétségbeesett segítség-kiáltás hangzott fel:
- Segítsetek, emberek! Ránk törtek az oroszok! Segítség! Segítség!
Egy szempillantás alatt talpra ugrott a férfinép, és a vadász vezényletével a Jákli tanya felé rohantak. Nem kellett sokat győzködni senkit, hiszen ezekben a vérzivataros időkben, az emberekben a szolidaritás nagyon megmutatkozott. Az asszonyok sem tartották őket vissza, inkább buzdították. Adjatok azoknak a rohadt ganéknak! Így és ehhez hasonló módon, még utánuk kiabálva is tüzelték az emberüket. Ha a segítségért kiabáló hangra gondolok, nem nehéz elgondolni, mi élesztett olyan mély együttérzést, empátiát az asszonyokban. A vadász vaktában lövöldözni kezdett a puskájával, és a viharlámpáját forgatta, és valamennyien nagy zajt csapva ordítoztak
- Tartsatok ki! Jövünk! Tartsatok ki! Jövünk!
A Jákli tanya egy jó kilométerre volt a vasút túlsó oldalán, a család dolgozott ott, egy-két segítővel, korántsem akkora volt a gazdaság, mint nálunk. Voltak állataik, de a földművelés volt a fő profiljuk. A két leány és a két fiú volt a fő erő, minden munkát elvégeztek maguk. A hang alapján a kisebbik lány lehetett, aki segítségért kiabált, nyilván a megbontott tetőn keresztül. Mint később megtudtuk, az történt, hogy három orosz katona tört be a már lefekvéshez készülődő családhoz, először ennivalót követeltek. Miután jóllaktak, egyre sűrűbben nézték a két leányzót, és egy kis bor elfogyasztása után a gyévocskát kezdték követelni. A lányok közben kapcsoltak, egyikük, az eszesebb, talpraesettebb kisebbik a padlásra menekült, és megbontva a tetőzetet, segítségért kezdett kiabálni. A katonák is hallották a kiabálást, nem értették, hogyan lehet, hogy az előbb még itt lévő lányok most kiabálnak. A férfiakat kezdték nyaggatni, a puskát is ráfogták a gazdára, hogy teremtse elő a lányokat, de az széttárta a kezét, és sajnálkozva mondta, hogy nincsen. Addig-addig erőszakoskodtak, hogy a padlásföljárót meg kellett mutatni nekik, mert félő volt, hogy a fegyvert fogják használni. Közben a leány csak ordított, meghallva a tanyáról elindult segítséget, még inkább üvöltött. Már több cserepet kiszedett, derékig kint volt, amikor a katonák feljutottak a padlásra. Meglátták a lány fehér lábszárát, amint kalimpált a levegőben, ettől még inkább tűzbe jöttek, és egyik lábát elkapva húzni kezdték lefelé. A lány szerencséjére, egy másodpercre engedett a szorítás, és ezt kihasználva a másik lábával egy nagyot rúgott, és olyan erővel eltalálta egyik katona fejét, hogy az menten elszédült. Csizma volt a lábán, és a csizma vasalása olyan erővel találta el támadója orrát, és a száját, hogy csak úgy ömlött a vér a katonából, sőt, még egy-két fogát is otthagyta. Ezt látva, a másiknak is elment a kedve a harcias gyévocskától, aki közben egész testével eltűnt a tetőn. Akkor már hallani lehetett a felmentő sereget, akik egész közel lehettek, mert az egyik katona, aki lent maradt, sürgetve hívta a társait, hogy jó lesz pucolni. Még egyet visszalőtt a hang irányába, aztán nyomás, eltűnt a padlásról leérkező társaival egyetemben.
Közben odaért a felmentő csapat a tanyához, ahol már voltak mások is: egy arra haladó tehervonat személyzete, felfegyverkezve vasrudakkal, pajszervasakkal. Ők is meghallották a nagy ordibálást, és a mozdonyvezető a fékezőkkel, fűtővel együtt nyomban a kéznél lévő alkalmatosságokat felkapták, és a kiabálás helyszínére siettek. De már nem volt szükség a vasrudakra, a zabrálásra odatévedt orosz katonák már elpucoltak, csak a megkötözött kutyák ugattak veszettül. A megijedt és nehéz időszakot túlélt tanyabeliek röviden elmondták a vasutasoknak, hogy mi történt, és azok szedték is a sátorfájukat, mert nem állhatott nyílt pályán a szerelvény órákig. A város állomására érve rögtön jelentették, mi történt. A jelentés érdemi része a szovjet katonai parancsnoksághoz jutott. Abban az időben a vasutas személyzet amolyan hivatalos-félhivatalos munkakörben volt, az állomásfőnökség pedig, egyenesen kötelezve volt az ilyen jellegű információknak a rendőrségen történő jelentésére. Nem telt egy órába sem, szovjet különleges egység jelent meg a tanyán, ahol minden úgy volt még szinte, ahogy történt. Vakuval fényképeztek, kihallgatták a tanya lakóit, és a nyomok alapján megállapították, hogy merre mentek tovább a katonák. Egy háromfőnyi csoport elindult a katonák után, és félórán belül három lövés hangzott az éjszakában.
Kivégezték helyben a dezertőrnek számító katonákat, ez a hír terjedt el. A szovjet hadseregben ennél kisebb kihágásért is azonnali halál járt. Dezertálás, engedély nélküli fegyverhasználat, a civil lakosság megtámadása, kifosztás, nemi erőszak kísérlete - ezek olyan cselekmények voltak, melyek a statáriális eljárás körébe tartoztak, és azonnali kivégzés járt értük. Rendet kellett tartani, akár ilyen módon is, és nem volt kegyelem senkinek sem. Ilyesmiket lehetett hallani
Hajnal felé járhatott az idő, amikor elcsendesedett minden, a katonai különítmény eltávozott, a tanya lakói lepihenhettek.
Hazatértek a felmentő sereg tagjai is. Előbb röviden elmondták a történetet, aztán később aprólékos részletességgel elmesélték, hogy mi történt. Megtudtuk az égi jel történetét is, mert a szomszéd tanya gazdája is átrohant a kiabálásra. A gyerekek gyufával játszottak, és felgyújtották a szalmakazlat. Amikor észrevették, már késő volt oltásba kezdeni, azt el tudták érni, hogy a másik két kazal nem fogott tüzet, de ez égett, mint a veszedelem. Ilyen tűzesetek nem voltak ritkák, jó esetben, mint ezúttal is, emberéletben nem esett kár.

12. Erős lány

Ahol laktunk, az istálló mellett volt egy üres helyiség, többnyire szalmát tárolt benne Tito, a gazdája. Meg volt még időnként kukoricaszár, takarmányrépa, meg ilyesmi. Zsákok voltak egymásra dobálva, melyekben zabot tartott, ha volt. Szóval nagy rendetlenség uralkodott az istálló mellékhelyiségében, az biztos, de ez az állapot nekünk gyerekeknek ugyancsak a kedvünkre való volt. A szalmát még jobban szétszórtuk, és ideális terep kínálkozott a birkózóversenyeknek, amelyhez hasonló foglalatosság nem volt újdonság a hozzám hasonló gyerekek körében.
A szabályok egyszerűek voltak: az győz, aki a másikat fölhöz vágja!
Szinte napi szórakozásunk volt ez, egészen addig, míg Titonak megvolt az istállója. Az egész utca, sőt a környék gyerekei is idejártak izmaikat próbálgatni, és a legügyesebbek a városi sportegyesületnél kötöttek ki, mint birkózók, már sporttolóként. Nem is egynek indult el nálunk a sportkarrierje, mint a legügyesebb szalmabirkózóé. Mert arra ügyeltünk nagyon, nehogy valaki megüsse magát, és hogy verekedéssé ne fajuljon a játék. Ez az esetek többségében sikerült is, bár akadt, aki sántikálva ment haza, valami kisebb-nagyobb húzódás miatt.
Büszke voltam rá, hogy én voltam a házigazda, és ha új fiú akart belépni a porondra, tőlem kellett engedélyt kérnie. Egyébként közepes voltam birkózásban, nem a legügyesebb, de nem is a leggyengébb. Voltak, akik csak nézőnek jöttek. Aki már leigazolt versenyző volt, többé nem áll ki a porondra velünk "játszani", de olykor a kíváncsiság még odahajtotta hozzánk.
Egyszer a Bartl Dezső, az egyik legügyesebb fiú azzal a különös kéréssel jött, hogy el szeretné hozni a nővérét is birkózni. Meglepődtem a kérésen, ám Dezsőt jó fejnek tartottam, és a tágabb baráti körömhöz tatozott, így minden további nélkül igent mondtam, de azért megkérdeztem:
- Hozzad csak, de kivel fog birkózni, hiszen lányok nem járnak ide?
- A fiúkkal, ha lesz, aki kiálljon vele - hangzott a válasz.
Másnap, vagy harmadnap be is állítottak: Dezső és a nővére. Nem volt különösebben szép a lány, bár csúnya sem. Pillanatok alatt feltalálta magát a fiúk között. Szépen beállt a sorba, és amikor sorra került, nekiállt a birkózásnak. Egy elég cingár gyerek jutott neki, nem tartott a meccs fél percig sem, a fiú két vállon volt. A második körben a győztesek mérkőztek, és ekkor, bár tovább tartott a meccs, mint az előbb, ismét a lány győzött. Akkor nem állt szándékomban birkózni, de mivel még kevesen voltunk, mégis beszálltam egy körre a lánnyal, ügyesen forgolódott, de csak lebirkóztam.
De ahogy a testét átkaroltam, valami különös dolog történt. Inkább azt kívántam, hogy ne kelljen földhöz vágnom a lányt, hanem magamhoz ölelni szerettem volna. A különös érzés azonban csak egy pillanatig tartott, majd annak rendje és módja szerint mégis legyőztem. De a teste illata-fogása olyan jó volt, hogy még sokáig éreztem, miután lebirkóztam. Az átlagosnál fejlettebb lány volt, és ahogy a teste a testemhez szorult, dús keblei, mint valami kemény, de rugalmas párnák érintettek.
A következő nap ők voltak az elsők, akik birkózni jöttek. Egy kicsit vártunk, amíg mindenkinek lesz párja, és a lány engem választott.
- Revansot akarok a tegnapi vereségért – mondta, és már fel is álltunk, Dezső és a párja valamint én és Kati. Mert közben kiderült a neve is.
A lány igazán derekasan küzdött, de csak ő húzta a rövidebbet. Mindketten a földre kerültünk, de ahogy át akarta kulcsolni a karomat, egy ügyes mozdulattal föléje kerültem, és - ilyent még soha nem tettem - megfogtam a mellét. Nem látta senki, a másik pár egymással volt elfoglalva. Amíg a lány duzzadó keblét markoltam, belenéztem a szemébe. Valami zavart fényt láttam abban csillogni, elengedtem, és hagytam, hogy ő fektessen két vállra. Meglepetésemre egész gyöngéden tette, mert érezte, hogy az előbbi nyúlkálásom után elszégyelltem magam, és csak tessék-lássék módon történt a kifeszülésem.
Több menetet nem birkóztam, a lány is csak akkor, ha nem volt párja valakinek.
Megéreztünk valami olyasmit, aminek még nem jött el az ideje: a másik testének megkívánása, ami egy különös szituáció terméke volt csupán. Egy hétig nem jött a lány, Dezső nem tudott válaszolni, mért nem jön a nővére.
- Én mondtam, hogy jövök, de azt felelte a hívásomra, hogy más dolga van - magyarázkodott Dezső.
Egy hét múlva ismét együtt állítottak be. Eddigi mackó ruhája helyett szoknyában, blúzban jött a lány, és túrós lepényt hozott nekem!
Ő maga sütötte, és mert mondtam, hogy szeretem az ilyent, hát hozott belőle.
Nagyon finom volt, Dezsővel közösen elfogyasztottuk.
- Nincs kedved egyet sétálni a kertben? - és mivel már jöttek birkózni páran, magunkra maradtunk, és a kertben sétáltunk egy nagyot. Egyikünk sem tudta, mit kell ilyenkor mondani, vagy tenni. Ezért jobb híján Tito bácsi lovairól kezdtem el beszélni, hogy miként tartottuk életben a lovakat a tesómmal, amikor Tito bácsi el volt zárva pár napig a dutyiban.
Ő meg elmondta, hogy már meg van a helye a Textilgyárban, ha befejezi az általános iskolát, a nyáron munkába is áll. Szövőnő lesz, és ez azt jelenti, hogy önálló keresete lesz, mindent meg tud venni, amit csak akar.
Így sétálgattunk a kertben, miközben a fiuk bent birkóztak a szalmán. Kati egyszer csak megfogta a kezemet, és a szemembe nézett:
- Tudod, már szégyellem, hogy a fiúkkal birkóztam, de hát nekem nincsenek barátnőim, így többnyire Dezső barátai között találtam meg a helyem.
- Ne szégyelld, nagyon jó érzés volt veled összefogódzkodni - válaszoltam, és ezzel elkezdődött első igazi, leánnyal kapcsolatos barátságom, vagy ha úgy tetszik, szerelmem.
Barátság vagy szerelem volt?
Szégyen ide - szégyen oda, már nem emlékszem.

13. Iskolába, fáj a lába

Kisgyermekkorom boldog éveit, elkerülhetetlenül követte az iskolába járás többnyire nem kellemes élménye, emléke. A tanyáról a faluba bejárás kényszerű kötelessége, a tanulás mindennapos kötelezettsége, az állandó szorongás, rám többnyire negatív hatással volt. A negatív hatások túlsúlya a kedvező élményeket is befolyásolta: nem tudtam olyan felhőtlenül örvendezni az örülni valónak, az iskolás szintű játékoknak sem. A legnagyobb félelmet, csalódást, az új élmény, az iskola okozta: itt nem találtam meg azt a boldogságot, ami a lepkék utáni futkosás, a naplemente elragadó bája, vagyis a természet varázslatos szépsége adott, nap, mint nap. Ott valami újat kellett megszokni. Újat a maga mesterséges voltában, és az, hogy kellett, hogy elkerülhetetlen volt, már maga idegen volt a számomra.
Nem nagyon volt eddigi életemben, amit kellett, vagy amit, muszáj volt megtenni.
A környezet sem volt ideális az iskolás kor elérése szempontjából: a cselédek úgy beszéltek róla, hogy "majd meglátod", és szüleim se sokat foglalkoztak az iskola előkészítés pedagógiai vonatkozásaival. Megvették a ruhát, a cipőt, csizmát is rendeltek télire. A tanszerek nem jelentettek túl nagy ügyet- de azt is megvették. A legjobb ellátást biztosították, de azt, hogy lelkileg mit jelentett számomra, azzal már nem tudtak foglalkozni. Így hát belehajtottam a fejemet a járomba, és nem is szabadultam tőle tizenkilenc évig. Összesen ennyit jártam iskolába. A gimnáziumi érettségi után egy technikumi végzettséget szereztem két év alatt, és utána jöttek az egyetemi évek. Utólag értékelve a helyzetet, azt látom: nekem nagyon hiányzott az óvoda, az óvodai iskola-előkészítés. Persze, e megállapításnak csak elméleti jelentősége van, senkit sem hibáztathatok ezért, hiszen ilyen intézményről gyakorlatilag még csak nem is hallottak a tanyai lakosok.
Visszatekintve a kezdeti iskolás évekre, a negatív élmények sorozatát a kedvezőtlen körülményekben és az átlagosnál érzékenyebb személyiségemben látom. Ezt az adottságot csak fokozta a nem megfelelően képzett pedagógusok személye és munkája.
Az első két évet a falusi iskolában jártam. Osztatlan képzés folyt, túlkoros nyolcadikossal együtt járt itt az elsős, tehát felmérni is képtelenség, milyen óriási teher rakódott a tanító vállára. Csakhogy! Csakhogy a tanító nem vette a lelkére a dolgot. Amit lehetett, ami a minimális szint volt, azt teljesítette, a többivel nem törődött. Tanuljon meg írni, olvasni a gyerek, tudja az egyszeregyet, a többi nem annyira fontos. Hogy az iskola neveljen is? Nevelje meg a szülő a gyerekit! Az iskolában nincs erre idő, legfeljebb arra van, ha rendetlenkedik a gyerek, a nádpálcával móresre tanítani.
Ilyen és hasonló elveket vallhatott az én tanító bácsim, aki maga is földhözragadt falusi ember volt. A létért való küzdelem a tudatát is meghatározta. Tanítási idő alatt is futkosott mindenféle maszek ügyben. Egyszer úgy elmaradt, hogy a tízórai szünetre nem ért vissza, csak valamikor dél felé.
- Megehetitek a tízóraitokat! - adta meg az engedélyt lóhalálában a terembe lépve, és mi engedelmesen elővettük a zsíros kenyeret, már akinek volt. Ekkor esett le nálam az első tantusz, az emberi tulajdonságokról. Mert előtte a tanító bácsit valami földön kívüli lénynek hittem, gondolva, hogy ő az, aki mindent tud, hiszen ezért tanító. Be kellett látnom, hogy az emberek tényleg emberek, ebből eleinte nem sokat érzékeltem, csak azt, hogy a tanító elfejtette, hogy a gondjaira bízott iskolásoknak korog a gyomruk, miközben ő egyéb teendőit intézi a faluban, vagy máshol.
Az iskola is csak olyan hely, mint a tanyán az istálló, ahol az emberek dolgoznak: tehenet fejnek, vagy trágyát hordanak. Ha nem is ennyire világosan, de körvonalaiban kezdett felderengeni a felnőttek világa. Az iskolába járással együtt megismertem a falusi embereket is: eleinte nem tudtam felfogni, hogy mit a dolga ennyi embernek egy helyen, de aztán kezdett megvilágosodni lassacskán a dolog.
Az iskolához kötődnek azok a pozitív élmények, amelyek a hazafelé menet során értek. Miközben a többi tanyai gyerekkel együtt tartottunk hazafelé, észrevétlenül is sokat tanultam tőlük. Az út mellett volt egy szép szőlős föld: amikor be akartam menni, egy fürtöt leszakítani, ami olyan szépen látszott ki az útra: az idősebbek rám szóltak:
- Itt nem szabad ám lopni! Látod azt a kunyhót a szőlős közepén? Biztosan most is ott van a csősz a kutyájával, és ha az idegen megpróbálna csórni egy bilingát, rögtön ráuszítaná a kutyáját, az meg letépné a nadrágodat, és össze-vissza harapdálna tégedet is!
Így ijesztett el az idősebb társam a szőlőszemelgetéstől, ami pedig a tanyán szabad volt. Ott semmi sem volt zárva, a kertek között nem volt kerítés, sem a földeken. Mindenki azt szedett, amit akart, és valahogy szóba sem került a lopás kérdése. Egy-egy alkalommal a gyerekcsapat hazafelé tartott a tanyára, és élénk eszmecsere zajlott közöttük. A nagyobbak így, nem tudatos oktatásban részesítették a kisebbeket, akikre a hasznos ismereteken kívül átragadt a haszontalan is. A csúnya beszéd is épp úgy, mint a csínytevések formái, módozatai. A legtöbb gyerek felszabadultabbá vált, megváltozott, más lett, mint amilyen a tanyán volt. Rám ez lett hatással, a megváltozás ténye. Hogy mennyire más tud lenni egy-egy gyerek, ha nem az otthoni környezetben van. Nem maradtak megmászatlanul az út menti fák sem, különösen a nehezebben megmászhatók.
- Fogadjunk, hogy ezt nem tudod megmászni!
Így szólt a megmászási parancs, mert a fogadást nem kellett komolyan venni, mivel ezek a mondatok eleve felszólító jelleggel bírtak, és jórészt epret termő út menti fákra vonatkoztak. A győztes legényke aztán jóízűen lakmározott a megmászott fa közepén, egy-egy vastag törzsszerű ág szolgált ülőalkalmatosságul neki. A többi, kevésbé ügyes, bátor gyerek meg lentről kunyizta, hogy törjön le egy ágat, vagy dobjon le egy pár szemet a finom csemegéből, amelyik hol fehér, fekete vagy hamvas színű volt.
Mint valami csikók, úgy szaladgáltunk fától fáig, részben a földön heverő, részben az elérhető ágakon virító eperszemekért, mintegy igazolva az általánosan ismert rigmus igazságát: Iskolába /fáj a lába /Hazamenni /nem fáj semmi/
Hazaérve, már várt anyám az ebéddel, és azt elfogyasztva nem a játék következett, hanem az iskolai tennivalók, a lecke megírása. Ez is szokatlan volt, hogy nem tehettem azt, amit akartam, hanem elég komolyan vettem szüleim intését:
- Ha nem akarsz bajt magadnak, iskolából hazajőve állj neki a leckének, s ha azzal végeztél, mehetsz játszani!
Ezt elég volt egyszer elmondani, nem kellett többször.
Végig megmaradt bennem ez az intelem, iskolai tanulmányaim során, és csakhamar belső feszültséggé is alakult bennem. Így hát, amíg nem végeztem a tennivalóimmal, addig nem is volt semmilyen késztetésem a játékra, vagy egyébre. Lehet ezt kötelességtudatnak is nevezni, mindenesetre olyan erősen hatott, hogy semmi az égvilágon el nem tudta terelni a gondolatomat erről. Még egyetemista koromban is kihatással volt rám, ha megkaptam a feladatot, azonnal hozzáláttam, ha csak egy mód volt rá. Persze, ott jóval lazábbak voltak már a követelmények, legalább is e tekintetben.
Jól emlékszem, azok a lecke elkészítése utáni játékok már nem estek igazán jól, kevés volt már az idő, és a játék nem adta azt, a végtelenség érzetet, mint korábban. Ilyenkor jött ki belőlem a szorongásos alkat: újra és újra csak visszatért a gondolatom a leckéhez, nem tudtam igazán, felszabadultan játszani.
Amikor a tanyáról a városba költöztünk, iskolai szempontból szinte tragikus fordulat következett. Nem elég, hogy valóban alacsonyabb szintű ismeretekkel rendelkeztem, de még a sors is rátett egy lapáttal: egy rosszindulatú, előítélettel teli, goromba tanító nénivel áldott meg. Harmadikos voltam, az iskolaév közepén volt a költözködés. Elég messze volt az iskola a lakhelyhez, és maga a tájékozódás is horribilis feladatot jelentett.
A tanulás kudarcélményekkel teli, kisebbségi érzéseket támasztó, megalázó helyzeteket hozó, bugrisságomat tudatosító kötelezettség lett. A falusi iskolában is csak közepes eredményt értem el, a városban pedig, ennél a tanító néninél ezzel készen voltam, bugrisságomat aláhúzandó, örökre ez volt a legmagasabb szint, amíg nála voltam. Néha indokolatlanul körmösöket is osztott, a vonalzó élével, ami komoly fájdalmakat okozott. Meglehetősen csúnya is volt szegény, szóval nem az a típus, akiről a fiúgyerek álmodni szokott!
Ettől a rémséges helyzettől negyedik év közepén szabadultam meg, amikor egy véletlen szerencse egy másik tanító néni kezei közé sodort. Ő éppen az ellentéte volt az előzőnek, végtelen kedvességével hamar megbabonázott, aminek köszönhetően példakép lett előttem. A férje a középiskolában magyartanárom volt, így mindketten óriási hatással voltak a személyiség-fejlődésemre. A Jóisten áldja meg őket, poraikban is.

