BodóKert: Tartalom / Próza / Képes album a kommunista időkből
BodóKert
Ma 2018. május 26, szombat,
Fülöp napja van.
Holnap Hella napja lesz.


Képes album a kommunista időkből
próza
- 2018 május 15 kedd
szerző: bodójános Szerzők listája
kategória: Könyvtár > Próza
Hozzászólás: 1
Megtekintés: 13

Képes album a kommunista időkből

1.Egy párttitkár

Nagyvállalathoz kerültem tanulmányaim befejezése után. Nem ez volt az első munkahelyem, az egyetem előtt is dolgoztam pár évet, vagyis a munkahely önmagában nem volt újdonság. A miliő azonban szokatlan volt. Hangsúlyos volt a párt szerepe. Nagyvállaltnál sok a párttitkár, mert sok alapszervezet van, és mindegyiknek párttitkára van. Eddig nem foglalkoztatott a téma, hogy s miként van a párt körül, de az alapismereteket valahogy el kellett sajátítani, persze, az ilyesmi jön magától, ha az ember nyitott szemmel jár. Az egyetemen is valahogy így lehetett a felépítés, de akkori életemnek ez a vetülete nem osztott, nem szorzott.
Az első ilyen, akit megismertem, valahogy az "Az agitátor" című festményt asszociálta bennem. Egy kicsit primitív, de kétségtelenül valami tűz-égette ember benyomását keltette. Szóval, valahogy volt benne valamiféle lobogás, azt később tudtam meg, hogy ebbe a lángolásba jócskán besegít az etilalkohol is, de ez csak mellékes körülmény.
Nemcsak a szavak szintjén, hanem valamiféle hit, vakhit is keveredett a mondanivalójába, amikor beszélt. Mert nekem pár mondat is elég, hogy az adott személyiség főbb irányultságát, összetevőit felmérjem. Így voltam már gyerekkoromban is, elég volt megszólalni valakinek, máris valami kép kialakult bennem róla.
Itt pedig már nem babra ment a játék: a megismert emberek a későbbiekben ilyen vagy olyan fontossággal bírtak, egyáltalán nem volt mindegy, hogy kit milyen skatulyába teszek a kezdet kezdetén. Mert, ha valakit átskatulyázni kell, az felettébb nehéz dió, ezt tudtam magamtól is. Pláne, a pártot érintő minden dologban óvatosnak kell lenni. Ezt is megtanultam jókorán.
Ez az ember olyan vegyes elvtárs volt. Nem ismertem meg közelebbről, de semmi meglepő fordulat nem volt vele. Vonalas volt, mint mindenki, aki egy kicsit is a párt nevében beszélt. Főleg azok, akik mélyen voltak, mint ez az elvtárs is. Tulajdonképpen a nép párttitkár oldala volt. Egyszerű, iskolázatlan ember, csak a pártiskolák nyomai látszottak. Beszélni, azt tudott, de ordító hibákkal, -suksükölt, babe volt mindig - a sódert azt nyomta, pártunk és kormányunkozott rendesen. Volt azonban valami szimpatikus-szánandó is benne, ahogy erőlködött a párt fedezékében. Érezni lehetett, hogy tudta: az iskolázottabb emberek lenézik, bár tartanak is tőle.
Kinek mije van, azzal főz - ez a mentalitás fogta át az egész lényét, bár a felszín alatt valami munkálkodott benne, valami értékesebb. A mozdulatai nem voltak betanultak, és a hangszín, a hanghordozás sem volt szinkronban a mondott szavak klisé jellegével. Érdekes ember volt, nekem annak tűnt.
Irodai dolgozók 4. sz. alapszervezete, ennek volt a párttitkára. Hogy mégsem a több tucatnyi titkár közül egy volt, jelezte az a körülmény is, hogy a vezér is ennek az alapszervezetnek a tagja volt. Hogy mennyire fontosnak találta a dolgot a vezér, példának okáért az is jelzi, soha nem fordult elő a nélküle tartott értekezlet. Ha külföldön volt, inkább elhalasztották a soron következő ülést, mert ezt el is várta a titkártól, minden szóra figyelt, ami ott elhangzott, bár ő ritkán szólalt fel.