14. Iszonyú

Máig foglalkoztat az az iszonyú történet, ami még pályakezdő koromban történt, ha eszembe jut valamilyen oknál fogva. Nem tudom megfejteni a motivációs hátterét a dolognak azóta sem, akárhogyan közelítem is meg. Mi is történt? Miért? Valami tudatzavar vagy Istencsapása? Az emberi dolgok mindig valami ok-okozat mentén történnek, ha nehéz is néha felgöngyölíteni, de ebben az esetben nem találom a fogódzót, bármerre is keresem. Igaz, nem voltam a történet szempontjából releváns információk birtokában, az igazság valahol ebben keresendő. Meg talán az összes körülmény kellő súlyú mérlegelése adhat magyarázatot, ami már késő.
De álljon itt a történet, ami amúgy, abban a korban szokásos, legalább is az elején szinte unalmas.
Van egy kisváros, ahol emberek élnek. A 60-as évek közepe táján, amikor a forradalom emléke már csak egyes emberekben él, a kommunista hatalom ereje teljében van. A funkcionárius elvtársak élet-halál urai, a "józan robot" a köznapi ember dolga, dolgozik is mindenki, aki nem, az rövid időn belül "káemkás" lesz. A rend uralkodik, a szocializmus épül, a kapitalizmus meg rohad. Az ifjúság a KISZ-ben, a renitensek lázadoznak: a farmer és a hosszú haj a lázadás szemmel látható bizonyítéka. A lázadókat kirúgással fenyegetik az iskolában, de azért valahogy megtűrik. Mert elég sokan vannak.
A mi hősünk középiskolás, példás magaviseletű, jó tanuló ifjú ember, amolyan jó családból való. Jómódú családból, mert a papa a pártbizottságon osztályvezető, kiemelt káder, kiemelt fizetéssel, a 40-es évei végén, talán az 50-es évei elején. Hivatali autó viszi-hozza nap mint nap a megyeszékhelyre. Még nincs a karrierje csúcsán, még megyei első titkár is lehet belőle. Persze, itt is nagy a tülekedés, a "jó elvtársak" között a "legjobbak" közé kerülni, ez olyan titok, amit senki sem tudott akkor - és azóta sem - megfejteni. Dolgozik éjjel-nappal, legalább is bent van a munkahelyén, ahol ébernek és naprakésznek kell lenni. Mit naprakésznek, percre késznek, mert bármikor jöhet egy hideg fuvallat, és a pártkarriernek fuccs! Ami utána jön, az csak kárpótlás. Persze, van, akinek ez sem rossz, de azért csak kárpótlás. Szóval nem kívánatos valami.
Odateszi hát magát, ahogy kell, mert ennek a dolognak sikerülnie kell! Aki jelenleg az első titkár, az egy részeges senki, csak a központi elvtársak tartják az 56-os érdemei miatt, de nagyon kiáll már a szekere rúdja! Mindig részeg, a legutóbb is egy üveg savanyú uborka mellett találták meg, az asztalra borulva. Ott aludt, tejesen ki volt, alig tudták fölébreszteni és hazavinni. Két napig be sem jött, annyira kikészült. Előbb-utóbb dobni fogják, már az egész megye tudja.
És akkor végre eljön a várva várt idő! Hiszen egyedül ő a legalkalmasabb, ezt mindenki elismeri. Iskolája is van, nemcsak foxi-maxi, hanem igazi egyetem, hiszen tanár volt. A családi élete is rendben van, nem nőzik, mint a többi elvtárs, a piával is rendben van, csak a két gyerek...
A lánya azzal a miniszoknyás őrülettel okoz gondot neki. Mindene kilátszik, persze a többi csitri után megy! Azok is mind ilyenek.
A fia pedig egyenesen megbolondult! Az a haj! A rendes emberek röhögnek rajta, hogy ilyen fia van! A tanulás, az rendben, de még az kell, hogy kivágják az iskolából! A karrierje is veszélyben van, mert nem tud rendet tartani a családjában, és akkor hogy bízhatnak rá az egész megyét! Ez a gyenge pontja, és ha ez Kádár elvtárs fülébe jut, vége lehet mindennek.
A gyerek nagyanyja, az ő anyja próbál rá hatni, mert ö az egyetlen, akire hallgat, de egyelőre, neki sem sikerült szót érteni.
Az egész iskola ezzel van tele, a gyerekek istenítik, hogy milyen szép ez a nagy lobonc, az igazgató legutóbb magához hívatta és tudomására hozta, ez az utolsó figyelmeztetés! Legközelebb a kirúgás következik, eddig is a papája érdemeire tekintettel nézték el a dolgot.
Ilyenek jártak a fejében, nem tudott szabadulni ezektől a kicsinyes dolgoktól, amelyek adott helyzetben nem is olyan kicsinyesek lehetnek: a karrierjét veszélyeztethetik.
Végre a nagyanyja rászánta magát, hogy pontot tesz a dolog végére. Nem csúfíthatja magát az ő drága unokája ezzel a lobonccal: amikor aludt, ollóval belenyírt a hajába! A gyerek, amikor felébredt, látszólag semmi nem történt: sapkát tett a fejére és átment a fodrászhoz, "rendes" frizurát nyíratott.
De már ekkor benne volt az iszonyú terv: aki ezt csinálta vele, az, az életével fizet!
Barátjával, akivel minden titkát megosztotta, együtt tervezték meg a szörnyű tettet. Egyik hétvégén, amikor csak a nagyanyja meg a fiú voltak otthon, a barátjával megbeszélve precízen cselekedtek. Mondták a nagymamának, hogy tegyen fel vizet melegíteni a gázra, hogy forrásban legyen, mert valami kísérletet akarnak végezni. A mama szót is fogadott, és amikor felforrt a víz, a két jó erőben lévő kamasz pillanatok alatt megkötözte, száját betömve a földre teperték az öregasszonyt. Egyelőre a kigondolt terv alapján az orrán keresztül töltötték bele a forró vizet, addig, amíg iszonyú kínok közt ki nem szenvedett. A forró víz elégette a belső szerveit, megfulladt, összeégett a tüdeje, a légcsöve, mindene.
Amikor meggyőződtek a halál beálltáról, a nagymamát a szokott tv-néző foteljébe tették, magukat szépen rendbe szedve átballagtak a rendőrségre és elmondtak mindent apró részletességgel.
Hogy mi lett velük, a családdal, nem tudom.
Azóta sokat fordult a világ, az én életem is, de ez az eset nem hagy nyugodni azóta sem.
Mi történt tulajdonképpen, a fiatalemberben mi játszódott le, ha nincs ez a hosszú haj história, akkor minden másképpen alakul? Hát persze, ez volt a közvetlen kiváltó ok, de az apjával való ellentét előbb utóbb kibuggyant volna, hiszen az apa hazug élete ütközött a fia felfogásával. Az ő tiszta törekvései a rendszer hazug voltával nem volt összeegyeztethetők. Amikor vasárnaponként az apja az anyjával a karján végig ment a város korzóján, demonstrálva a szép családi életüket, a fiú nem egyszer hányingert kapott. Állandóak voltak a családi balhék: hol az ő haja, hol a húga öltözködése volt a téma.
- Éjt nappallá téve dolgozom, töröm magam, és ez a hála! - szajkózta az apja, de mindenkinek kuss volt, visszaszólni nem lehetett. Csak a barátjával tudta megbeszélni a problémáit, aki hasonló cipőben járt, mint ő. Neki az apja az Állami Gazdaság igazgatója volt, korábban a Pártbizottságon dolgozott. A gondjaik hasonlóak voltak, ez is hozzájárult a szorosabb baráti kapcsolat kialakulásához közöttük. A barát szó nélkül vállalta a gyilkosságban való részvételt - őszinte baráti szeretetből. A vallomásukban kitértek erre is, mint mondták, egymásért tűzbe tették volna a kezüket.
Most gyilkolni kellett, megtették.
Vajon tehettek-e mást, vagy mást is tehettek volna? Bizonyára igen, sőt biztos, hogy nem ez volt az egyedüli járható út, hiszen sok ezren járták az ő útjukat. Nem beszélve a milliókról, akik a rendszer hazug voltával nap, mint nap találkoztak, de nem tehettek semmit.
Szegény fiatal életek! Vajon mi lett veletek?
Csak kérdezni tudok, de felelni soha!

15. János és anyja, Mária

János jó ismerősöm volt, sőt barátomnak is nevezhetném. Ikergyerek lévén nem nagyon kerültünk baráti közelségbe senkivel, mert nem is igen volt szükségünk rá, de valahogy János a közelünkbe sodródott, mind a ketten elfogadtunk, ő pedig mind a kettőnket. Így lettünk barátok. Nem nagy barátok, de közösen mentünk meccsre, a csapatszimpátia is nagyjából megegyezett, részt vett a csavargásainkban, osztálytársak lévén a tanulással kapcsolatos ügyeink is hasonlóan alakultak. Jó tanulók voltunk mindnyájan, de egyikünk sem "seggelős". János imponált borotva éles eszével, a legtehetségesebb volt az osztályban. Moszkvában tanult tovább, nem nagyon értettük a motivációt, mért éppen oda ment, de nem foglalkoztunk vele különösebben. Elvégezve az egyetemet, helyben kapott állást, ugyanis tanulmányi szereződése volt a vállalattal. Nagyreményű ifjúként kezdte, csak idő kérdése volt, hogy a vállalat első embere legyen. Ezt várták szülei, meg az ismerősök is.
Nevelő apja rendezte a tanulmányi szerződést, neki voltak jó összeköttetései a városban. Egy kisebb cég munkaügyise volt, ismerte az egész város, és az egész város ismerőse lett. Abban az időben sok múlott az ilyesmin, és János bácsi, mert ő is János volt, kiváló kapcsolatokkal rendelkezett. Szerette a "tütüt" is, munka után rendszeresen együtt iddogáltak a hasonszőrű emberekkel.
Anyja, Mária tisztviselő volt a tanácsnál, vagyis a polgármesteri hivatalban. Első férje pilóta volt, a háborúban odaveszett. Második férje meg sem közelítette az elsőt, de hozzáment, mert egyedül gyermeket nevelni nem volt könnyű dolog. Időközben elég jól összerázódtak, a piálás volt a gyenge pont, de nem vitte túlzásba a dolgot János bácsi, így aztán elnézte neki ezt a hibáját Mária.
Mind a ketten a fiatalabb János nagyreményű pályájában bíztak, dicsekedtek is úton-útfélen vele. Természetesen mindketten párttagok voltak, de csak úgy szőrmentén: megvették a pártbélyeget, részt vettek a taggyűlésen és kész. Pártfeladatként tudta be nekik mindenki, hogy Moszkvában taníttatták gyermeküket, és ezzel el volt intézve a pártmunka.
János bácsi tütüzött, Mária meg jó munkaerőként dolgozott s túlórázott, ha kellett. A kis család élete úgy látszott, sínen van, és gondoktól mentesen robog a boldog jövő felé.
Csakhogy a fiatalabb János is szerette a piát, kint szokott rá nagyon. A vodkát vizespohárból itta, jó orosz szokás szerint. Amikor első éves korában, karácsonykor kis kabátban jött haza, már gyanús volt a dolog, de kimagyarázta valahogy azt a körülményt, hogy hova lett az igazi bőrből készült nagykabátja. Persze az igazság az volt, hogy eladta, sok más egyéb pénzzé tehető dologgal együtt. Szülei pótolták a hiányzó eszközöket, de szinte minden alkalommal ezt kellett tenni. Mária nagyon megijedt, de valahogy sikerült elaltatni az aggodalmait. Az ilyen korban előforduló ifjúkori bohémságnak tudták be a szülők János viselkedését, és abban reménykedtek, majd ha végez az egyetemen, megkomolyodik a fiuk. Mert a tanulással semmi probléma nem adódott, rendben elvégezte az egyetemet. Most már az életben kellett helyt állni, azt várták, hogy ez is simán megy majd.
De nem lett "sima" ügy, sőt!
Már a munkába állást követően gondok merültek fel. Főnökei hallottak a fiatalember jó eszéről és persze a "torkos" voltáról is. A vállalati laboratóriumban helyezték el, nem minden hátsó szándéktól mentesen. Pont a laborban, ahol a tiszta szesz munkaeszköz volt, laboratóriumi kellék! Számításuk bevált: Jánosnak több se kellett, pancsolt magának itókát és a munkaidő végére nem egyszer részegre itta magát. Ez nem volt túl jó bemutatkozás a régebbi munkatársak előtt, de a "mérnök úr" mit sem törődött vele. Pár hónap alatt úgy elintézte magát, hogy semmi sem lett a szépreményű ifjúból. Lassan csak megtűrt részegesként beszéltek róla.
Ide-oda helyezték, mint pályakezdőt, de mindenütt megtalálta az ivási lehetőséget, munkaidő alatt, és munkaidő után is folytatta, amíg teljesen el nem ázott.
Mária kétségbe volt esve, mikor, miért lett ilyen a fia?
Ezen rágódott éjjel-nappal. Azt találta ki, hogy szerez a fiának valami jóravaló lányt, talán az segít a mindinkább reménytelenné váló helyzeten. Egyébként stramm, jóképű legény volt János, a hivatalban több, csinosnál csinosabb leány is akadt, akiket sorra hívott meg magához. Hátha valamelyik megteszik neki - gondolta, de nem járt sikerrel. A lányoknak kezdetben tetszett a jóképű srác, csak amikor a részletek kiderültek, hamar elment a kedvük. Ki az a bolond, aki egy részeges legénnyel próbálkozik, még ha mérnök is az illető?
Nem lett semmi a dologból, időközben a férje is belebetegedett a sok piálásba, rövidesen meg is halt májrákban.
Utolsó remény volt ez egyben a fia észhez térésére, hátha a közeli példa elgondolkoztatja, és jobb belátásra tér.
Az apja halála azonban mit sem változtatott a helyzeten, minden folytatódott. A munkahelyén megelégelték a dolgot, és az lett a vége, ami várható volt már régen: kirúgták.
Most már pénze sem volt, adóssága meg annyi, hogy ki sem látszott belőle. A kocsmákban úgy ismerték már, mint a rossz pénzt, fűnek-fának tartozott. Egy-egy helyen eltűrték, hogy a poharakat összeszedve a maradékot elfogyassza, meg az anyjától kikunyerált pénzzel leigya magát. Többször volt elvonón is, de az sem segített. Egyik téli este elesett az utcán, mire megtalálták, megfagyott.
Mária egyedül maradt. Közben nyugdíjba ment, de a fia halála után elviselhetetlennek érezte az életet. Állandóan azon morfondírozott, mi lehet az italban annyira vonzó, hogy életeket tesz tönkre, de isszák, csak isszák!
Neki kétszeresen is kijutott a "keserű pohár", nemcsak a férje, hanem fia, a szép, fiatal élet is ráment erre az átkozott italra.
Mi lehet annyira jó ebben az ördögi kortyolni valóban? Állandóan ez a kérdés gyötörte. Nem tudta megemészteni, hogy az élet így elbánt vele. Soha nem ivott, még egy kortyot sem, és most megpróbálta! Először a bort, a fröccsöt, aztán a pálinkát. Undorodva nyelte le mindegyiket, de azért is megitta! Aztán egy idő után már nem undorodott, sőt kellemes érzés fogta el, ahogy az alkohol egyre jobban kifejtette hatását. Egyre jobban belemerült, azt vette észre, hogy hiányzik, ha nem iszik. Már alig várta, hogy reggel legyen, és mehessen a kocsmába. Időközben ugyanis nem csak otthon ivott, hanem kocsmát is talált magának. Először furcsán néztek rá, de nem ő volt az egyetlen nő, aki ide látogatott. Csak azért néztek nagyot az emberek, mert ismerték a történetet, a család történetét. S most az anya is! Csóválta a fejét a kocsmáros, de az ilyen fejcsóválás legfeljebb krokodilkönnyeket jelentett, neki aztán pláne!
Egy idő után Mária gyakorló kocsmázó lett, rendesen leitta magát. Eladogatta az értékeket a lakásban, mert a nyugdíja nem futotta az állandó kocsmázást. S mintha a sors duplázott volna, ugyanúgy járt, mint a fia: hazafelé tántorogva elesett és mire megtalálták, meg volt fagyva. A kis család végleg alulmaradt ebben az egyenlőtlen küzdelemben.