A személyzeti, a munkaügyi, szervezés, rendészet, ilyesmi emberek voltak ebben az alapszervezetben. A vezető beosztás eleve feltételezte a párttagságot, meg a számottevő emberek mind a párttagok közül kerültek ki. Szóval ilyen alapszervezet titkára volt emberünk, akit jókorán megismertem. Rajta keresztül képet nyertem a párt szerepéről a vállalat életében, ami deklarált volt abban az időben, de ugyanakkor ellentmondásos is. Mert ugyan igaz, hogy az "üzemi négyszög" egy-egy pillérét alkották a párt, a szakszervezet és a KISZ, de érdemi kérdésekben egyedül a vezér szava döntött. Az a funkcionárius, aki nem volt tisztában a valós helyzettel, és túllépett a vörös drapéria borítás védelmi ernyőjén, könnyen meggyőződhetett az autokratikus vezetési stílus árnyoldaláról. Mert extrém mértékű volt az autokrácia ennél a vállalatnál, és a vezér nemcsak gyakorolta, hanem el is várta vezetőitől, hogy ők is gazdái legyenek az irányított területnek, nemcsak vezetői. Akiről kiderült az ellenkezője, vehette is a sátorfáját, és magasabb vezető esetén jobban tette, ha elhagyta a vállalatot. Mert rajta köszörülte a nyelvét mindenki, akinek a nyelve fő fegyvere volt. Ezt is jó néven vette a vezér, nem tűrhette meg a gyengekezű embert, pláne, ha utólag derült ki róla, hogy rossz választás volt.
Nemcsak az érintett személynek volt keserű ez, hanem a kiválasztás kudarcát is jelezte. Persze, a hiúság itt is munkálkodott, hiszen ő maga volt, aki a kiválasztást végezte.
Nem volt könnyű helyzete a 4.sz. alapszervezet titkárának. Állandóan szem előtt volt, közben a párt vezető szerepéről, az élcsapat meghatározó létéről kellett beszélnie, de látnia kellett, hogy semmibe veszik a tulajdonképpeni semmi szerepét! Annyira azért nem butult bele a szerepébe, hogy időnként ne bántotta volna a nullához hasonló emberi sors, de csinálni kellett, mert ezt vállalta, iskolás gyerekei voltak, nagyravágyó felesége és még nagyobbat képzelő rokonsága, és ő pedig egy megkötözött senki.
Tudta jól, hogy ebben a szakmában életveszélyes a lelkiismeret, az önérték tudat akár tenyérnyi térnyerése is, pártmunkás léte ezt megtaníttatta vele. A gonosz a túloldalon van, és harcolni kell vele, ellene, mert eltiporja különben a népet, a pártot, ez olyan axióma volt, ami beleégett a lelkébe még inas éveiben. Mindent a párt érdekeinek rendelt alá, ezért lett pártmunkás. Őneki igenis a párt volt az Isten, a minden.
Az összes többi dolog ezután következett.
Igaz, néha belé nyilallt, hogy talán jobb lenne egyszerű emberként élni, futballmeccsre járni, kirándulni. De őt a párt kiszemelte magának, és most már az élte is a párté.

2. Másik párttitkár

Igen hamar megismertem az érem másik oldalát is, a minden szempontból ellenszenves, kisstílű, gonosz figurát, a másik fajtáját ennek a "beosztásnak", "munkakörnek", "naplopásmérnöknek" - vagyis a párttitkárnak. Bíborka Bálintnak hívták, ez is valamelyik irodai alapszervezet volt, mármint az övé. Nagyhangú, lehengerlő, tolakodó stílusú fazon volt, mellette nem lehetett szóhoz jutni. Zsidó ember volt, a szóbeszéd azt tartotta róla, hogy vallásos ember volt régebben, legalább is vallásgyakorló. Először ott próbálkozott az egyházi berkekben törtetni, de valami stiklije napvilágra került, és csak a családjában lévő kommunista emberek tudták kihúzni a csávából.