16.Szomorú történet

Alapvetően vidám, gond nélküli életet éltünk a tanyán. A szép gyermekkort csak később kezdte beárnyékolni az iskolába járás kényszerű kötelessége, és hála szüleimnek, ritkán okozott disszonáns hangot az éhes gyomor korgása. Nekünk mindig volt mit enni, nem úgy, mint némely más gyereknek. A cselédek keserű kenyerét a gyerekeik is ették, illetve ették volna, ha van mit.
Csak nehezen áll össze bennem az a szomorú történet, amit szüleim beszélgetéseit felidézve, úgy-ahogy össze tudok rakni.
A tanyával szembe futott a vasútvonal, úgy jó egy kilométerre. Ott állott a vasúti őrház, népiesen csak bakterház, ahol az országút keresztezte a vasúti síneket. Természetesen sorompóval, aminek a kezelése a jó vasúti alkalmazott feladata volt. Családjával nemrég kerültek oda, ahogy a háború szele sodorta őket Erdélyből, akárcsak a mi családunkat. Apám még onnét ismerte őket, és a barátság meg is maradt. A munkából hazafelé meg szokott állni Sándor bácsinál, és egy kicsit bele-bele is lapoztak együtt az ördög bibliájába.
Magyarán szólva kártyáztak egy-két órácskát.
Az ilyen alkalmaknak anyám nem nagyon örült, mert aggódott a férjéért, de aztán szép lassan belenyugodott, hogy ez a férfi élet velejárója. Csak úgy szárazon történt az idő múlatása, mert a másik vasutas szolgálatban volt, apám meg nem volt oda egy lépésre sem az italért. Így csapkodták a blattot, olykor egészen éjfélig. Ekkor apám szedelőzködni kezdett, és tíz perces kerekezéssel otthon is volt.
Egyik reggel szörnyű hírrel állított be apám, a szolgálatból jövet:
- Képzeld, a Fejes Sándort fejszével fejbe vágták! - mondta anyámnak.
Úgy történt, hogy a soron következő vonatot várta a bakter, de még sok idő volt az érkezéséig, így ledőlt ruhástól az ágyra. Felesége a városba ment, magával vitte a nagyobb gyereket, aki olyan hat éves forma lehetett. A kicsik kint játszottak az udvaron, és észre sem vették, hogy valaki bement a házba. Ez a valaki, mint később kiderült, egy orosz katona volt. Hogy mit keresett ezen a vidéken egy katona, egy orosz katona, azt senki sem tudta volna megmondani. A lényeg, hogy valószínűleg pénzt keresett, de nem talált, és ahogy a belső szobában matatott, meglátta az alvó férfit az ágyon. Nála volt az udvaron talált fejsze, és a felébredni készülő vasutast fejbe vágta, amint az meglepődve felé intézte volna a kérdését:
- Mit keresel itt ....?
Ezt kérdezte, de nem volt ideje a kérdést befejezni, mert a katona lesújtott, és homlokon találta az ébredező embert.
Közben megszólaltak a különböző csengőhangok, amik az érkező vonatot jelezték, majd a bejövő gyereket félrelökve, a katona sűrű káromkodások közepette dolga végezetlenül eltűnt a kukoricásban.
A gyerekek szörnyen megijedtek, látva apjukat, amint vérző fejjel, fejében a fejszével az ágyra rogyva mozdulatlanul fekszik. Az idősebb négy éves forma fiúgyerek fogta az apja zászlóját, és a messziről jövő vonat felé integetett, mert látta az apjától, hogy így kell tenni, ha vonat közeledik. A mozdonyvezető érezte, hogy valami baj lehet a bakterrel, mert, ahogy látta a gyereket, rögtön megállt, amint az őrházhoz ért a mozdonyával.
A gyerek csak kétségbeesetten kiabált:
- Fejsze van a fejében!
Hamar világossá vált a mozdonyvezető előtt, hogy mi történhetett: a védtelen baktert valaki megölte. Azonnal telefonált be, az állomásra, jelentette, hogy mit tapasztalt. Onnét hamarosan megérkezett a mentő, mert még élt a vasutas: mintha a legyeket akarta volna elhajtani a vérző sebről, időnként olyan mozdulatot tett egyik karjával. Beszállították a városi kórházba, fejszével a fejében.
Megérkezett a felesége, aki a lenti baktertől tudta meg mi történt. A szoba vérben úszott, a másik vasutas felesége éppen nekiállt fölmosni a padlót a vértől. Közösen fejezték be a munkát, az áldozat felesége annyira meg volt döbbenve, hogy egy hang nem jött ki belőle, mutogatással jelezte a másiknak, hogy mit akar.
Amikor végeztek a hatalmas mennyiségű vér eltávolításával, lehuppantak a lócára, és hangos zokogásba törtek ki.
- De hol vannak a gyerekek? - kiáltott föl az áldozat felesége, és kirohant a házból.
Megnyugodva fogadta, hogy a szomszéd bakter játszik velük, igyekezvén elterelni figyelmüket az előbb látott szörnyűségekről.
Napokig szenzáció számba menő téma volt a szörnyű eset. Közben kiderült, hogy a véres tragédia harmadnapjára halt meg a vasutas. Az orvosok mindent megtettek érte, de a rendkívüli vérveszteséget és a közben beállt egyéb bajokat nem sikerült legyőzniük. A temetésen a vasutasság szinte példátlan szolidaritást tanúsított.
A város kommunista vezetése viszont nagy bajban volt. Ugyanis közben a szóbeszéd már kész tényként taglalta, hogy egy orosz katona volt a rablógyilkos. Nem volt mit tenni, mert elcsitítani nem, legfeljebb csak tompítani lehetett a közvélemény előtt a történteket.
A város hivatalos lapjában egy közlemény jelen meg, miszerint valószínűleg egy katonaruhás ember volt a támadó, de egyelőre nem sikerült elfogni a tettest. Tanúként egy négy éves gyerek vallomását lehetett figyelembe venni, aki hallotta, hogy a katona valami ilyesmit mondott: „jappajumagy”, de erre nem lehetett alapozni a vélekedést, az igazságot.
Lassan lecsitultak a hangok, és az egész ügy a felderítetlen akták közé került.
A családról a vasút gondoskodott: az anya, mivel nem volt szakképzettsége, takarítónőként kapott állást a városban, a vasútnál. A vezetők nagyvonalúak voltak vele szemben, minden ledolgozott óráját elszámolták neki. Kocsi-takarítást, váróterem takarítást, és ahol csak lehetett jutalmat, egyéb pénzbeli támogatást is kapott. Így aztán sok-sok erőfeszítéssel, de valahogy felnevelte a gyerekeket, pontosabban a lányokat. Mert a fiúgyerek akkora sokkot kapott, hogy egész életére szerencsétlen maradt. „Félkegyelmű” - mondták rá, és valóban, az iskolát sem tudta elvégezni. Mikor már lehetett, pályamunkásként alkalmazták, arra megfelelő volt. Bika erős ember lett belőle, de soha, a légynek sem ártott.
A lányok vasúti iskolába kerültek, ahol teljes ruházatot, ellátást kaptak, az anyjuk válláról így véve le minden gondot. Később férjhez mentek, és apjuk emléke csak, mint szomorú kép maradt meg bennük.
A fiúgyerek pályamunkásként dolgozott és ment nyugdíjba, anyja mellett élt annak haláláig. Egy szeretetotthonban fejezte be földi pályafutását.

17. "Avagy virág vagy te....?"

A törvényszerű dolgok mindig úgy alakulnak, ahogy kell, ahogy lenni szokott. Tavasszal kizöldell a fű, aztán meg elszárad, és a következő tavasszal kezdődik minden elölről. A fiatalokból idősek lesznek, aztán meghalnak, bizony por és hamu vagyunk. Az idősebbek mindig el szoktak szörnyülködni a fiatalabb nemzedék ilyen vagy olyan szokásain, és ez is természetes, mikor ők voltam fiatalok, az idősebbek rajtuk is csodálkoztak, sápítoztak eleget. Ma sincs ez másként: a ma fiatalsága nagyon elüt a korábbi nemzedékekétől szokásaikban, viselkedésükben, és egyéb ismérveik mentén. Kell-e aggódni emiatt?
Aggódni lehet, de felesleges, mert minden nemzedék megoldotta még a saját problémáját, miért lenne ez másként most?
Igaz, ehhez az kellett, hogy az idősebb nemzedék átadja tudását, tapasztalatait, nevelje, okosítsa a fiatalabbat, hol ösztönösen, hol erre kiképzett tudás-átadók, tanítók segítségével. Mert a fiatalokat nevelni, oktatni kell, mindig is így volt, amióta világ a világ. Hogy aztán a tudás-átadás sem megy simán, az mára már nyilvánvaló. Az ideológia, a politika ebbe is beleszól, mára ez is egyértelmű. A világ felettébb bonyolult és sok-ismeretlenes lett, miközben sajnos, a tudás-átadás is a politika eszközévé vált. A sanda szándékok ide is belopóztak, mert ma már nem elég az egyszeregyet megtanítani, sokkal többet követel az élet.
Óvni kell a fiatalt az idősebbnek, mert számtalan veszély leselkedik rá. Korunk un. liberális szemléletének divatja a drogok elnéző kezelése, a nemi identitás kikezdése reális veszélyként kerülgeti az óvatlant, és ha ez állami támogatást nyer, az hihető, hogy ez a helyes út. Persze, az értelmesebbje kikerüli ezeket az ostobaságokat, de nem mindegy, hogy mennyi a veszteség, hányan esnek áldozatul e felelőtlen dolognak.
A történelem oktatása sem egyszerű, mert ha akarom fehér, ha akarom fekete a múlt, a nemzetünk, és a világ története, történelme. Igaz, a gondolkodó ember előbb-utóbb maga is rájön az igazságra, bár egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan, előbb vagy utóbb. Lehet tudatosan elferdíteni egy ország történetét, és erre oktatni a tanuló ifjúságot. Aztán vagy kiderül, vagy nem, hogy hol is az igazság, mert nem mindenki születik tudós elmének.
A kommunista ideológia nagyon értett az ilyen elferdítésekhez. Azt tanították, hogy a múltat végképp el kell törölni. Mi magyarok külön is megkaptuk a testre szabott történelmet. Igaz, hogy kapitalista békék születtek az első világháborút követően, de az igazságtalanságokat majd helyrehozza a népek barátsága. A trianoni kapitalista béke után jön a népek nagy-nagy szocialista barátsága, és majd a Duna tisztára mossa a népek közötti ellentéteket.
A tótok, oláhok, akik jól jártak ezekkel a békékkel, készségesen elfogadták ezt az elvet, mert a területrablásból igazán jól jöttek ki. Hogy mit hoz a jövő, számukra csak az volt fontos, amit a Szovjetunió szajkózott: Európában a határok megváltoztatatlanok, a status quo- t el kell fogadni. Ez volt egyébként a győztes hatalmak ideológiája, a győztes ideológia.
Ki a hibás azért a képtelenségért, hogy sokan elcsodálkoznak azon, hogy a Felvidéken, vagy Erdélyben magyarul is beszélnek? Hogy sokan nem tanulták az igaz történelmet, mert nem tanulhatták. A történelem tanárok nem tudták, vagy nem akarták megtanítani, mert tilos volt az igaz történelem tanítása. A magyarnak tilos volt az igaz tudás oktatása és a megtanulása.
A kommunizmus gyűlölete ezer tőről fakadó: a hamisság és a tudatos félrevezető világszemlélet talaján álló ostoba és embert rontó eszmék gyűjtőhelye volt az a világ! Mi magyarok a történelmet is elfelejtettük, mert muszáj volt elfelejteni, és csak a tudományos szocializmus talaján fakadt ideológia volt az igazi.
Persze, mindig akad jó tanítvány, így ebből a butaság-halmazból egyetemet lehetett végezni, doktori címet lehetett szerezni. A párt apparátus, a tanácsi dolgozók krémje ilyen marhaságok lenyelése után büszkén feszített a megszerzett ál-tudás doktori disszertációja mögött. Ha ugyan ő készítette a dolgozatot, és nem valamelyik írni is tudó beosztottja.
Ilyen világ volt a kommunista rendszer alatt, és még ma is sok haszonélvezője van ennek a kifordult világnak. De nem kell irigyelni ezeket az embereket, mert nem jutott el a tudatukig, hogy a rendszerváltozás mi is volt tulajdonképpen. Hogy neki semmi keresni valója sincs az új nemzedék tagjai között. Ő a salak, a bélsár.
Ilyen szituáció nem egyszer fordult elő a történelemben, és csak az igazi elmék, az emberszabású emberek fordultak az ifjúság felé, megkérdezve:
"Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?"

18. A Csitári hegyek alatt

Európa hányja-veti magát. Mint a beteg, akit lázroham forgat, kerget, űz. Mint aki nem találja a helyét, darabokra törik, szétzúzódik poraira, az államok sem maradhatnak egyben, valami különös átok nehezedik rá. Ó, Európa, a kultúrák bölcsője, most valami újat akar, mert a régi, az általa megálmodott világ senkinek nem kell! Vesztesek és győztesek, hősök és árulók egy hajóban utaznak, rövidesen egymás torkának ugranak és a megálmodott közösség semmivé válik, igaz, nem is volt soha. Csakhogy nincs más választás, ki kell békülniük, mert tényleg egy hajóban utaznak, és a civakodás a célhoz érést lehetetlenné teszi. De hát hogyan? Az ősi ellenség hogy lehet baráttá? A német és a francia, az angol és a francia, a spanyol és az angol, a lengyel és a német inkább fojtaná meg egymást egy kanál vízben semhogy barátok lennének. Igaz, a mostani "hivatalos" érzelmi viszonyok azt mondatják ezekkel a népekkel, hogy barátai vagyunk egymásnak, de a szíve mélyén az orosz ember a németben mindig a fasisztát látja, és soha nem bocsájtja meg az ellene hajdanán elkövetett bűnöket. A német sem felejt.
Ezek a "nagy" ellenfelek. De itt vannak a kis népek, akik kicsik ugyan, de az egymás ellen érzett gyűlöletük nem kisebb, sőt, ha lehet, még nagyobb, mint az említett nagyoké. A magyar és a szomszéd népek: a "kis antant", a szerbek és a szomszédjaik, a török és a görög ellentétek mind egy-egy fejezet a gyűlölködés történetében, és nem is akármilyen fejezet.
Nem is olyan régen a "béketábor" népei a lenini nemzetiségi politika jegyében a felülről rájuk erőszakolt politika szellemében "szerették" egymást, a Szovjetunió elképzelései szerint, a kommunista világuralmi törekvéseknek alárendelve. És mi lett a vége ennek a nagy összeborulásnak? Aki parancsolt, az szétesett, napjainkban a két szláv nép, az orosz és az ukrán játszik háborúsdit egymással, a balti népek rossz álomként emlékeznek a múltra, a szatellit államok most a nagy demokrácia ünneplése és gyakorlása közben kezdenek rádöbbenni saját nyomorukra, a délszláv államok annyi részre szakadtak, amennyire csak lehet, a románok a magyar bosszútól rettegnek, és Erdély elrablása kapcsán nincs egy nyugodt éjszakájuk.
A skótok, a katalánok is mást akarnak, mint ami most van, és még sorolhatnánk a feszültség forrásokat.
Európa most kínlódik és vajúdik, próbálja egyesíteni magát, csakhogy a régi kapitalista módszerekkel, a kizsákmányolás rafinált eszközeit bevetve. Az erős a gyengét még jobban ki akarja zsigerelni, a tőke mohó étvágya nem szűnik meg, sőt!
Az embertelenség próbál emberi bőrbe bújni, és minden, de minden a gazdagok kezébe kerül. A szegények most már a földet, az erdőt, az inni való vizet is elvesztik, és a végén semmijük sem marad, csupán a puszta életük. Azt azért hagyják meg nekik, hogy valaki dolgozni is tudjon, és még több gazdagságot teremtsen nekik.
Ki vezényli ezt a világméretű agressziót a népek ellen, mely az a hatalmas erő, amelyik nem engedi az emberek megbékélését, egymás kölcsönös tiszteletét? A nemzetközi pénzvilág, a tőke próbálja maga alá gyűrni az emberiséget, hogy mindörökre uralkodjon felette, vérét szívhassa, és rabszolga világot teremtsen, csak ő uralkodjon. Akik a pénzvilágot a kezükben tartják, azok mesterkednek.
Mi lesz velünk, magyarokkal?
A külső ellenség acsarkodik köröskörül, csak a pillanatot lesik, mikor falhatják fel maradék, megrablott országunkat és mikor hajthatják rabigába megmaradt népünket. A jelszó: pusztuljon, aki magyar! Hol burkoltan, hol nyíltan, de ezt hangoztatják állandóan! Az újsütetű gazda, az Európai Unió sem akar mást, bár a hangnem finomabb. Lépten-nyomon büntetnek bennünket, ha van rá okuk, ha nincs. Mert itt is az a módi, hogy az új világ a pénzvilágot jelenti, és a gazda egy és ugyanaz. A pénz urai akarnak diktálni mindenhol, mindenkinek.
Hová menekülhetünk, ki véd meg minket? A múlt, hogy egykor testünkkel védtük Európát, a kereszténységet?
Ugyan már, a múlt, az a múlt!
A hála nem jegyzett érték a tőzsdéken, különben is a tőzsde olyan kézen van, amely nem oltalom a kereszténység hajdani védelmezőjének.
Keressünk más hazát? Hagyjuk itt a Kárpátok koszorúzta ősi birtokainkat, és éljünk kegyelemkenyéren?
Nem, nincsen számunkra máshol hely! Itt kell élnünk, és meghalnunk. Védjük, amíg tudjuk ezt a földet, amelyet a népvándorlás korában szereztünk, és ha szerencsénk van, és akarjuk mindannyian, mi magyarok, megmaradhatunk magyarnak. Szorongathatnak lent és fent, keletről és nyugatról, e kicsi, megmaradt hazát megvédhetjük gyermekeinknek, maradékainknak.
S talán egyszer, egy jobb, tisztességesebb világban a Csitári hegyek alatt felhangzik a magyar nép dala, magyar nyelven, nekünk, magyaroknak.
A Csitári hegyek alatt régen leesett a hó.
Ekkor, a világon élő minden magyar érezni fogja azt, amit csak e néphez tartozók érezhetnek: magyar vagyok!
Magyar, és testben-lélekben szabad ember!
Ember vagyok.