Hálából vagy az új lehetőségeket felismerve lett nagy-nagy pártember. A vallásos emberek besúgásának megszervezését bízta rá a megyei pártbizottság, és kitűnően oldotta meg ezt a feladatot. Sok embert börtönbe csukatott, munkahelyéről kirúgatott, meghurcoltatott, az ÁVÓ kezére adott. Amikor már kezdett terhére lenni a párt apparátusnak is, "beajánlották" a vállalathoz, mint kitűnő pártmunkást.
Az ilyen beajánlásokkal a vezér sem tudott mit kezdeni, gyűlöletes neve már ismert volt, de ilyen féreg miatt nem húzott ujjat a megyei elvtársakkal, ezt a békát is lenyelte, mint nem egyszer már. Legalább egy tucat semmirekellő ember került így a vállalathoz, persze azért szemmel tarttatta őket, csak úgy nem garázdálkodhattak szabadon. Ha valami nagyon piszkos, aljas dolgot kellett elintézni, ezeket fogta be a személyzetisekkel együtt, és ha nem oldották meg rendesen a feladatot, könyörtelenül közéjük vágott.
Ez az ember addig mesterkedett, amíg a párt alapszervezet titkára lett. Bitangok között a fő bitang lett, mindenki félt tőle, mint a tűztől. Felesége munkásőr volt, a múltja nem kirakatba való. Egymást múlták felül, az biztos!
Ilyen közeget teremtett maga körül ez az ember: gyűlölet és mocsok volt minden tette.
A mezőgazdaság szocialista átszervezésében a vállalati pártmunkások is részt vettek, így segítették a dolgozó parasztságot jobb belátásra bírni.
Emberünk, aki akkor még nem volt párttitkár, derekasan kivette részét a kulák-puhításban, röhögve mesélték a hasonszőrű társai, miket csinált. Sok ember belehalt a kegyetlenkedéseibe, a verésekbe, a testi és lelki gyötrelmekbe, amiket olyan kreatívan tudott osztogatni a falusi emberek között. Egy-egy ilyen pármunkás élet-halál ura volt akkor, semmilyen szabály nem vonatkozott rá, csak a párt ukáz: itt szocialista mezőgazdaság lesz, ha törik, ha szakad. És lett! Nem kis "érdemeket" szereztek ebben a vállalat kölcsönbe adott pártmunkásai, akiket máig izzó gyűlölettel emlegetnek.
Igaz, közben megerősödtek ezek a "kényszer-szocialista" téeszek, majd nagy részük a rendszerváltás áldozatául esett, és ismét valami új kezdődött, nevezetesen a kapitalista tőkés gazdálkodás. Igaz, most már nem "bunkócskával" győzik meg a parasztembereket, hanem a pénz vette kézbe a dolgokat.
Aki jól végezte dolgát a falvak átnevelésben, megkapta a jutalmát.
Párttitkárként is jól helyt állt, utálattal és megvetéssel emlegették a nevét. Minden piszkos lében mocskos kanál volt, az egész vállalatnál utálták.
Bíborka elvtárs ilyen párttitkár volt, méltó fizetést és egyéb előnyöket húzva a vállalati közös kasszából. Vagy nem is a vállalatéból, hanem a magyar nép egészétől vették el a nem érdemelt magas fizetést és egyéb juttatást.
Mint ahogy most már bizonyára nyugdíjasként élvezi kemény munkája gyümölcsét, az átlagnál jóval magasabb ellátást.
Mert ő megérdemli!

3. Baleset

Az udvaron láttam egy futó-támolygó embert, aki két kezében tartotta kifordult gyomrát, beleit. Egy idő után összeesett. Közben szirénázó mentőautók érkeztek sorban, vagy öt is, az előbb még támolygó embert a mentősök kezelésbe vették, és az öntödébe is berontottak. Égett hús szaga terjedt szét, emberek szaladgáltak össze-vissza, volt köztük sérült is, olyan is volt, akinek a ruhája még égett. Nagy volt a felfordulás, riadt emberek csapata segített a szerencsétlenül jártakon, de olyan is volt, akin már nem lehetett segíteni. A halottakat kiterítették egymás mellé, a kevésbé sérültek magyaráztak a mentősöknek, a súlyosabban sérültek jajgattak, ordítottak a fájdalomtól. Az irodákból kitódult a nép, volt, aki ezeket terelgette befelé, de csak jöttek a bámészkodók.