19. Ég a világ a boltban

Észrevétlenül véget ért a gyermekkorom, ahogy a városi miliőbe beilleszkedtem. Ide, mint kiskamasz érkeztem, illetve itt lett az, belőlem. A változás alapvetően másféle mentalitást követelt meg tőlem, és ez bizony néha nehezemre esett, de elfogadtam, és egy idő után természetesnek vettem. Hiszen már én is városi gyerek vagyok!
Ennek az átváltozásnak azonban voltak apró, kis állomásai, amelyek akkor nem tudatosultak bennem, de utólag visszaemlékezve, határozottan kivehetők.
Sokáig nem mertem egyedül boltba menni. Visszatartott a sokféle ember, akivel ott találkozhatok. A boltosnak határozottan kellett mondani, hogy kérek egy kiló kenyeret, nem lehetett bámészkodni, nézelődni. Miután megkaptam az árut, köszönni kellett, és magam után becsukni az ajtót.
Bennem, valami egészen másféle kép élt a boltos személyéről, magáról a boltról. Ezt még a tanyai kisgyerek hordozta, abból az élményből eredően, amikor egyszer a disznóvásárba menve, bevitt apám a falusi boltba. Mennyivel másabb volt az a bolt! Egymásba nyílott a kocsma és a bolt, egy személy volt a kocsmai kiszolgáló és a boltos is. Nagyon ráérősen mentek a dolgok, két fröccs között ez is, az is eszébe jutott a kuncsaftnak, közben szóba kerültek a nagy- és kis világ dolgai, szóval beszélgettek. Be- betért közben egy-egy gyerek, akit anyja szalajtott el sóért, ecetért, élesztőért, aki szintén nézelődött, de nem sokáig, hiszen azért küldték, mert sürgősen szükség volt a bolti árura. Volt, aki fizetett, volt, aki nem. Aki nem fizetett, az felíratta. Volt egy ABC-s füzete a boltosnak, és abba írta fel a vásárolt árut, és annak értékét, majd a hónap végén kiegyenlítésre került a számla.
Én is kaptam a boltban savanyú cukorkát és egy kakas nyalókát, a kocsmában pedig málnaszörpöt. Az apám elmondta, hogy disznót akarunk vásárolni, a boltos pedig azt, hogy milyen árban mennek mostanában a malacok. Külön a kesék és a mangalicák, úgyhogy már értékes információk birtokában tudott alkudozni az apám a vásárban. Addig én szinte a csodák országában jártam a boltosnál: volt ott minden, ami az én kis világomban létezett! Valóság lett a boltos dal, amit szoktunk játszásiból énekelni: Este van már nyolc óra /ég a világ a boltban/ott veszi Péter a gyufát/Julcsa meg a pántlikát. A gyufán és a pántlikán kívül kisebb nagyobb dobozokban szinte minden volt a világon, amit egy kisgyerek el tud képzelni. Szájtátva bámultam a sok mindenfélét, és amikor apám kibeszélgette magát a boltossal, és elfogyasztotta a kikért fröccsét, alig akartam eljönni. Látva ezt a boltos, egy barackot nyomott a fejemre, és azt mondta:
- Már látom, ki lesz az én kis inasom, aztán az utódom! - Nekem nagyon jól estek e szavak, mert ebben a pillanatban a legnagyobb boldogság lett volna számomra, ha én is boltos lehetnék! Csak később kezdtem el spekulálni azon, hogy honnét kapja ezt a borzasztóan sok mindent a boltos, biztosan nagyon gazdag ember lehet, hogy ennyiféle áruja van!
- De én honnét vennék ennyi pénzt? - tanakodtam, hiszen mi szegények vagyunk, a malacot is csak úgy tudjuk megvenni, hogy most volt apukámnak fizetése, és eladott két mázsa kukoricát. Hát akkor azt a rengeteg pénzt, ami ahhoz kell, hogy a boltosnak utódja legyek, azt honnét tudnám előteremteni? Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor elbúcsúztunk a boltostól, és elindultunk a disznópiac felé.
Szép kis mangalica bongyorkát vettünk, jó áron, és még haza is szállították a malackát.
Szóval így nézett ki, így élt bennem a boltozás, nem pedig a kérek egy kiló kenyeret sivársága, a városi mentalitás praktikussága. De ez még hagyján, amikor volt mit venni!
Nemsokára bekövetkezett az az idő, ami a magyar nép életében példátlan: a sorban állások a legalapvetőbb élelmiszerekért, az órákat eltöltött, elfecsérelt idő, aminek vagy volt eredménye, vagy nem. Ugyanis semmi garancia nem volt rá, hogy ha már sorban állt az illető, kapott is kenyeret, lisztet, cukrot!
Ekkor kezdődött a magyar nép erkölcsi lezüllesztése, az értékek semmibevételével! Az egyik legfontosabbat, az idővel való gazdálkodást tették ezzel semmi értékűvé: ha fél napot eltöltött sorban állással az illető, és utána semmivel tért haza, ez olyan objektív körülmény volt, amit tudomásul kellett venni. Legfeljebb káromkodni lehetett.
Eleinte élveztem a sorbaállást, voltak szórakoztató, bohóckodó emberek is, akik, talán kínjukban, talán természetüknél fogva szórakoztatták a népet. Voltak, akik vicceket meséltek és ezzel is gyorsabban telt az idő. De amikor megjött a kenyér, abban a pillanatban észbe kapott mindenki, és saját helyét kereste könyöklések, tolakodások árán is, mert a leglényegesebb mégis csak a kenyér volt!
Ekkor fordultak elő kisebb-nagyobb veszekedések is:
- Én itt álltam, maga meg ott volt! És ezt addig fokozták a veszekedős formájú emberek, néha egészen komoly szócsaták alakultak ki. Tettlegességre azonban nem került sor, elég volt, ha szóban elintézték egymást. Valahogy azonban elfelejtődött a durva hangvétel is, legközelebb, ha ismét egymás mellé kerültek, mintha mi sem történt volna, diskuráltak tovább. Aztán, ha megjött a kenyér, újra elkezdődött a tolakodás, nyomakodás: senki nem ismert sem Istent, sem embert, a legjobb pozíció elfoglalása volt a célja mindenkinek.
A rutinos sorban állók kitanulták az önkéntes rendcsináló szerepét. Nem engedték be egyszerre a boltba a tömeget, hanem kettesével-négyesével engedték be a sorban állókat. A boltos is örült az ilyen önkéntes vállalkozóknak, mert nem kellett a tömegben kiszolgálni, igazságot osztani, hogy ki következik, és zaj sem volt, szóval viszonylag kulturált körülmények jöttek létre.
Ez azonban csak abban az esetben vált be, ha a sorban állók meggyőződtek arról, hogy elegendő szállítmány érkezett, ha a boltos megnyugtatta őket: - Jut mindenkinek, ne féljenek. Ilyenkor elcsendesült a tömeg, hagyták magukat terelni az emberek jobbra-balra, mert abban a tudatban voltak, úgyis kapnak kenyeret!
Nem számított, hogy egy hellyel előbbre került, vagy hátra, a kenyér volt a lényeg, és az biztosnak látszott.
Hanem aztán, ha kiderült, hogy csak a megnyugtatás volt a cél, akkor felbőszült a tömeg, és elsodorta az önkéntes rendcsinálókat, és tódult befelé a boltba. Még az olyan kiabálásokat sem vették figyelembe, mint - Ne nyomjanak, gyerekkel vagyok!
Nem volt most már sor, csak egy nagy massza volt az egész, és a boltos is fellélegzett, amikor az elfogyott az utolsó kenyér is, és kiszólhatott a tömeghez:
- Mára elfogyott!
Ugyanez volt a helyzet, ahol lisztet, cukrot, húst árultak.
Mára elfogyott, és ezt tudomásul kellett venni.
Este van már nyolc óra. Ég a világ a boltban. A boltos, Stern néni a pultra könyököl, és nézi az üres pultokat. Neki még nincs záróra, mert a nyitvatartási időt be kell tartani.
A kiskamasz kimaradt a kenyérvásárlásból. Már nem akar boltos lenni.


20. Metakommunikáció

Amikor népünk Nagy Vezére /alias: Kádár János, a fiatalabbak és/vagy feledékenyebbek kedvéért/ arról beszélt, hogy ő a krumplilevest úgy szereti, ha az krumpliból készült, és kacsintott hozzá egyet, úgy gondolhatta, a "széles néptömegek" megértik, amit mondani akar. Lehet, hogy bablevesről volt szó, nem tudom, nem is érdekes. A kacsintáson van a hangsúly: ha valakivel összekacsintunk, akkor valami olyasmit tudatunk vele, amit szóban nem mondunk ki, de az érzések szintjén valami pluszt, valami többletet mondunk. Végül is azt tudatjuk, mi egy kalap alá tartozunk Valami közös van bennünk, kvázi barátok vagyunk, vagy valami szorosabb szál köt bennünket össze. Ilyen szónoki fogás lehet még a vicc mesélése a beszéd közben, vagy valami "mellékes" mondás, a komoly mondanivaló közepette. Ilyen "húzással" gyakran élnek napjainkban is a pártvezérek és más szónokok, főleg azok, akik tudnak papír nélkül is beszélni. Más kérdés, hogy ritka madár, az efféle szárnyas.
Szó szerint mellékes közlést jelent ez a dolog, ami - mint az a példánkból kiderül - nem is olyan mellékes jelentőségű lehet néha. Hát valami ilyesmi a metakommunikáció, a mellékes közlések birodalma. Kicsit tudományosabban, ráutaló magatartásnak hívják, ha valaki úgy csinál, mintha tenné, bár nem teszi. Értésére adja a másiknak, bár nem mondja.
Szegény megboldogult szüleim jutnak eszembe erről a dologról. Hányszor előhozta apám - téli estéken, amikor még nem volt tévé, és beszélgettek a régmúlt időkről - azt az esetet, amikor anyám, még leány korában, "metakommunikációs" szinten tudatta vele, mármint apámmal, hogy többre tartja a többi legénynél. Az esemény színhelye Mezőmadaras község volt, Mezőpanit szomszédja, mindkettő falu a szép Erdélyben található. Mezőpanit színmagyar, Madaras már vegyes lakosságú község volt, elég sok román, cigány,zsidó, német vagy ahogy arra felé mondják, szász is lakta. Anyám büszkén mesélte, olyan nagy volt a településük, hogy két jegyzőség is tartozott hozzá. Ez pontosan mit jelent, máig sem tudom, és már sajnos, tőle nem is fogom megtudni most már soha.
De, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, apám néhány legénnyel bemerészkedett a szomszéd faluba, ahová nem volt tanácsos a paniti legényeknek csak úgy bemenni, valami ősi harag okán. Mégis, ahol éppen valami táncmulatságot rendeznek, azt a helyet egy valamire való legény nem kerülheti el. Így esett, hogy bementek a bálba, és rögtön feltűnt neki egy szép barna lány, aki leánytársaival éppen arra kószált. Szó ami szó, valahogy beszédbe elegyedtek velük és szerét ejtették, hogy egy asztalhoz leüljenek. A beszélgetést folytatták, és közben ki-ki, aki szimpatikus volt, vagy éppen úgy esett, egy pördülőre táncba kapott. Apám a szép barna lánnyal igen nagy diskurzusban volt, és hogy, hogy nem, közben anyám az asztal alatt rálépett apám lábára. Ő ezt biztatásnak vélte, és rögvest nagyobb sebességre kapcsolt, aminek meg is lett az eredménye: testvéreimmel mi vagyunk erre a bizonyíték.
Anyám ezeken az esti beszélgetéseken váltig tagadta, hogy ő ilyesmit tett volna. Bár azt elismerte, lehet valami abban, hogy "véletlenül" hozzáért a lába, de nem akarattal, az teljesen biztos. Mi, nemcsak azért, mert az illem azt diktálta, hogy hallgassunk, hanem mert nem is igen értettük a szituációt - szóval passzív hallgatói voltunk a történeteknek.
Apám ilyenkor fölényesen mosolygott, és rendszerint azzal zárta le a vitát: persze, véletlen volt. Most már "kiokosodtam", érteni vélem a történteket.
Metakommunikációs közlés történt, annak klasszikus esetével állunk szemben, hiszen nyilvánvaló, a szimpátiáját így fejezte ki a lány a fiúnak. Mert az sehogy sem illett volna, főleg abban az időben, hogy anyám azt mondja apámnak: igencsak tetszel te legény nekem! De a mellékes közlések szintjén igen is megmondhatta, közölhette mondanivalóját a leány is, és egy valamire való legénynek kellett értenie ebből! Mert mindent nem taníthatnak meg az iskolában, vannak dolgok, amire magától rá kell jönni az embernek. Ezt a folyamat a szocializáció, amibe természetesen sok más egyéb is beletartozik. Egy adott nép kultúrája nem /csak/ a könyvből tanítható-tanulható ismereteinek összességéből áll.
Van valami sajátos többlet, ami az érzések, az érzelmek, a viselkedés, a magatartás, a szokások, hagyományok világába tartozik. Ezek színesebbé teszik, olykor megkülönböztetik a népeket egymástól.
Szívesen elmondanám mindezt szüleimnek is, de sajnos már nem tehetem. Bár nem hiszem, hogy nagyon érdekelné őket. Kész tényként belenyugodtak, hogy a Jóisten így rendezte a dolgot, így kell hát elfogadni. Személyes sorsukat illetően igazuk is lenne. E történet okán is, anyámra, apámra szeretettel, tisztelettel gondolok.

21. Somlai

Kisgyerekkorom tanyai világához hozzátartozott a látóhatáron időnként feltűnő, zöldeskék színű csoda, a Somló hegy vulkanikus kúpja.
Maga a látvány is lenyűgözött: mint valami hatalmas összefoglaló jel, középen kiemelkedő kúpjával a gyermeki világlátás kezdetén igencsak megmozgatta a fantáziámat. Körben síkság, és valahol kiemelkedik egy hegy! De csak időnként lehetett látni, amikor a nyári zápor tisztára mosta a levegőt. Ilyenkor feltűnt a látóhatáron a Somló sziluettje. Később, amikor már a térképek világát bújtam, és általában is kinyíltabb lett a világ, a Somló hegy megmaradt valamiféle képletes tájékozódási pontnak az életemben.
Kispirit, Nagypirit, Karakószörcsök - Géza bátyámnak, a szomszédunknak legénykori csatangolása színhelyei, valahol a Somló hegy környékén. Az öreg mesélő szegényes életet élt, egyedül maradt öregkorára, gyerekei ritkán látogatták. Valami azonban elengedhetetlen "luxus" azért volt mégis az életében: karácsonykor mindig egy demizson somlai borral rukkolt elő. Valaki legénykori ismerőse lehetett a szállító, mert az igazi somlai borral itatta a gyér számú vendégeit, közöttük engemet is. Nem voltam nagy borivó akkor sem, nem is értettem a borokhoz, de valamit megéreztem a somlói bor különlegességéből.
A környéken csak somlainak mondják ezt a jóféle nedűt, az ország legkisebb borvidékének termését. De a szakemberek tudják, miféle szerzet ez. A síkságból kiemelkedő vulkanikus hegy páratlan íz és zamatvilága a borban igazi különlegesség. És érték! Ezt nyilván tudják azok a pénzes emberek, akik itt hizlalják a tőkéjüket. Nem a szőlőtőkét, hanem a befektetett pénzt. A pénztőkét. A kihívó pinceépületekben és persze a szőlőgazdaságokban hízik a vagyon, sokkal nagyobbra, mint a bank-hizlaldákban. A pénz-gazdálkodás emberei ezt tudják jól, és ennek szellemében ide is terelik a mohó tőkét.
Somlóvásárhely nagyobb település, nevét a vörösiszap katasztrófa kapcsán ismerte meg az ország. Ide is eljutott a méregfolyam. Az igaz, hogy tíz ember halt meg, sokan megsérültek, milliárdos kár keletkezett. És magyar bíróság mondta ki: nem történt bűncselekmény!
Még nincs vége az ügynek, talán nem is lesz soha. Szerencsére, a katasztrófa nyomai már nem látszanak, de a lélek és a tudat szintjén előbbre tart az ítélet, mint a bíróságokon. A nép bírói ítélet nélkül is tudja az igazságot, mert az igazságtalanság égbekiáltó, a kárvallottak szelíd átkai előbb-utóbb érvényre jutnak. A Legfőbb Bíró előtt a mocskos kezek nem mossák egymást tisztára. S amikor a szörnyű halált halt társaik halála felvillan: az ég is meghasad félelmében! Tíz ember halála nem maradhat büntetés nélkül, az biztos!
A látóhatáron feltűnő kékesen vibráló Somló hegy kirándulások célpontja is. A nem túlságosan magas, mintegy négyszáz valahány méteres magasságból messzire ellátni, és nem megerőltető a felmászás még az idősebb korosztálynak sem. A hegy lankáin érlelődő szőlő leve egy kóstolást megérdemel még az efféle itókát nem kedvelő embertől is. A tisztelet megadását az igazi értéknek.
A magyar múlt tanúja is a jóféle somlai bor.
Váljék egészségünkre!

22. Lájk kór

A kutatólaboratóriumba felvett pályakezdő biológusnőt azonnal megkedvelték munkatársai. Fiatalabb és idősebb, férfi és nő, vezető és beosztott kollégák egyaránt szívesen vették a csinos, de azért nem feltűnő jelenséget. Mindenki kedvence lett az udvarias, szorgalmas és szolgálatkész munkatárs. Kedvesen elbeszélgetett mindenkivel, ha a helyzet megengedte, de nem volt fecsegő és főleg, ez nem ment a munka rovására. Hamar tisztába jött a kutatási témák felől, nagy tisztelettel beszélt kollégáiról és elismeréssel volt mindenki témája iránt. Néha a munkaidő után is hajlandó volt segíteni valamilyen promt feladatnál, nem vette zokon a rendkívüli megbízásokat sem.
Egy év sem telt el és máris tökéletesen otthon volt az Intézet ügyeiben, úgy a munkákban, mint az emberi kapcsolatok hálójában.
Szabadidejében is az volt, aki.
Mindenkivel, aki az Intézet dolgozója volt, kapcsolatba lépett a közösségi oldalakon, kit ő hívott meg, és volt, aki őt. Valahogy úgy alakult, hogy a munkahelyi kapcsolat átment közösségi oldal kapcsolatba, és hálója lefedte az igazgatótól a lombik mosogató asszonyokig a teljes személyzetet. Már korábban is voltak természetes kapcsolatok, főleg a barátok, az intimebb együttlétet szövögetők között, de az új munkatárs úgy összehozta az embereket, hogy jobban nem is lehetett volna. Egymás bejegyzéseit lájkolták, ez volt a minimum. De a bejegyzések száma és terjedelme mintegy az egymás iránti vonzalom mértéke lett lassan.
Nem akarta senki sem, de mégis az lett a vége, hogy egymást kezdték figyelni a munkatársak: ki mennyi lájkot kapott, kitől, mire, milyen gyorsan? Mennyi bejegyzés származott, kitől, milyen hangnemben? Az is lassan számítani kezdett, hogy mikor. Ha valaki a hajnali órákban fűzött megjegyzést valakinek a posztjára, az máris kombinációkra adott okot.
És megindultak a kombinációk!
Előbb csak szőrmentén, de hamar kibukott a dolog, most már az emberi kapcsolatokat is kikezdte. Ami eddig békésen, méltósággal folydogált, kezdett morajló örvénnyé válni. Az igazgató is benne volt a lájkolásban nyakig, így nem volt nehéz értesülni a fejleményekről. Mint egyszemélyi vezetőt, mélyen aggasztotta a kialakult helyzet. Ha nem talál sürgősen megoldást a bekövetkezett kórra, az Intézet sorsa is súlyos veszélybe kerülhet. Tenni kell valamit, de sürgősen!
Egyik barátja, a másik intézet igazgatója, aki ilyesmivel foglalkozott - humán relációkkal -, egyik fiatalemberét küldte segítségül. Fel is vette a fickót, akinek első dolga volt a hálózat felderítése. Nem volt nehéz dolga, bizonyossággal megállapította, hogy a központi láncszem a csinos kutató leányzó. Az új munkatársat szeretettel fogadta mindenki, de ő habozás nélkül rástartolt a lényegre, a kutatólányra.
Randevúra hívta, és már az elsőn olyan mélyre sikerült nyúlnia a probléma gyökeréhez, hogy az lobogni kezdett, mint régebben a sparhelt, ha begyújtották száraz akáci fával.
Egy szó, mint száz: szerelem kerekedett a dologból, rövidesen az Intézet dolgozói jókívánságait visszhangozták az újsütetű falak, előbb az esküvő, nem sokkal később a gyereksírás okán. De, mert sok volt a pártatlan lány és fickó a munkatársak között, sokan egybekeltek a példa láttán, és most már egymást szorongatták a billentyűk nyomkodása helyett.
Az igazgató megvásárolta a szomszéd családi házat, és házi bölcsődét nyittatott az apróságok elhelyezésére. Mert amennyire felforrósodott a korábbi lájkolási kór, és átalakult a szerelmi lángolássá és csak úgy nyaldosta az épület falait, és addig lángolt, ameddig csak lángolni képes az efféle láng.
A kutatók nappal az intézeti feladatokat végezték, aztán meg otthon a szerelem dolgait kutatták iszonyatos lelkesedéssel. A biológuslány boldog anyává érett, és csemetéi, mint a csibék, úgy csipogtak-csiviteltek a boldog-büszke anyukájuk mellett.
Elnéző mosollyal, olykor szánakozva nézte egyes volt évfolyamtársnőit, akik a női egyenjogúságért vívott parttalan küzdelemben lájkolgatták továbbra is a témába vágó bölcselkedéseket.
A tett halála az okoskodás! - de sokszor jutott eszébe a mondás éjszakánként, és aztán boldogan fogadta párja ölelő karjait.

23. Béla bácsi diktál

Béla bácsi diktált, ha valami nem úgy volt a tankönyvben, ahogy szerette volna. Ha valami nem volt benne, akkor is diktált. Kiigazította a tankönyvet, mert abban az időben, az ötvenes, hatvanas években sok minden nem a valóságnak megfelelően szerepelt a tankönyvekben is. Mostanában sokat olvasok, hallok erről vagy arról a témáról, főleg a tankönyvekkel kapcsolatban, hogy így a szabad tankönyv-választás, meg úgy. Heves viták zajlanak néha, és az, az érzésem, hogy akik ezt teszik, valami műbalhé körül jártatják a szájukat. Netán bérhangoskodók, valaminek vagy valakinek az érdekében teszik ezt.
Ha Béla bácsi meg tudta tenni, hogy mást tanított, mint ami a tankönyvben megvolt, vagy éppen hiányzott, és ezt tette az 50-es, 60-as években, a diktatúra idején, miért nem tudja megtenni valaki most, a demokráciában? Fejét veszik, kirúgják talán?
Ugyan már, a tanárnak nagy szabadsága volt akkor is, amikor tényleg a tűzzel játszott, ha valaki mást mondott, mint ami az előírás. Úgy mondta a mást, hogy hiteles volt. Tekintélye volt nemcsak a tanártársai előtt, és nemcsak az igazgató előtt, hanem általános emberi elismerés övezte, és elhitték a diákok is, hogy igaz, amit ő mond!
Mert a tanár azért az, mert hiteles személy. Hitele van.
Mondhatnánk: már akinek!
Éppen ez az, itt van a kutya elásva! Béla bácsi meg tudta, meg merte mondani a frankót, akkor is, ha ferde szemmel nézték egyesek. Mert tudták azért róla azt is: ez az ember tudja, mit beszél. Mert tanár és tanít. Ez az egy biztos, ehhez nem férhet kétség. Már jól benne volt az éveiben, de azt mondták róla, fiatalabb korában is tekintélye volt, a felkészültségének és emberi tartásának köszönhetően. Le a kalappal előtte, és kalapot is emeltek ténylegesen neki.
Volt ennek persze ellenkezője is, akkor is, a gyenge tanár. Aki inkább nevében volt az, és nem sok tekintélye volt a diákok előtt.
Ilyen is volt, olyan is volt.
Ma inkább „olyanok” vannak, az, az érzésem. Hiányzik a megalapozott tudás a tanárok egy részében is, s a tudás hiányát próbálják áthidalni az un. liberális stílussal. Pedig nem kéne összekeverni a tudást és a stílust. A tanárt és az embert. Egyik nem pótolhatja a másikat, mindegyiknek megvan a maga szerepe az ifjúság nevelésénél.
Szóval, Béla bácsi, ha Adyhoz, József Attilához, Szabó Dezsőhöz, Tolsztojhoz, Babitshoz értünk, elő a füzetekkel, diktálok! - mondta, és azt kellett felmondani legközelebb. Az volt a tananyag, és nem a tankönyv. Azt is elolvashatta bárki, de amit a Béla bácsi diktált, az volt az érvényes tudás.
És ma is az, pedig egy pár hab elúszott a Dunán azóta.
Nekem ma is a zsinórmértékem, amit tőle tanultam és soha senki nem égetett le, hogy nem úgy van az, pajtás!
Szóval nem kellene annyit a tankönyvekkel foglalkozni, Kedves Tanárok, amit tudtok, azt tanítsátok. Hogy jól tudjátok-e, tudtok-e eleget - az más kérdés! Tanuljatok ti is állandóan, hogy a tudásotok több legyen, mint a begyöpösödött tanfelügyelők tudása, és nem fog ki rajtatok semmi és senki. Aki tud, az tud, nincs mese!
Tudjatok annyit, amennyit dr. Henze Béla tudott a pápai Türr István gimnáziumban, anno.
Ahol én jártam iskolába.

24. Morzsa

Barátom felesége enyhén szólva féltékeny természetű. Idővel ez a tulajdonsága közismert lett a rokonok, az ismerősök körében, és mindenki vigyázott rá, nehogy valami olyasmit tegyen, amivel kellemetlen helyzetbe hozhatja a házaspárt. Mert a féltékenység olyan betegség, ami könnyen mérgez, nemcsak azt, aki az áldozat, hanem mindenkit, akit csak elér, szóval olyan, mint a ragályos betegség.
Elég egy elkóborolt hajszál, amit a lenge szellő repít ide vagy oda, de minden lehet áruló jel a féltékeny személy számára, aztán az Isten sem mossa le a hűtlenség bizonyítékát, mert ami bizonyíték, az bizonyíték, legalább is a "megcsalt" személy szemében.
Ahogy a hajszál is lehet döntő bizonyíték, úgy lehet a morzsa is.
Barátom szereti a pirítós kenyeret reggelire, citromos teával. Ez a szokása már évtizedekkel ezelőtt kialakult, különösen az óta kedveli ezt a csemegét, amióta felesége készíti el. Reggel minden készen fogadja, csak ropogtatni kell a kenyeret, és ezzel el van intézve a reggeli, legalább is ez volt a szokás évtizedekig. Egy hálás hitvesi csókkal fizetett az én barátom e szolgáltatásért.
Nagy ritkán előfordult, hogy maga szolgálta ki magát, mert a pirítós kenyér, meg a tea elkészítése még a kétbalkezes férfinak sem okoz gondot általában. Igaz, a rendetlenség, ami ezután marad, az felért egy lakodalmi felfordulással, de szerencsére igen ritkán került sor ilyen "kisiklásokra". Betegség vagy valami elháríthatatlan dolog közbejötte, de aztán visszakerült minden a régi kerékvágásba. Az asszony pirította a kenyeret, a férfi jóízűen elfogyasztotta, és jött a hálás hitvesi csók.
Egyik alkalommal a feleség a szüleihez utazott, sok egyéb mellett a temetői sírgondozás is sorra került az ősök előtti tisztelgés okán, úgyhogy majdnem egy hétig elhúzódott a rokonság meglátogatása. Mindenről előre gondoskodott, a férje nem maradt ellátatlanul egy percre sem. Kolbász, szalonna, töpörtyű, a hűtőben egy hadseregre való egyéb ellátmány. Szóval minden, ami kell, csak a reggeli teát kellett megfőzni, és a kenyeret megpirítani, a többi minden konyhakészen volt, a töltött káposztát, a leveseket persze meg kellett melegíteni. Ennyit rá mert bízni az asszony, mert máskor is előfordult ilyesmi, ha nem is ilyen hosszú időre.
Nem is volt semmi baj, ment minden, mint a karikacsapás.
Reggel a tea is elkészült, a kenyér is megpirult, sőt a gondos férj még arra is ügyelt, hogy egy szem morzsa sem maradjon utána, mindent szépen letörülgetett, elrakott, semmi jel sem mutatta, hogy a konyhát étkezésre is használták.
Csak hogy épp ebből lett a galiba!
Ahogy hazajött az asszony, a megszokott rendetlenség helyett kimondottan esztétikus látvány fogadta. Sehol egy koszos edény, egy elmosatlan kanál, egy szem morzsa sem az asztalon, sem a padlón: ez már több volt a soknál.
- Mondd meg, ki járt itt? - tette fel a kérdést az asszony, egy rendőrségi kihallgatás stílusában. Sehol egy szem morzsa, pedig tudom, hogy a kenyeret megpirítottad, mert nem tudsz meglenni nélküle. Itt járt valaki, aki rendet tett, mert te nem vagy képes az ilyesmire. Mondd meg ki járt itt, amíg távol voltam? Talán titokban szeretőt tartasz? Lehetséges, hogy kevés vagyok jó neked? Stb...stb...
Az utóbbi mondatot már szipogva ejtette ki a száján, de a szeme villámokat szórt.
Szegény férjuram hiába próbálta bizonygatni, hogy az égvilágon senki nem járt itt, és csak azért nincs egy szem morzsa sem az asztalon, mert igen finom kenyeret vett mielőtt elment hazulról, és egy cseppet sem morzsálódott. Minden hiába volt, egész nap ment kikérdezés:
- Ki volt itt?
Csak a lefekvés ideje hozta el a jótékony hatását, a sötétben minden elcsendesedett.
Az elkövetkező napokban még néhányszor felszínre került a téma, egészen addig, míg az első virágot meg nem kapta valamilyen alkalomból a feleség. A virág mellé még kapott valamit: egy csomag zsemlemorzsát.
Azóta nem múlik el névnap, születésnap, bármilyen virágadási alkalom, hogy ne lenne mellékelve a gyárilag csomagolt zsemlemorzsa. És mindig nagyot nevetnek mind a ketten, jóízűen, az esztelen féltékenység emlékeztetőjén.

25. Módos kukázók

A szerencsétlen csövik, akik kukázni szoktak, valami fogyasztható élelemért, ruhadarabért, hasznosítható egyéb értékért, újabban már kukázni sem tudnak "önfeledten", gond nélkül. Persze, akad olyan is, akit nem az éhhalál kerget ide, a kukához, hanem valami más motiváció. Igen, sokfélék az emberek, de a legújabb verzióról csak most értesültem, most tudtam meg e különös kukázás esetét. Lehet, hogy én később kapcsolok, de talán vannak ilyen emberek, mint én is, hát velük osztom meg a mostanában szerezett információt, mint friss élményt.
Vannak módos kukázók is, sőt azt mondják a mindent tudók: minél módosabb egy ember, annál inkább kukázik.
Miről van szó?
Arról a már egy ideje dívó szokásról, csak én nem tudtam eddig erről, hogy egyesek sajnálják a szemét elszállításának díját, inkább beteszik a kocsiba a zsákba gyűjtött szemetet, és a nagyobb lakóközösségeknél rendszeresített, nagy térfogatú kukába dobják a szemétjüket. Nem fizetnek ilyen módon semmit a szemét szállításért, minek fizessenek, úgyis elviszik azt. Az ő szemétjüket, más kukájából. Ők módos kukázók, akik nem a kukában kotorásznak, hanem tesznek bele, a saját szemetüket.
Csakhogy ez által a kuka előbb telik meg, gyakrabban kell üríteni, és a lakók, akik ott laknak, többet fizetnek a szállításért.
Ezért, ezt megelőzendő, lakattal zárják le a kukát az ott lakók. Minden lakónak saját kulcsa van a kukához.
Eddig a történet. Ilyen csalafintaság nekem nem jutna eszembe, az biztos!
Tényleg egyszerű csalafintaságról van-e szó, vagy másról? Netán csalásról, lopásról? Vagy még elítélendőbb tettről?
Nézzük meg a dolog más értemét, magyarázatát!
Aki ilyet tesz, az tudatosan áthág szabályokat, törvényeket, amelyeket a közös létben be kell tartani. Tehát nem való az ilyen ember közös létbe, mert becsapja a másik embert, aki betartja a közös, közösségi szabályokat. Tovább vihetnénk a gondolatot a csalásról, mások megrövidítéséről, vagyis meglopásáról, ki tudja meddig?
Pedig csak kisstílű, piti tolvajról van szó, gazemberről. Mert, ha nem tudja másokra sózni a szemetjét, kiborítja valahol, ahol nem látják. Ilyenek az erdőt, a parkokat tele szemetelők, a mindenhol hasznot lesők, a más emberrel nem törődők, az alja emberek. Visszavezethető az ilyesmi a gyermekkorra is. Biztosan otthon is ezt látta, talán még biztatták is: legyél élelmes, mert szemesnek áll a világ! A jó modort, a tisztességet elfelejtették az ilyennek megtanítani, csalárd magatartása még nem ütközött a törvénnyel, szóval még nem bűnöző, de akár az is lehet ilyen mentalitással.
Megtanulni a közös lét szabályait, az önzőség korlátait, az általános emberi magatartás módokat - ez nem iskolai tantárgy. Lehet, hogy pénze több lett ilyen formán, de szegényebb valamivel, amit az emberek nagy többsége megtanult, szinte magától, hiszen magától értetődő dolgokról van szó.
Az illemről, a szokásokról, a szabályokról, a közös élet törvényeiről.
Az illetlen viselkedéstől a törvényszegő magatartásig nagyon széles a skála. Az utóbbit már büntetik, az előbbit csak megszólják. Van, akit nem érdekel mások véleménye, csak a büntetés fog rajta. Aki már a büntetés hatására sem változtat magatartásán, az elvetemült gazember. A "kedves csirkefogótól" az elvetemültségig is széles a skála, hosszú az út. Már akinek.
Sokféle "okosságot" lehet hallani az ilyesmikkel kapcsolatban. Például, ha valaki három szóval mondja el, amit kettővel is lehet, az egyéb aljasságra is képes.
Ha valaki a szemetjét másra sózza, hogy takarítsa el, az maga is szemét ember.
És így tovább.
Én csak a szegény csöviket sajnálom, hogy most már kukázni sem tudnak.