Mozgalmas félóra után csend lett. A közeli, ódon épületben felrobbant a vasolvasztó kemence, valahogy víz került a rendszerbe, és a túlhevült gőz szétvágta kemence falát. Az épületben lévők vagy meghaltak azonnal, vagy megsérültek. Aki közelebb volt, súlyosan, de volt, aki könnyebben megúszta.
Egy év múlva az új öntödében történt hasonló eset. Még több áldozattal. Talán tíznél is több volt a halott. Az egész város gyászolt. Temetéskor zúgtak a harangok.
Nem mindig ilyen katasztrofális volt az üzemi baleset. Voltak az úgynevezett csonkulásos esetek. Ilyenkor "csak" a kéz vagy a láb sérült, vagy egy darabja veszett oda. A présgépek, a forgó-mozgó berendezések el-elkapták a munkások kezét, lábát, és kész volt a baj.
Számtalanszor volt kázi baleset, ami olyan "minha baleset". Ha leesik egy tágy a darukötélről, és ha egy ember tartózkodott volna ott, agyoncsapta volna. De, szencsére nem volt ott senki.
A baleset mindig bekövetkezik, nem jön magától. A baleseti okok feltárása, a baleset megelőzés fontos terület, hiszen az emberek élete, testi épsége múlhat ezen. A munkavédelmi osztály vezetője "jó elvtárs" lehetett csak, persze, a munkatársak szakértelme ettől lehetett volna magas színvonalú. Csakhogy a kiszuperált emberek gyűjtőhelye volt ez a részleg, alkohol-beteg, magatartás-zavaros, problémás személyiség, beteg emberek gyülekezőhelye. A vezér nem fordított elég figyelmet erre a dologra, és ha nagy baj történt, bűnbakot kellett keresni. Ehhez értettek a vállalatnál, rendszerint az előmunkás, a művezető, legrosszabb esetben az üzemvezető vitte el a balhét.
A munkavédelmi osztályvezető valamikor nagy pártember volt, de a sorozatos nőügyei kettétörték a karrierjét. A párt keresett neki helyet, és a vezér valami alku során a megyei párt-elvtársaknak engedve, megtette osztályvezetővé. Első dolga volt, hogy kicserélte a nődolgozókat egy-két év alatt "engedékenyekre", és így lett a munkavédelem híres a szép nőkről, akik ráadásul meglehetősen „szelídek” és belevalók is.
Mindenki tudta ezt, a vezér is.
De nem volt olyan erős, hogy a megyével is ujjat húzzon, pláne ilyen piti ügyben. Más, fontosabb dolgokra tartogatta a muníciót, amikor valóban tűzharc folyt a hatalomért. Ügyesen osztogatta a lövéseket az ármánykodás, a besúgás, az aljasság, az embertelenség útvesztőin, és mindig győztesen került ki az összecsapásokból. És főleg megerősödve.
Ezért tudott az igazi nagy csatákban is felülkerekedni, a központi elvtársak tisztelettel telített irigységgel figyelték töretlen előrehaladását. Bejáratos volt Kádárhoz is, sőt, a szovjet elvtársakkal is jó kapcsolatot ápolt. Jó szimattal állt a győztes oldalán a belharcokban, ez volt a nagy titok, amit próbáltak nagyon sokat megfejteni.
Annak már híre ment, hogy országos tekintélyt szerzett magának. A "nagypolitikai" ébersége mellett mindig figyelt a részletekre is. A megyei rendőrkapitánnyal volt egy megállapodása, "baráti" alapon persze, hogy az előző napi intézkedésekből mindig kapott egy kivonatot. Ittas vezetés, gázolás, betörés, lopás, családi csetepaték. Minden érdekelte, s ezek az információk nemegyszer hasznosnak bizonyultak.
Reggel azzal kezdete a napot, hogy átfutotta az ilyen és hasonló jelentéseket, a belső konspirációs infókra külön gondot fordítva, s máris tisztában volt mindennel. Nem érhette meglepetés, mert ha ilyen előfordult, azonnal tett annak érdekében, hogy ez máskor máshogy történjen. A legmodernebb "poloskákat" egyenesen a szovjet elvtársak titkos szakértői telepítették, akik szuper-megbízható emberek voltak, mind a magyar, mind a szovjet elvtársak köréből.
Érthetően fontos kellék volt ez, nem kis pénzbe került a működtetése, az "árnyékolás", de megérte, mert biztos talajra épült az állam az államban.
Ellenségei a háta mögött csak "parasztnak" hívták, utalva a siheder korára, amikor merész húzással lovakat hajtott el egy ménesből, megszervezve a lólopás legalizálást is. Aztán meg belejött a papírmunkába, így tényleges elhajtás nélkül tehéncsordákat "idegenített" el, lefölözve az tranzakció hasznát. Később került át az iparba, mert vasipari szakmát is szerzett, és persze rögtön a kirakatba került, ott érezte jól magát. Amennyire lehetett, a pártot is a céljai érdekében használta fel, persze óvatosan, mert tudta, egy világbirodalom áll e mögött, és ő kismiska így egyedül, bár időnként nagymiskának kijáró dicsőség vette körül.
Egyszer tévedett, amikor nem ismerte fel a légköri viszonyokat, és ezzel végzetes hibát követett el.
Ő szenvedett üzemi balesetet, mert nem volt elég körültekintő.
Csak legszűkebb családi körben tudják, hol temették el. Nehogy ellenségei holtában bosszút álljanak rajta. Ilyesmire is gondolt, még élő korában.

4. Ellentmondások

Ellentmondásos volt itt minden. Ezek között kiigazodni sosem lehetett, mert ha megvilágosodott valami, máris új rejtélyes dolgok történtek, soha nem állt be nyugalmi állapot, egy szusszanásnyi idő a megpihenésre. Az első sztrájkok a hatvanas években voltak, gyenge, elszigetelt jelenségek. Még mielőtt komolyabbra fordult volna a dolog, a vezér maga szerelte le a munkásokat, csellel-ígéretekkel, látszólagos engedményekkel, de főleg kisebb-nagyobb fejek vételével.
Leggyakrabban az üzemi normás veszett oda, mert rosszul számolta ki az új normákat, aztán az üzemvezető, mert nem teremtette meg időben a normateljesítés feltételeit, ritkábban gyáregység vezető csere, kirúgás volt az ítélet. De az új, szorosabb norma maradt, sőt, még csavartak is rajta.
A melósoknak az tetszett, hogy a vezér vette kezébe a dolgokat, csak néhányan láttak át a szitán. Ezeket a hangadókat rövid úton leszerelték. Áthelyezés, más munkakörbe rakás, elszigetelés, végső esetben a vállalattól való elbocsájtás lett a következmény. Az illetékesek utánuk is nyúltak: máshol sem tudtak elhelyezkedni, mert nem vették fel. Ki volt mondva felettük az ítélet. Az életük tönkre lett téve. Mi maradt? A kötél. Vagy először az elzüllés, utána a kötél. Senkinek soha nem járt bocsánat.
A munka viszont megbecsüléssel járt. Anyagilag is, meg máshogyan is. A legrátermettebb, leghajtósabb emberek jutottak lakáshoz, üdüléshez, előléptetéshez.
A lakást ugyan a város adta, de a kijelölési jogot a vállalat gyakorolta. Ebből merített nagyot, minél nagyobbat a dolgozóinak.
Állandó mozgásban volt a gyár, a több ezer ember. Ma itt, holnap ott. Nem volt szokatlan, hogy egy-egy jól dolgozó munkás művezetővé lépett elő, pláne, ha a mozgalomban is helyt állt. Akkor zöld útja volt a boldoguláshoz, és ha megértette az idők szavát, egészen komoly beosztásokba kerülhetett.
Aki nyitott szemmel járt, és esze is volt, bizonyos dolgokban nem volt finnyás, az boldogult.