26. Kispiac

A lakótelepen, ahol élek, van egy kispiac. Kicsi ez a piac, de azért jó, hogy van. A nagy élelmiszerboltban ugyan az égvilágon mindent lehet kapni, de a piac, az más. Itt lehet alkudni, beszélgetni, fumigálni az árut, vagy éppen dicsérni, ahogy a vevőnek kedve tarja. A boltban ugyanis furcsa lenne alkudozni, a pénztárossal beszélgetni, amikor olyan hosszú a sor amúgy is. A bolt mellett van a posta, a patika és a kocsma. A létfontosságú igények kielégítésére, mint a nagyobb falvakban. Csakhogy ez város, egy nagyobb város egyik lakótelepe.
Itt telepedett meg a kispiac, a nagy vásárcsarnok ugyanis a város másik végében van. Egy csokor petrezselyemért ki megy a vásárcsarnokba?
Erre való a kispiac.
A piacon a piaci viselkedés illik, senki sem veszi rossz néven az ilyesmit, sőt talán kötelező is, ha már szóba elegyedik a vevő és az eladó. Aztán más is szóba kerül, attól függően, hogy milyen a vérmérséklet. Mind a két oldalon.
A régtől itt, vagy a környéken lakók már ismerik is, sőt vannak, akik névről szólítják egymást.
- De finom volt az a naspolya, amit a múltkor hozott Lajos bácsi! Azt hittem ma is hoz, a kis unokámnak nagyon ízlett ám!
- Hát, ha nagyon ízlett, akkor hazaszaladok érte. Még van eltéve egy kicsi, mert én is nagyon szeretem. Magamnak tettem félre, de ha a kis unoka várja, akkor szívesen elhozom neki. Váljék egészségére! Amíg bevásárol, meg is fordulok, hiszen itt lakom a második utcában. Nyugodtan tessék vásárolni, mindjárt itt leszek, Piroska.
Térült-fordult Lajos bácsi, s mire a boltban végzett Piroska, már várta a kis kupac érett gyümölcs.
- Maga egy arany ember, Lajos bá', megörül a kis druszája, tudja, őt is Lajoskának hívjuk. Mennyi lesz, annyi, mint a múltkor?
- Hagyja csak Piroska, fogyasszák egészséggel!
Néha ilyesmi is történik, nem a pénz az egyedüli értékmérő ezen a piacon.
Itt nincs "helypénz", mindenki a megszokott helyén árul. Ha később is érkezik valaki az áruval, a helye addig üresen marad. Ritka alkalom, hogy új ember érkezik. Az árusok tudják, ki kicsoda, mit árul, milyen ember. Szinte mindnyájan a környéken laknak, kertes családi házban, és a megtermelt árujukat árulják. Garantált a minőség, hiszen ők is ezt fogyasztják, a saját háztartásukban. Amennyi felesleg adódik, azt adják el, kiegészítve a nyugdíjukat, mert szinte kivétel nélkül ez a korosztály az eladók tábora. Nincs is semmiféle ellenőrzés, már évek óta békén hagyják a hatóságok e "feketekereskedelmet", soha semmiféle probléma nem merült fel az árusítás körül.
Az emberek megvannak ellenőrzés nélkül is, és rendesen viselkednek! - ez a végső konzekvencia, amit a kispiac működésével kapcsolatban le lehet vonni. Nem ver át senki senkit, tudják mi a becsület, az eladók épp úgy, mint a vevők, felnőtt, tisztességes emberek.
Tudják, hogy itt azért nem babra megy a játék, az élelmiszer bizalmi áru. De bizalmi viszony van a virágárussal is, a vevő biztosra veheti, hogy a rózsája nem fog már másnap kókadozni, ha itt veszi. A dió sem nyüves, nem kell attól tartani.
Ezek az emberek nem jártak soha szemináriumra, nem oktatták ki őket az etikus viselkedés szabályairól. Nem kereskedő a szakmájuk, többnyire csak mindennapi emberek, akik a többletként megtermelt árujukat, annak reális értékén kicserélik pénzre, hogy szűkös nyugdíjukat kiegészítsék. Nincs közöttük egy sem, aki rabolni akarna. Igaz, az áru mennyisége is ritkán haladja meg a két kéz teherbíró képességét.
Ha hagyják az embereket, hogy a természetes úton alakítsák ki kapcsolat rendszereiket, úgy szinte kivétel nélkül rendben alakulnak a dolgok. Nem szükséges a hatóság szigora, magától is kialakul az emberek között a normális kontaktus, és példásan, zavarmentesen egzisztál. Az ezt megszegőkkel szemben maguk lépnek fel, és rövid úton rendet teremtenek. Felnőtt, rendes emberek között nem kellenek mesterséges szabályok, tilalmak, büntetés, szigor. A legnagyobb szigor az emberek önérték tudata, a becsületes életre törekvés.
Igaz, ezt a képességet, tulajdonságot nem árulják a vásárcsarnokban, sem a kispiacon, ezt mindenki magában hordozza.
Már, aki.

27. Madika

Madika nem volt szép nő. Mégis megakadt a férfiak szeme rajta. Persze csak azoknak, akik a nőben valami soha meg nem fejthető titkot keresnek, amit éppen a mindig soron következőtől várnak. Madika volt a soron következő, az a típus, akitől azt reméli minden férfi, hogy ö lesz az igazi, a megváltó, a minden titkok tudója, az igazi nő, "A Nő". Egy kicsit az anyukája, egy kicsit a játszópajtása. Igaz, nem a legszebb a világon, de, hogy nő, az biztos, a legjavából. Minden férfi álmodik egyszer erről, hogy megtalálja az igazit. Bár a tudatuk hátsó rekeszében tudván-tudják, hogy a titok megfejtését illetően úgyis csalódni fognak. Mégis belevágnak. Lesz, ami lesz. Ha a fél világ összedől, akkor is!
A nő minden reggel feltűnt, fél 8 után öt perccel az utcasarkon, és jobbra fordult, ment. Nem sétált, de nem is sietett, ment, ahogy a munkahelyre szokás menni. Ez volt benne a feltűnő, hogy nem volt rajta semmi feltűnő, a Nő ment az utcán. Negyed óra gyaloglás után beért a munkahelyére, ahol iktatott, pecsételt, lefűzött, kikeresett, visszarakott, mikor mi volt az utasítás. Nem az ügyintézők között dolgozott, az ügyintézők ügyeit intézte. Már mindent tudott, mi hol van, az ügyintézők meghaltak volna nélküle. Nem hajtott, nem könyökölt, de az évek során nélkülözhetetlenné vált. Gondossága, megbízhatósága példaként állt munkatársai előtt. A főnökök szerették és őszintén tisztelték, a kiváló munkaerőt. Amikor lehetett, ki is fejezték valamilyen formában elismerésüket, hol anyagi természetű volt ez az elismerés, hol inkább erkölcsi. Madika kellő tisztelettel vette ezt tudomásul. Munkatársai őszinte tisztelettel néztek rá, és bár munkaköre nem volt kifejezetten fontos, ő maga megteremtette a fontosságot.
Géza általában akkor kanyarodott be az utcába, amikor Madika. Ez nem csoda, hiszen pontos emberek lévén, minden reggel sztereotip cselekvéssorokból állott számukra: felkelés, zuhany, kávé, indulás. A kocsi is tudta gazdája szokásait, másodpercre pontosan az úton voltak.
A nem szép, de valamiért mégis vonzó jelenséget nem lehetett nem észre venni. A nő az észrevevést diszkrét mosollyal nyugtázta. Később már alig láthatóan integettek is egymásnak. Ha valamelyik egy percnyit késett, a másik megvárta, lelassítva annyira, hogy az útitárs beérhette. Egyszer aztán Géza döntő lépésre szánta el magát: a szokásos üdvözlés után gázt adott, és mint akit puskából lőttek ki, elviharzott. Madika furcsállta a dolgot, de hamarosan megértette, miről van szó. A férfi, kezében egy csokor virággal várta őt az útvonal közepe táján. Kedvesen egymásra mosolyogtak, bemutatkoztak, és megpuszilták egymást.
- Ma két éve, hogy ismerjük egymást! - mondta a férfi, és betessékelte Madikát a kocsiba.
- Csak két éve? Én többet gondoltam! - válaszolta a nő, és megpuszilta a férfi kezét.
Esküvő, nászút, gyerekek. Minden ment a maga útján. És a boldogság. Nem volt gyakori vendég, de nem is volt ritkaság. Egy-egy előléptetés, külföldi út, saját nyaraló: mindegyik ok egy csipetnyi boldogságra. Nem támasztottak nagy igényeket vele szemben s ezért hálásak is voltak, ha meg meglátogatta őket.
A szerelemben is mértéktartóak voltak, hagyományos stílus, a férj hagyományos dominanciája mellett. Politikával csak annyi foglalkoztak, amennyit a környezetük elvárt. A szavazás napján leadták szavazatukat, de soha nem kérdezte egyik a másikat, te hogyan szavaztál. Nem volt vitájuk soha, ha valamelyik előállt valamivel, a másik azonnal helybenhagyta. Mosoly volt örökké arcukon, a bánat igen ritkán látogatta meg őket. Ekkor azonnal bánatos lett a másik is. Nem csak figyelmesek voltak egymással szemben, hanem segítőkészek is, mint egy igazi, jó baráthoz illik.
Barátok voltak, a szó nemes értelmében. Ha olyan problémájuk akadt, amit csak a barátaival oszt meg az ember, nekik nem kellett a szomszédba menni, egymás legjobb barátai voltak. Testi, lelki jó barátok.
Lassacskán őszbe fordult az életük, az első unoka után jött a többi, közben véget ért a pályafutásuk: Géza igazgatóként ment nyugdíjba, Madika irodavezetőként. Anyagi gondjuk nem volt soha. Előbb Géza halt meg, utána Madika. Halála előtt Madika elmegyógyintézetbe került. Senkivel nem volt hajlandó semmiféle kommunikációra, csak azt hajtogatta:
Miért?

28. Szamóca, eper, szeder

Alföldi emberrel találkozván, ha a beszélgetés fonalát arra visszük, biztos, hogy kiigazít, amikor a szederfáról esik szó. Azt mondja, az, amiről beszélünk eperfa, hisz Arany János is így szólt róla, amikor este felé már feketén bólongatott. Tájnyelvi eltérésről van szó, egyik helyen inkább így, másikon meg úgy mondják. A földi szedret pedig, a legtöbb helyen földi szederként emlegetik. Mostanában lehet látni ennek nemesített változatát is, amely sokkal nagyobb szemű, mint az eredeti. Tudja Isten, az árokparton szedett, csalán és vadsóska között tenyésző, vadon termő földiszeder nekem jobban ízlett.
Bizonyára azért, mert az ifjúság is valahogy jobb ízű volt, mint a jelenlegi korom, de hát az ember már csak ilyen. Amikor még tanyán laktunk, néha felfedeztünk olyan nagy, csupa körömnagyságú földiszederrel teli telepeket, hogy órákig is eltartott, míg lelegeltük a nagyját. Másnap aztán újra fekete volt minden, mert megértek a ma még pirosló, félérett szederszemek. Egy-egy ilyen terület felfedezése rendszerint azzal járt, hogy eldicsekedtünk a többi gyereknek is a "titkos" helyünkkel, és másnap, mint a sáskák, úgy ellepték társaink, a többiek is az árokpartot, a vízpartot vagy egyéb, félreeső helyet. Addig nem nyugodtunk, amíg le nem legelésztük a természet adta gyümölcsöt, majd másik helyet nem találtunk. Ez sem kerülhette el a sorsát, aztán a harmadik, és sorra, amíg ősszel el nem fogyott a terített asztal. Csak jóval később került sor a feketére változott kökényre, mint igazi, természetes csemegére. De ez idő tájt már dér járta a határt, nem úgy, mint a fekete szemű földi szeder idején, amikor még tikkasztó nyár volt; a folyóban való fürdés és az ízletes, édes csemege szedése-evése között választani – mindössze ez volt a legnagyobb problémánk.
Amikor nagyobb lettem, és nyári szünetben a vasútnál dolgoztunk, mint gazoló gyerekek, ott is előfordult, hogy a sínek között földi szedret találtunk. Persze, ki kellett irtani, ez volt a feladatunk. Természetesen, a már érett vagy félérett szemeket elfogyasztottuk.
A töltés oldalában gyakoribb volt ez a növény, és mi valósággal utaztunk rá, hogy megszedjük. A főnökünknek kijelölt pályamunkás engedékenységén múlott, hogy mennyire távolodhattunk el a kijelölt munkahelyünktől. Egy-egy sínszál, másfél sínszál hossznyi területet kellett napi nyolc órában megtisztítani a gaztól. Nemcsak a sínek között, mellett, hanem a lent, a páyát kísérő úton is, az úgynevezett padkán is rendet kellett teremteni. A gyakorlott, ügyesebb gyerekek lapáttal lenyesték a füvet, a gazt, és úgy haladtak, hogy öröm volt nézni. Idővel mindenki elsajátította ezt a módszert, mert estig sem végzett volna, ha kézzel szöszmötöl a gaz húzkodásával.
Néhány gyerek rendszerint ki is maradt, aki nem volt a munkához és az embert próbáló körülményekhez szokva.
Ha nagyon gyomos volt a terület, egy sínszál hosszúságnyi volt a napi norma, ha kevésbé gazos terepen dolgoztunk, másfél sínhossz. A pályamunkás mondta meg, mikor milyen területre értünk, és hogy aznap mi lesz a penzum. Azonban nem volt egységes a terület, kinek ilyen, kinek olyan jutott. Nem veszekedtünk rajta, mert mindig névsor szerint haladtunk, egyszer így alakult, másszor meg úgy. Legfeljebb magában szentségelt, morgott a nagyon gazos területet kifogó gyerek. Volt olyan, akinek szerencséje lett, de nagyon korán befejezni nem illett a munkát. A vezetőnk mindig talált egy szál füvet, gyomot a kövek között. Nem engedte, hogy valaki visszaéljen szerencséjével, és nagyon korán ellófráljon a munkahelyéről.
Mivel nyár volt, gyakran adódott záporos-zivataros idő, és mi néha úgy érkeztünk a megmunkálandó területre, hogy a különben kiszáradt árkokban, patak medrekben derékig érő víz volt, összegyűlve. Mi már rendszerint klott gatyában fürödtünk, míg a lustábbja vagy éppen szerencsétlenebbje még a saját területét tisztogatta. A pályamunkás vezetőnk ebéd után tartott terepszemlét. Az ebéd alatt otthonról hozott zsíros kenyeret kell érteni. Legtöbbünknek ez jutott, esetleg paprika, paradicsom melléje. Jóízűen faltuk, hiszen az éhes gyomornak nem voltak szemei. De, ha lettek volna is, mire ment volna vele! Ez volt a mindennapi eledelünk, de szerencsére, jól esett az is. Közben megtárgyaltuk az eseményeket, és izgultunk, hogy vajon talál-e valami kivetnivalót a munkánkban az „öreg"? Így neveztük a pályamunkás főnököt, akire rá voltunk bízva, és akinek mindenben engedelmességgel tartoztunk. Ő egy betegeskedő, jó magaviseletű, hivatásos pályamunkás volt a kijelölt személy, de nagy ritkán a pályamester is ellátogatott hozzánk. Ezt tudta előre az öreg, és amikor megjelent a pályamester, ő szabályosan vigyázzban állt, tisztelgett, és jelentést tett neki. Mi meg a kézihajtányt csodáltuk, nézegettük közben.
A pályamester nem sokat időzött. El is húzott hamar, illetve egy másik pályamunkás húzta a kézihajtányt komótosan, ő meg csak ült, mint valami hintóban, a hajtány tetején kialakított ülőkén. Aztán eltűntek a hőségtől vibráló síneken, és mi mehettünk fürödni. Persze, csak azok, akiknek a munkájában nem talált kifogásolni valót az öreg. Akkor volt igazán nagyszerű dolgunk, amikor a vasúti pálya valamilyen patak, vagy vízfolyás fölött vezetett. A megáradt víz egész folyóvá duzzadt ilyenkor, alig győztük kivárni az öreg engedélyét, rögtön a vízbe vetettük magunkat. Ezért is megérte, hogy gazoltunk! Az áradást követően nagy ágak, fadarabok úsztak a vízen, és mi ebben is játékot találtunk. Kifogtuk azokat, és újra beledobtuk a vízbe, mint ahogy a kutya futkos a gazdája eldobott fadarabja után. Beúsztunk az ágakért, fadarabokért, összegyűjtöttük, és tutajformát készítettünk belőlük, és azt útjára engedtük. De jókat is szórakoztunk a napi munka elvégzése után!
Néha elkószáltunk a közeli erdőbe is. Az öreg ilyenkor bólogatott valamelyik bokor hűvösében, mi meg szabadon kószáltunk erre-arra. Ezekben az erdőkben finom szamóca termett, édes, mint a méz. Szedtünk, és mind meg is ettük, annyira kívánatos volt a finom erdei gyümölcs. Hallótávolságon belül maradva meghallottuk amikor az öreg zsebórája 4-et mutatott, és a munka végét jelző "fájront" kiáltást. Ez egyben sorakozót is jelentett, mi pillanatok alatt megtaláltuk helyünket, és indultunk hazafelé, az állomásra. Ha úgy adódott, vonattal mentünk haza, mert már másik állomás körzetében gazoltunk. Még sokáig a szánkban éreztük a szamóca ízét, őriztük az erdei gyümölcs finom illatát.
Ilyent hiába kerestem felnőtt koromban a piacon, pedig volt elég, amire azt mondták, szamóca, de milyen távol volt attól az a gyömölcstől, amit az erdőben szedtünk annak idején! Az lehet, hogy a piacokon kínált portékának is szamóca neve, de az ám nem az én szamócám! Azt a gyümölcsöt, azt az ízt, nem fogom megtalálni már ebben az életben soha.