A szocialista brigád mozgalom, a kommunista szombatok látványos terepet kínáltak ehhez, jól kellett csak magát elhelyezni a mozgalmi dzsungelben. Ha kitartó volt és kellően ügyes, lehetett országgyűlési képviselő, átnyergelhetett a népfront területére, megyei-országos tótumfaktum, minden lehetett, ahol a párt volt az úr. Ahol meg nem a párt volt az első, az nem is számított valójában.
A Munka Vörös Zászló Érdemrendje kitüntetéssel pénz is járt, meg dáridó. A munkások épp úgy részesedtek, mint a vezetők. A város összes jobb étterme le volt foglalva egy estére, mindenki kedvére ehetett, ihatott. Persze, csak a meghívottak, nem az eész gyár. Talán az összlétszám tíz százaléka. A kiválasztottak megtisztelve voltak, ehettek, ihattak rogyásig, a kitüntetett vállalat vedégei voltak. Sokan először volt életében ilyen helyen. Ezt is a vezérnek köszönhették.
Volt egy különös hobbija, szórakozása. Birkákat nevelt. Aztán levágta őket, nagy kondérban birkapörköltet készített. Sátrat állíttatott fel az udvarán, meghívta a kiváló munkateljesítményt nyújtó dolgozók közül a legkiválóbbakat, meg azokat, akik valamilyen téren figyelemre méltót teljesítettek. Ő azonban nem volt jelen. Helyette a személyzeti igazgató köszöntötte a vendégeket. Miután megfőzte a pörköltet, visszavonult sakkozni a pincéjébe. Állítólag a világ legjobb sakkozói voltak a partnerei, és csak nagyon ritkán kapott ki. Kádárral is rendszeresen sakkozott.
Szerette a jó borokat, neki is volt szőlője, de mindig mértékkel ivott. Igen kihúzta a gyufát, aki a munkahelyen piált, súlyos büntetést kapott, a legtöbbször ki is rúgta az illetőt. Szerette a focit, nagy bánatára a gyár csapata az NB III.-nál tovább nem jutott. Akkoriban már a pénz focizott, de nem volt hajlandó egy fillért sem áldozni erre. Időnként nagyon sóher tudott lenni.
Felesége nagyon tudta adni a dámát. Szórta a pénzt, meg minden. Ráhagyta. De soha nem mutatkozott vele nyilvánosan, mindig egyedül szerepelt.
Többet volt a gyárban, mint otthon. Elvárta, hogy közvetlen munkatársai is így tegyenek, este 6-kor, 7-kor is hívta őket telefonon. Ha nem találta, többé nem is hívta. Sztálin szokása volt az ilyesmi, rettegtek is tőle az emberei. Külön gondot fordított a telefonjára, úgy szólt, mint a hangosbeszélő. Akivel beszélt, az önkéntelenül is vigyázzba vágta magát. A portás szólt, amikor hazamehettek, nagy megkönnyebbülve az igazgatók, főosztályvezetők.
Sokat követelt, de maga is emberfelettit nyújtott. Az élete volt a gyár. Amerikából jövet nem hazament, hanem a gyárba. Egyszer egy viszonylag új portás nő volt, nem ismerte fel arcról, nem engedte be a gyár területére, hiába erősködött, hogy ő a vállalat vezérigazgatója.
De nem volt nála a vállalati belépője. Kénytelen volt hazamenni.
Másnap megjutalmazta a portásnőt, hogy ilyen éber volt. Kockázatos volt az éberség, de ezúttal megérte. Mármint a portásnak.
Neki, aki épphogy leérettségizett, több száz egyetemet végzett beosztottja volt. Sokszor végiggondolta a Sors Elvtárs dolgait, bizony vele kivételezett, de elfogadta a kitüntetett helyzetét.

5. A slepp

Közvetlen munkatársai alkották a sleppjét. Nem volt állandó, bérelt helyük nekik sem, de azért aki egyszer közel került hozzá, azt nem szokta ellökni magától. Csereberélte rendesen, már csak a rend kedvéért is őket, nehogy megzápuljanak, de nagyot bukni már nem tudott, aki hűséges alattvalónak bizonyult.