29. Kova, acél

Gyerekkorom világához hozzátartoztak azok a tanyai esték, amikor már minden elnyugodott: a jószágok megetetve, a tehenek megfejve. Kiültek az udvarra a tanyabeliek, és az öregek meséltek különböző történeteket. Hol volt akkor a tv, rádió, meg ilyesfajta szórakozások?! Az emberek ebben a tekintetben is önellátók voltak, nemcsak a háziállatokat, a mezőgazdasági terményeket illetően. Maguk sütötték a kenyeret-nem kellett boltba menni, de nem is lett volna hová: tanyán nem volt bolt. Havonta-kéthavonta, mikor hogy hozta a szükség, gyufáért, petróleumért, sóért, szóval, ami nem termett meg, bementek a faluba és hazahozták, ami kellett, az összes többi a ház körüli munkával előállítható, megszerezhető volt.
A családon belül természetesen az asszonyok dolga volt az ilyen munka. Ezek között a legfontosabb a kenyérsütés, a család kenyérrel való ellátása kiemelt helyet foglalt el valamennyi teendő közül. Persze az aprójószágok ellátása, a kert megművelése is fontos dolgok közé tartozott, de a kenyér, az volt a legfontosabb.
A kenyérsütés legnehezebb fázisa a dagasztás volt. A pontosan kimért liszthez adagolták a vizet, a sót, a kovászt, és könyékig feltűrt ingujjal kezdődött a nehéz fizikai munka. Ahogy a helyzet kívánta, közben még hol vizet, hol lisztet adagoltak a masszához, meg is kóstolták közben az ujjuk hegyével, és amikor úgy ítélte meg a dagasztást végző asszony, hogy jó a tésztája, egy kicsit megállt, és kezdődött a zsomporba való adagolás. Négy-öt kenyeret készítettek egyszerre, ennyi elég volt az átlagos méretű családnak egy hétre.
A zsompor sásból font alkalmatosság volt, négy-öt kilós kenyér tésztája fért el benne. Amikor végeztek a kiadagolással, tetejét meglisztezték, és pihenni, kelni hagyták a tésztát. Ez is komoly figyelmet igénylő fázis volt, mert ha túlkelt az épp olyan hiba volt, mintha keletlen maradt. Egyik esetben sem lett jó a kenyér, és ez nyilván nemcsak a háziasszonynak okozott bosszúságot, hanem az egész családnak. Hátra volt még a kenyérsütés, a befűtött kemencében. Ezt rendszerint úgy időzítették, hogy mire a tészta megkelt, addigra már föl volt fűtve a kemence. A parázs, a hamu eltávolítása után ügyes kézzel a zsomporból a lapátra rakták a tésztát, és elhelyezték a forró kemencében. Egy-két óra alatt kisült a friss kenyér, ami, ha jó volt a technológia, tényleg friss is maradt napokig.
A szórakozás is valahogy így történt, a nyári estéken, az udvaron folyt az élet: az öregek meséltek, a nagylányok-nagyfiúk valami csendesebb zugban húzták meg magukat, mi meg, akiknek még nem volt ilyen elhúzódós ingerenciája, tátott szájjal hallgattuk az öregek beszédét, meséjét.
Nem is tudom, miért jutott eszembe egy akkori rigmus, valahogy így hangzott: "kova, acél, tapló-üsd ki fiam Lackó!" Valamikor, ha rágyújtottak a pipára- mesélték az öregek, így csiholtak tüzet. Nem ám, mint a mai világban, nem volt akkor gyufa, mondták nagy bölcsen, és szippantottak egyet a pipából, amit már persze gyufával, vagy a spórolósabbak a sparheltból kivett parázzsal gyújtottak meg.
Hát persze. A kova meg az acél! Ez motoszkál már napok óta a fejemben: mindenhez, amiből valami számottevő dolog kerekedik - s ilyen a tűz, a szerelem, a munka, - kell valami tartás, szilárd elhatározás, akaraterő, becsület – e nélkül nem megy a dolog!
Mai világunkban sokszor megfeledkezünk erről: majd csak lesz valahogy, és kikerüljük a nehézségeket, megoldásra váró gondokat, problémákat. Pedig a világ attól ment előbbre, hogy az emberek megküzdöttek a feladatokkal, nehézségekkel. De ez kiment a divatból, olyasfajta magatartást sugároz felénk ma minden, ami sugározhat: hagyd a csodába, majd más megoldja. Egy szóval: hiányzik az emberekből a hit, a motiváció, az akarat. De miért? Hisz ezek nélkül nem ember az ember. A nem is olyan régi, de azért a régebbi korokban, a nagy felfedezések korában az volt a hajtóerő, a motiváció, hogy hátha sikerül valami új területet felfedezni, vagy más milyen módon e létező világot megismerni, hiszen annyi minden ismeretlen volt körülöttünk. A kémia, a fizika, a biológia, az orvostudomány, és sorolhatnánk a sok ismeretlent, mint egy sok ismeretlenes egyenlet, olyan volt a körülöttünk lévő világ, és ez a körülmény vonzó volt a nyughatatlan emberek számára. Ez a körülmény kiapadni látszik korunkban, de van valami, ami nagyságrendekkel nagyobb kihívás: a minket körülvevő világ, a makrokozmosz, és a belsőnk a lélek titkainak megértése, az emberi mikrokozmosz felfedezése. Ha belegondolunk, elképesztően kevés, amit az emberi cselekvés lelki mozgatórugóiról tudunk, nem beszélve a vágyaink, a törekvéseinkről, ezek belső mechanizmusairól. Olyan ez a terület, mint a világűr: tudjuk, hogy van, de a törvényeiről, az ezeket mozgató erőkről igencsak keveset tudunk.
A mai világ nem kedvező az ilyen dolgok kutatásának, és különben is, a módszerek elavultak, nem alkalmasak ilyen törekvésekhez. A külső feltételek sem adottak, hiszen ezek kiölik az emberből a benne lévő hajtóerőt, egészséges motivációt, amolyan egyenruhás minta-emberré teszik, akinek nincsen vágya, akarata. A plázák világa, a kereskedelmi tv-k által sugárzott bábok lesznek belőlük is, akikből végül a fajfenntartási ösztön is hiányzik.
Kinek, kiknek az érdeke ez?
Nyilván azoké, akik hasznot húznak e masszából, az arc nélküli tömegből, akiknek érdeke a szó- és gondolkodás nélküli fogyasztás, és egyáltalán, a szó nélküli engedelmesség! Végül is a korábbi szocialisztikus rendszer ideológiája, emberideálja győzött, csak az emberek nem csont-soványan, hanem kigömbölyödve, a kilók ellen küzdve zihálnak a különböző fogyasztó-szalonokban.
De a lényeg ugyanaz: feladva egyéniségüket, olyan tömeggé váltak, akiket zsinóron lehet mozgatni ide-oda. A madzagot az örökké éhes tőke mozgatja, akinek, vagy aminek soha semmi sem elég.
Előttünk áll egy ismeretlen világ, a maga millió új vetületével.
A kova és az acél világa is olyan mérhetetlenül messze került az ősi ember kezdeti, de már emberi mivoltjától, mint amilyen messze lesz majd remélhetőleg az új ember számára is mai világ: a plázák, tv-k népbutító világa. Mert vegyük észre, hogy forrongó világunk felszínre hozza a mocskot, a nem emberi dolgokat is a széppel, az előremutató dolgokkal együtt. Csak a szépet meg kell látni.

30. Katika, a könyvelő

Amikor megismerkedtem Katikával, a könyvelővel, akkor már valami azt súgta itt belül, hogy hamarosan új életet kezdek, testem örökre elfeledi a lúgszagot, amely, mint valami narkotikum rabul ejtett. Ha néhány napra hazautaztam, azt vettem észre, hogy valami pokolian hiányzik, akkor még nem tudtam, csak sejtettem, hogy ez a valami az egész gyár területén érezhető nátriumhidroxid szaga. Más is volt persze, ami idekötött, de mindezekről éreztem, rövidesen egy más világba kerülök, ahol új élmények fognak rám várni.
Ekkor találkoztam Katikával, a könyvelő lánnyal.
Mint egy villám csapott be az életembe, s az érzések zűrzavarát hozta el. Bár még csak húsz éves voltam, katonaság előtt, mindenre gondoltam, csak a házasságra nem, előtte. Katika rövidesen ezt az érzést ébresztette bennem, akkor éreztem először az ambivalens érzés kínját.
Valami dolgom akadt a könyvelésen, és amikor benyitottam, megláttam Katikát.
Az irodában az volt a szokás, hogy a legfiatalabb, legfrissebb munkaerő ült a bejárathoz legközelebb lévő asztalnál, talán azért, hogy kipróbálják, hogyan beszél a bejövővel, akár ügyfél, akár nem. Rámeredtem a lányra, valósággal megkövültem. Az igazi nőt láttam meg, akit megálmodtam. Szép hosszú barna haja, szintén barna szeme, barátságos mosolya olyan volt, mint az álom, egy pillanat, és máris lángra lobbantam.
- Mi óhajt az elvtárs? -törte meg barátságos, szelíd hangon a csendet a lány.
Zavaromban odanyújtottam neki, amit hoztam, azt hiszem a havi létszámjelentés volt.
- Köszönjük szépen! - vette át az iratokat a lány, és elfordult a másik irányba. És még hozzátette:
- Viszontlátásra!
Valamit hebegtem és kijöttem az irodából.
Sokáig nem tértem magamhoz, a művezetői irodába visszatérve is a lány volt a szemeim előtt. Mivel a műszak vége felé járt, szokásos módon körbejártam az üzemet, hogy a műszaknaplót ki tudjam tölteni. Minden rendben volt, de az eszem nem itt járt. Mielőtt hazamentem volna a szállóra, szokásomhoz híven egy korsó sört megittam.
Amíg kortyoltam az italt, lassan oldódni kezdett a feszültség, és megállapítottam: szerelmes vagyok a lányba, akinek a nevét sem tudom.
- Ilyenkor mi a teendő? - kérdeztem magamat a kocsmában hangosan. A körülöttem álldogálók nem nagyon figyeltek rám, mindenki magával illetve az italával volt elfoglalva, így nem is vették észre, hogy feleltem is magamnak.
- Ezt a lányt meg kell ismernem!
Már teljesen magamhoz tértem, amíg a szállóba értem.
Játszottam egy-két pingpong partit a srácokkal, aztán összejött egy ulti parti, de nem ott járt az eszem. Hamar ki is szálltam, mert csak veszítettem, letusoltam és ágyba vágtam magam. Mi máson gondolkodtam volna, mint a lányon, egészen hajnalig. Aztán elnyomott az álom, korán lett a felkelés.
Így telt el pár nap, míg azon törtem a fejem, hogyan tudnék megismerkedni vele. Az eszembe sem jutott, hogy mi van, ha ő nem akarja a dolgot, vagy foglalt már! Nem, az lehetetlen, nekem ő kell, senki más a világon, csak ő.
Milyen áldott a sors, ha az ember kezére játszik! Néhány nap múlva telefonáltak a könyvelésről, hogy valami nem stimmel a munkaidő kimutatásnál, fáradjak be.
Mit mondjak, repültem! A lány először meglepődött, hogy én vagyok a művezető, de aztán barátságosan elbeszélgettünk, és meghívtam a lúgsűrítőbe, nézze meg az üzemet.
Aztán minden úgy lett, ahogy álmaimban elképzeltem, valósággá vált az álom. Pár hét múlva már kéz a kézben sétálgattunk, szerelmi vallomás, családalapítási tervek. Azt az egyet nem mondtam meg neki, hogy egyetemre jelentkeztem, és ha felvesznek, itt kell hagynom a gyárat, új vizek várnak az evezőmre. Magamban sem voltam tisztában, akarom-e az egyetemet, vagy jó nekem ez az élet is. S hogy megtaláltam a Katikát, még inkább ide kötnek a szálak, talán örökre..
És felvettek! 20-30-szoros túljelentkezés volt, de felvettek!
Most lett igazán ambivalens a világ körülöttem! Más hogy örül, ha felveszik, és én meg rágódok, hogy mit is tegyek. Katika volt okosabb ebben a helyzetben is: rábeszélt, hogy menjek, attól még igazán nem dől össze a világ, csak egy kicsit utazni kell. Ahogy ez már lenni szokott, a távolság és az idő erősebbnek bizonyult minálunk, így csak egy szép emlékről beszélhetek már.
De az emlék, az tényleg szép, talán szebb, mint a valóság volt.

31. Lebukó nap
Ha magamban véleménykutatást végeznék, és azt tudakolnám, mi tetszett gyerekkoromban a legeslegjobban, toronymagasan első helyre kerülne az este, a lebukó nap csodálatos világa, a békés elpihenés kezdeti jelei, a felnőttek esti beszélgetései, a suhancok erőpróbái, az állatok csendes kérődzése és minden, ami a tanyai ember nyugovóra térésének velejárója.
A nappalok ugyanis mozgalmasak voltak, még akkor is, ha nem történt semmi említésre érdemes esemény. Mert mi érdekes van abban, hogy a kakas serénykedett a tyúkok körül, és a fél szemétdombot felpiszkálta nekik? Vagy a szitakötő szárnyalása a réten, amely esemény, az eseménytelenségében volt lenyűgöző, ahogy az arcomra, karomra szállt, miközben heverésztem a fűben, és a természet édes illatát itta be minden porcikám? Az ilyesmi nem volt esemény, a mindennapi élet részét képezte nekem, úgy éltem a természetben, mintha magam is része lennék. Csak egy-egy kiáltás, hazahívó szó zökkentett ki ebből a közegből, amit rendszerint már vártam is: a gyomrom korgása jelezte, hogy ideje ebédelni. Anyám hazahívó szavára tüstént felpattantam, és az álmodozó gyerekből farkaséhes, követelőző gyomrú valaki lettem, aki úgy rontott be a konyhába, mintha soha nem evett volna. Az étel szaga, a frissen készített ennivaló illata már menet közben felcsigázta az érdeklődésemet, és csak a szigorú anyai szó vett rá arra, hogy evés előtt a kézmosás dukál. Aztán végre jöhetett az evés. Szerencsére jó evő voltam, nem kellett anyámnak sokat vesződnie velem, mindent megettem, amit elém tett. Pedig egyszerű étkek voltak, különösen hétköznapokon, igen ritka dolog volt a húsféle, rendszerint a ház körül megtermett élelmiszerek alkották a napi élelmet.
De mit törődtem én ezzel, jóízűen elfogyasztottam. A tésztaféléket valósággal döntöttem befelé, akár főzve, akár sütve került az asztalra!
Néha egy-egy alkalommal csirke bánta az ebédet. Amikor már nagyobbak voltak, nemcsak vasárnap, hanem hétköznap is sor került rá, hogy ilyen fejedelmi étkünk legyen.
A macska is várta az ilyen alkalmakat, mert a nem embernek való belső részek a macskát illették. Már amikor az udvaron meghallotta, hogy anyám a fenőkövön élesíti a kést, attól a pillanattól kezdve nem lehetett bírni a mi cicusunkkal. Tudta, hogy rövidesen ő is jól fog járni, és ezért állandóan anyám lábai között sündörgött. Hiába volt a zsörtölődő szó:
- Menj el innen, te macska, mert még a nyakadra lépek!
Nem lehetett elzavarni sehogy sem. Amikor aztán leforrázta a jérceforma állatot, végképp bevadult a macskánk. Megérezte a leforrázott baromfi nyers húsának illatát, szörnyen nyávogni kezdett, és egészen addig, míg az első falatot meg nem kapta, szinte magán kívüli állapotban volt. Aztán megbontotta a fiatal csirkét az anyám, és a földre dobálta a macska "jussát". Mint a farkas, úgy falta fel a nyers beleket-cafatokat a cicusunk, és amikor a neki járó részt az utolsó falatig megette, egy jóízűt nyújtózkodott, valószínű, hogy az állati boldogság állapotába került.
Onnantól, hogy anyám felrakta a levest, már nem mentem messzire, mert tudtam, hogy a levesbe való aprólékok: lábak, feje, nyaka, zúza, máj nemsokára megfő, és ebéd előtti csemegém nekem is lesz. A leves leszűrése után a frissen főtt sárgarépa, és a már említett aprólékok, igencsak étvágygerjesztők voltak. Ez után következett a csirkéből készült húsleves, amelynél finomabbat ma sem tudok elképzelni. Aztán jött a fő fogás, a rántott csirke. A combot kaptuk meg rendszerint, de néha a szárny volt a mi részünk; egyik finomabb volt, mint a másik. A macska ilyenkor is a lábunknál sündörgött: a csontokat elropogtatva részt kért - és kapott - az ebédből is. Hétköznapokon nem volt sütemény, ez csak vasárnap volt ebéd utáni csemegeként.
Akármennyire is finom volt az ebéd, pár óra után már jelentkezett a "zsíros kenyér effektus”: egy jó karéj kenyér kellett a további játékokhoz szükséges kalória megalapozásához, és ez így ment rendszerint estig. Igen nagy bajnak kellett bekövetkeznie, ha nem így alakult a napom. Betegség igen ritkán döntött ágyba, de szörnyű is volt az, mondhatom! Nem is annyira a betegség, hanem az a körülmény, hogy nem mehetek ki játszani, az volt az igazi csapás! A gyerekbetegségeken túl, az egyszer-kétszer előforduló tüdőgyulladás volt, ami levett a lábamról, a fékevesztett futkározás okozta kimelegedés, és az azt követő vigyázatlan magatartás következtében.
A szokásos körülmények között azonban, az este volt az a napszak, ami rendszerint külön élményt jelentett.
A sok futkározástól elfáradva, többnyire a küszöbre ülve néztem, hogy a lenyugvó nap is fáradtan lebukik az ég peremén. Olyan valószerűtlen volt, olyan csodás! Ahogy ez az égi tűzgömb, akárcsak én, az egész napi tüzelés után, fáradtan, a rét túlsó felén, de talán messzebbre, az ég peremét érintve búcsút int mindennek, ami a nappal, a nappali fény birodalma. Nyugovóra tér, s magával viszi a látható világot. Sokáig nézve a napot, utána színes karikák jelentek meg a szemeim előtt. Később tudtam meg, hogy ezek a negatív utóképek, akkor azt hittem csak én látok ilyesmit, csak én látom ezeket a csodákat. Ahogy lassan, de biztosan lebukott a nap, jött a homály, az este hírnöke. A tanya lakói kint üldögéltek a küszöbön, az ajtókban, és ment az eszmecsere a nappal történt dolgokról, az ő kis világuk eseményeiről, olykor-olykor a nagyvilág eseményeiről is. Akiket nem érdekelt a világ folyása, azok egymás között viccelődtek, heccelődtek és néha különböző mutatványokkal mérték fel ügyességüket, erejüket.
Kedvenc mutatvány volt a petrencerúd nagyságú, leányderék átmérőjű gerenda, fatörzs fogakon való megtartása, egyensúlyozása. Erre csak a legénysorba tatozók vállalkoztak, mert nagy erő kellett hozzá: megemelni is épp elég volt a nagy fadarabot, utána pedig, ügyesen elhelyezni a szájánál, az alsó fogsorra, majd a többiek elkezdték a számolást, mihelyt a kezével elengedte a fát.
Volt, akinek tízig is elszámoltak, amikor ledőlt a nagy fadarab, de volt, aki még a szájába sem tudta illeszteni, máris leesett. Aki ügyes volt, nagy tapsot kapott a nézőseregtől, aki elejtette, az, szánakozó sajnálkozást. Ezen kívül voltak bűvészmutatványok is, amelyek így vagy úgy sikerültek. A lényeg a szórakoztatás volt, és ez a közönség ugyancsak hálás volt minden produkcióért, bárhogy sikerült is.
Csak néhány legény és leány nem csatlakozott a tanyai szórakoztatás eme fajtájához, ők valamiért félrevonultak. Akkor még nem sejtettem, hogy ők is szórakoznak, és a világ legjobb, legszebb szórakozása az övék.
Közben már öreg este lett, és minket, gyerekeket a szülői szó parancsa hazaszólított. Nem is bántuk már, mert kezdtünk álmosak lenni, de még hátra volt nekem egy megpróbáltatás: a lábmosás.
Ha anyám olyan kedvében volt, vizet melegített a még meleg sparhelten, ilyenkor elviselhető volt ez a művelet. De ha nem volt meleg a tűzhely, akkor bizony hideg vízben kellett lábat mosni, és ettől úgy féltem, mint a tűztől. Kiverte az álmot a szememből a jéghideg víz, de mit volt mit tenni: poros, koszos lábbal nem mehettem az ágyba, ezt meg kellett értenem. Amikor aztán túl voltam ezen is, visszaballagott az álom a szemeimre, és a játékban elfáradt testemet az álom vette puha szárnyai alá.
32. Kis Katóka

Már nagyon korán kialakult bennem a másik nem iránti érdeklődés, ami későbbi szerelmes természetem alapja, magyarázata lehet. Az, hogy a másik nem iránt érdeklődtem, nem jelenti automatikusan, hogy a másik nem is borzasztóan érdeklődött utánam, ugyanis egyáltalán nem voltam egy Don Juan. Átlagos testalkatom, átlag körüli szellemi képességeim nem emeltek ki a szürke átlagból, ezt sajnos tudomásul kellett vennem. S hogy mégis, időnként egy-egy leányzót sikerült megnyernem a közös ügynek, azt az átlagosnál fejlettebb beszélőkémnek köszönhettem. Persze a szerencse is mellém állt néhányszor.
Az első "nőügyem" a tanyai, egészen kisgyerekkoromra datálódik, ha egyáltalán ügynek, és különösen "nőügynek" nevezhető.
A velünk együtt, a tanyán élő vadásznak két gyereke volt, egy nagyobb, már iskolás fiú, és egy kisebb leánygyerek. Talán öt-hat éves forma lehettem, amikor feltűnt nekem a kis Katóka, aki mindig egyedül játszott a ház előtt. Vagy azért, hogy félt közénk jönni, a többi gyerekhez, vagy, mert nem engedték.
Akkoriban volt egy sláger, amit a nagyobb legények folyton énekeltek. "Kis Katóka ilyen ez az élet/ Hazudnak a május éjszakák". Könnyen megjegyezhető dal volt, nekem tetsző, szép dallammal. Így hát én is dúdolgattam, közben a kis Katókára gondoltam, a vadász lányára.
Azt már megértettem, hogy a dal nem az én Katókámról szól, de azt már kevésbé, hogy mért hazudnak a május éjszakák. Valami ködlött azért bennem, hogy az éjszaka más dolgokat is elősegít, és ezek a más dolgok nem mondanak mindig igazat. Akárhogyan is erőlködtem, ennél tovább nem jutottam, de hogy lényeges dologról lehet szó, azt gyanítottam, mert ha minden nagyobb legény ezt fütyülte, énekelte, az azt jelenti, hogy nem akármilyen dologról lehet szó. Mindenesetre ez a nóta is tovább csigázta érdeklődésemet a kis Katóka iránt.
A kislány olyan négy-öt éves forma lehetett, és a nagyobb gyerekek közé azért nem engedte az anyja, mert féltette. Én ezt nem tudtam és egyszer, amikor a csapat gyerekkel játszani indultunk a rétre, oda oldalogtam a Katókához, és megkérdeztem, hogy miért nem jön velünk játszani.
- Mert nincs, aki vigyázzon rám! - felelte, és én erre azt mondtam neki, itt vagyok én, majd vigyázok rád, mintha a testvérem lennél. A kislány erre nagyon megörült, és rögvest elindult velem, a többiek közé játszani. Voltak ott lányok is, el is vegyült közéjük. A fél szememet azért rajta tartottam, nehogy valami érje. Nemsokára azonban az anyja keresni kezdte, hangosan kiabált, hogy hol van. Meghallotta ezt Katóka, és ott hagyott bennünket, futva szaladt az anyjához. Eddig tartott az aznapi gyámkodásom, hogy lett-e más következménye is a kislány elkóborlásának, nem tudom, de egy idő után újra egyedül játszott az előttük levő udvaron.
Nem sokkal az eset után átjött hozzánk az anyja. Ez meglepő eseménynek számított, mert ilyesmi soha nem fordult elő. Ugyan a szomszédolás bevett szokásnak számított a cselédek között, volt, aki fél napokat is eltöltött ezzel, de sem anyámra nem volt jellemző, sem a vadásznéra, az idő ilyenfajta eltöltése.
Mindjárt a lényegre tért, hogy az ő kislánya nagyon egyedül van, nincs játszótársa, mert a cseléd gyerekek közé mégsem engedheti. Csúnya beszédet tanulhatna, és legfeljebb tetves lenne.” De a múltkoriban a maga kisfia olyan aranyos volt, hogy elvitte magával.” Ha ez gyakrabban előfordulna, hálás lenne ezért. Ha meg nem sérteném, egy vadnyulat is kínálna a szolgálataimért, és előállt egy nyuszival. Persze lőtt nyúl volt.
Anyám meglepődött a kérésen, mert nem is számoltam be neki a legénykedésemről, de aztán feltalálta magát, és azt felelte, hogy ő nem tud nyilatkozni a fia helyett, de ha a Katóka tetszik neki, és szívesen játszik vele, ő nem ellenzi. A nyuszit persze elfogadta, és estére, amikorra megjött apukám a szolgálatból, finom nyúlpaprikással várta. Elmesélte neki, hogy s miképp járt. Apám pedig, megdicsért, hogy bizony így kell a kislányokkal bánni: nem a hajukat húzogatni, elgáncsolni őket, hanem a szép szó, a kedvesség illik a lányokhoz, és látja, hogy én erre magamtól is rájöttem.
Szóval, a szüleim nem ellenezték a barátkozást, sőt még örültek is az alkalmanként, a szolgálataim fejében kapott fácán, fogoly vagy éppen nyulacska adománynak. Nem szégyellték elfogadni, az én első munkabéremnek tekintették. Ilyen kellemes munkám az életben nem volt többet!
A kislány értelmes volt, jött velem, ahová mentem. Elcsodálkozott a pitypangon, amikor ráfújtam, és a sok kis ejtőernyő szanaszét repült, a szöcskéket először nem merte megfogni, én pedig, nem erőltettem a dolgot, aztán már később ő maga tartotta a kis tenyerében. Velem jött a halakat nézegetni, közben a már felszedett ismereteimet megosztottam vele, elmeséltem neki az aranyhalnak látszó naphalról is, amit tudtam.
Nekem jólesett, amint szájtátva hallgatott.
Elvittem minden olyan helyre, ahol én szívesen megfordultam, ahol a kedvenc helyeim voltak. Talán későbbi tanári vénám is itt csirázott ki, illetve talált táptalajt. Olyan természetességgel beszélgettünk, és olyan jóízűeket kacagtunk, hogy most is jóleső érzés fog el, ha rágondolok.
Mert sajnos csak a gondolat jut el oda, ahol ő van.
A következő tavasszal megfázott, és valami olyan mellékbetegséget szedett össze, hogy a kórházban meghalt. Nagy csapás volt szüleinek, testvérének, akivel közben összebarátkoztunk. Engem is megviselt a halála. Nem értettem a dolgot: olyan jó kislány volt, miért kellett az Istennek elvennie. A szüleim vigasztaltak, és próbálták magyarázni a megmagyarázhatatlant. Nem sok sikerrel. De aztán a természet újraéledt, és ez adta meg nekem a vigaszt, ahogy láttam a fák kizöldellését, a madarak visszatértét.
Későbbi, panteista színezetű világképemet ezek az események is alakították

33. Karácsonyvárás tanyán

Iskolás korom első karácsonyi szünetére, az első karácsony-várásra, olyan élesen emlékszem vissza, mintha ma történt volna. Tulajdonképpen nem is az első karácsony-várás volt, mert az előző években is vártuk ezt az ünnepet, hanem az első olyan karácsony volt, amikor már iskolás voltam és nagyobbacska gyereknek számítottam. Tudtam kérdezni, hogy hogyan jönnek be az angyalok a lakásba, mert nálunk az angyalok hozták a karácsonyfát, hogyan jönnek le az égből, honnét tudják, melyik házba kell menni?
Minden gyerek kaphat ilyen szép fát? Aki rossz volt és nem kaphat, annak később lesz a karácsony, ha kiérdemli? – ilyen kérdések záporoztak anyámhoz, apámhoz, és a válaszok nem mindig voltak kielégítők. Különösen, ha belegondoltam, hogy az iskolában a nagy gyerekek egészen mást mondtak! Amikor szóba került a karácsony, csak legyintettek, hogy ezt a mesét a kis ugrifüleseknek találták ki, mert náluk igenis ők a testvérével öltöztetik a karácsonyfát, már rég óta.
Ezt éppen úgy nem tudtam elhinni, mint azt, hogy az angyalok a kulcslukon repülnek be. Hiszen azok a csodálatos gömbök összetörnének, és különben sem férnének át a kulcslukon. Így hát, bár egyre több kétely merült fel bennem, mégis jó volt az eredeti mesét elhinni, mert jó voltam, az angyalok hozzák a fát, személyesen nekem.
Az ünnep fényei pedig olyan csodálatosak!
Talán most először fogtam fel, hogy a karácsony az valahogy más ünnep, mint a többi, kicsi agyam valahogy megértette: a karácsony nem olyan, mint az egyéb jeles napok, ilyenkor jól kell viselkedni, csak csupa jót és nemeset kell cselekedni, szóval valamit megértettem, vagy inkább megsejtettem az átlényegülésről, vagyis a karácsony szelleméből.
Egy kisváros melletti kis faluban, pontosabban a falu melletti kis tanyán laktunk akkor. Szüleimmel Erdélyből menekültünk, mert apám állami alkalmazott volt, vasutas, az ilyennek pucolni kellett a oláhok elől, pontosabban a bosszújuk elől. Észak-Erdély újra az oláhok megszállására került, és az ilyenek, mint mi, nem sok jóra számíthattak, egy lehetőségük volt, a menekülés. A háború bombázásaitól való félelem, az apró gyermekek féltése végül idesodorta őket, vagyis minket. Apám a városban dolgozott a vasútnál, és amikor a szolgálat rendje parancsolta, kerékpárral bement teljesíteni a munkát, utána hazajött a tanyára. Jó időben nem is volt probléma, elkerekezett a vasúti pálya melletti ösvényen, de esőben, hóban nem volt leányálom a tanyáról bejutni a szolgálati helyre.
Akkor még nem nagyon fogtam fel, hogy a város, falu, tanya település mit jelent, milyen szociológiai, társadalom-lélektani, gazdasági következményei vannak, hogy valaki egyik vagy másik fajta településen él. Csak azt éreztem: nekem nagyon jó, hogy itt lakunk, csak az előnyeit éreztem, a hátrányait még nem mérlegelgettem. Valamit megsejtettem azért, mert a tanya a falutól félórás-órás járásnyira volt, és amikor iskolába kellett menni, az, bizony hátrányt jelentett például a felkelésnél, de nem volt annyira tragikus a helyzet. Apám csinos kis csizmát készíttetett télire a falubeli csizmadiánál. Ha jól emlékszem, birgeli volt a neve. Így aztán nem fázott a lábam, bármilyen nagy is volt a hó, a hideg. A tanyáról nem egyedül mentem iskolába, hanem egy jó csapatnyi gyerekkel. Jól elszórakoztunk a közösen megtett út során. Eljött végre a karácsonyi szünet, amit felettébb vártunk már. Nagy hóval érkezett. A szánkó már napok óta készenlétben állt, és amikor hó lett, a szüleim és a többi nagyobb gyerek - némi unszolásra - hajlandó volt egy kicsit szánkóztatni engem. Ha meg nem akadt senki, akkor ott volt patakpart, azon le lehetett csúszni, bár ezt nem szívesen engedték meg a szüleim. Be volt ugyan fagyva a patak, de mégis féltettek, mert soha sem lehet nyugodt az ember egy patak jegén szánkózó gyerek biztonságát illetően.
Így vártuk, vártam a karácsonyt önfeledten, boldogan.
Egyik nap a tanító bácsi jött a tanyára lovas kocsival. Ült a kocsis mellett a bakon, és legnagyobb meglepetésemre fülvédős sapka volt a fején! Hát hogyan, a tanító bácsinak is fázhat a füle?
De hát a tanító bácsi a legokosabb ember a világon! És aki ilyen okos, annak nem fázhat a füle! Magam próbáltam kispekulálni, hogyan is lehet ez? Azt viszonylag könnyen beláttam, hogy az okosság és a fázás két különböző dolog. Azt azonban, hogy a tanítóra is vonatkoztassam ezt, már nehezebben tudtam elfogadni. Időbe tellett, míg nagy nehezen megértettem, hogy a tanító bácsi is ember, őneki épp úgy fázhat a keze, a füle, meg mindene, mint más valakinek. Ezzel a nagy felfedezéssel lettem gazdagabb első osztályos koromban, a karácsony várásakor. Bár való igaz, hogy nehezen tértem napirendre felette.
Azóta már eltelt sok esztendő. A naiv kisgyerekből felnőtt ember lettem. Azóta, hogy azon csodálkoztam, a tanító bácsinak hogyan fázhat a füle - már túl vagyok az ilyen csodálkozásokon. Ahogy lenni szokott, most már egyéb dolgok adnak csodálkozásra, eltöprengésre való okot.



Hozzászólás
A TEJESEMBER HALÁLA Elbeszélések, novellák, futtatások Kulcsar Eva márc 31 : 09:15 Válasz erre
Hozzászólás: 3678


Komoly munka, tiszteletre méltó hitvallás, és bizonyságtétel az élet egyszerű, emberi sorsunkat megszépítő, gazdagító eseményeiről. Láttatva mindazt, amit egyszerű és egyszeri emberi mivoltunkban megtapasztalhatunk.
Kötetnyi értékeid, kincseid érjék el szép és méltó céljukat!
Isten adjon még erőt, kitartást, hogy igazgatni, egyengetni tudd útjukat.


Kulcsár Éva



A TEJESEMBER HALÁLA Elbeszélések, novellák, futtatások bodójános márc 31 : 09:26 Válasz erre
Hozzászólás: 4570

Vicuskám, köszönöm szépen a szép szavaidat!





Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezned. Jelentkezz be, vagy kattints ide a regisztrációhoz
Üdvözlet
Felhasználónév:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

[ ]
[ ]

Online
Vendégek: 1
Tagok: 0

Tagok: 61
legújabb: nagyapó

Chatbox
Üzenetek írásához regisztrált tagnak kell lenned - jelentkezz be, vagy regisztrálj



Kulcsar Eva
júl 11 : 07:09

Akkor hát hajrá! Előre a további szépségek alkotása felé!
Mindenkinek örömteli alkotómunkát kívánok!

Isti
júl 09 : 18:41
S MI köszönjük meg Évike áldásos munkáját,ami minket is
érdemben segített! eme igen hosszú időn át!

Kulcsar Eva
júl 06 : 14:54
Köszönöm szépen.

timetour
júl 04 : 17:28
a te érdemed is, Éva!

Kulcsar Eva
jún 10 : 11:44
Kilenc éves a BodóKert!
Minden kitartó Tagunknak szívbéli köszönet!

Isti
máj 05 : 11:37
Nagy szeretettel köszöntjük az édesanyákat, nagymamákat s reményeim szerint a dédiket is.-))) a kert nevében !

Kulcsar Eva
ápr 30 : 07:09
Köszönjük az üdvözletet,
értékeljük a jöttödet.

Isti
ápr 21 : 19:34
Örülök hogy jelentkeztél kedves Tyme!

timetour
ápr 18 : 21:57
üdvözlettel a Kertlakóknak!

Isti
ápr 01 : 12:55
Áldott ünnepeket a kert lakóinak és a kedves olvasóknak!

nagyapó
jan 24 : 20:12
A vadászrészhez: Legyetek szívesek, hogy az elbénáskodott első feltöltést töröljétek. Nem tudom, hogyan sikerült rosszul feltennem... Ebben amúgy nagyon ügyes vagyok...

Kulcsar Eva
dec 31 : 18:11

B Ú É K !!!

Isti
dec 31 : 11:11
Köszönjük a kedvességedet drága Évike! NEKED, a kertlakóknak s a kedves olvasóknak békés új évet!:)

Kulcsar Eva
dec 27 : 05:06
Jöjjön hát az Ó-év vége,
legyen köztünk öröm, s béke!

Isti
dec 22 : 18:53
Áldott Karácsonyt, békés új évet kívánok a kert lakóinak és a kedves olvasóinknak sok szeretettel Isti

Kulcsar Eva
dec 18 : 07:48
Köszönjük a jó szót, a tiszteletet. Kívánunk mi is testi-lelki erőt, Áldást, Békességet!

nagyapó
dec 17 : 20:59
Vagyok, avagy csak vagyogatok. Ha jobban leszek, újra aktívabb leszek. Addig is békés Adventet, és Áldott Karácsonyt kivánok!

Isti
okt 31 : 19:44
Nagyon kedves vagy Time.-)))
köszönettel Isti

timetour
okt 30 : 22:29
gratulálok a kislányodnak!

Kulcsar Eva
jún 29 : 14:16
Isten éltesse, BOGLÁRKÁT!

Isti
jún 29 : 14:04
Boldogan értesítlek benneteket hogy Boglárka nevű lányom ma 40 éves!

Isti
máj 06 : 10:42
Anyák napja alkalmából szeretettel köszöntjük az édesanyákat és a nagymamákat! Megköszönve áldásos munkájukat !:)

százszorszép
ápr 29 : 15:28
Jó kis csapat!
Titeket örömmel olvaslak.


nagyapó
ápr 14 : 17:25
Kedves Isti! Kedves mindenki!
Kegyelmekben gazdag áldott ünnepet kívánok.
Feltámadását urunknak, bennünk pedig a Hitnek, Békének, Szeretetnek.

Kulcsar Eva
ápr 14 : 12:10
Köszönet a figyelmességedért, Kedves Isti! Legyen Áldott az ünneped, és Mindenkié!



Oldal létrehozási idő: 3.9556 másodperc, 3.7719 lekérdezési idő. Adatbázis lekérdezés: 75. Memória használat: 1,646kb