Ki nem állhatta, ha valamelyik árulkodott a másikra, vagy be akarta mártani. Azt képzeli talán, hogy ezzel jó pontokat szerezhet nálam. Sokszor a hírhozóra sújtott le, csak azért is. Mit képezel ez a majom? Ezzel el volt vágva a további útja a delikvensnek.
Ennek az ellenkezője sem tetszett. A klikkesedésnek még a csíráját is elfojtotta azonnal. Szűk volt az a mezsgye, ahol a slepp tagjai az egymáshoz való viszonyukat igazgatták. Ne viszonyokat szőjenek, hanem a vállalatot szolgálják! Ez volt az alapállása, és ellentmondást nem tűrt meg, főleg az ilyen kérdésekben. Mindegyiket ismerte, mint a rossz pénzt. Tudta melyiknek mi van a füle mögött, mivel lehet sarokba szorítani.
Bábok voltak az ő sakktábláján, és úgy mozgatta őket, ahogy a helyzet kívánta.
A személyzeti terület volt egy időben, még a kezdet kezdetén, ami rázós lett neki is. A megyei pártbizottság embere volt, sokáig ezt gondolta róla. De, nem! A szovjet nagykövetségé volt ez a tégla! Sokáig nem jött rá, miért lyukas a hordó az orosz tételek kiszállításánál, amíg egyszer Amerikában szóltak neki, hogy mi a helyzet. Időben, mert a gyártmányszerkesztésen bejutott az irattárba az idegen. Egy leeresztő csavar helyét kellett megváltoztatni, és bukott volna az új konstrukció, mégpedig halálosat.
Szép óvatosan kihúzta a méregfogát a szabotázsnak, a személyzeti igazgató csendesen elhalálozott. Ekkor ingott meg alatta a talaj, de időben kapcsolt és ő lett a győztes. Mesterien kezelte az ügyet, jutalmul beválasztották a párt központi bizottságába, azóta minden ajtóhoz kulcs volt a zsebében. De nem akármilyen meccs volt, való igaz. Büszke volt rá, amikor az ilyen ügyeket hallgatta, mint a téeszesítés körüli tréfákat.
Szó, ami szó, volt néhány eset, ami tanulságos volt számára is.
A megyétől kértek tőle embert, mert sehogy sem bírtak a kulák faluval. Nem használt sem a szép szó, sem a fenyegetés, csak nem akarták beadni a derekukat. Erre odaadta a legjobb emberét a vállalati pártbizottságtól. Az lett a vége, hogy miután jól elverte a kulákokat, ott ragadt és ő lett a tsz elnök. Nagyon beindult a „bolt”, országos híre ment a tsz-nek, visszahozták az elnököt a megyére, csináljon már rendet itt is. Első titkár lett belőle, még jó, hogy nem felejtette el a régi időket, és a barátság megmaradt. Az ilyen ügyekre nagyon odafigyelt, soha sem tudni, mit hoz a holnap.
De akárhogy is nézte, egy sem volt közöttük, akit helyettesévé kinevezhetett volna. Az egyiket ezért, a másikat azért. Nem látta egyikben sem magát, hanem valami elfuserált utánzatot.
Sokszor nézett le a függöny mögül az udvarra. Állandó volt a forgalom, az emberek jöttek-mentek. Nagy részük lófrált, tudta ezt, de csak nézte az embereket. Mint valami hatalmas hangyák, cél nélkül mentek és jöttek. Megvillant az agyában, lemegy és megkérdezi őket, hova mennek? Vajon hány tudná megindokolni, hogy mit keres itt?
Ha majd minden ember magát kérdezi meg, akkor lesz kész a kommunista oltár. Mikor lesz az, kérdezte magától, és látta is magát, ahogyan elmosolyodik. Ritkán mosolygott, talán soha. A blődségeken tudott nevetni, az emberi ostobaság volt az, ami olykor nevetésre bírta, de mosolyogni, azt senki sem látta. Még nem volt soha olyan lelki állapotban, hogy kedvesen elmosolyogja magát. Ha nyugalomban volt, akkor is figyelt. Mindig és mindenre figyelt, és így nem lehet mosolyogni. Már régóta harckészültségben volt, hiszen az ellensége annyi, hogy nem is tarja számon.
Így is lehet élni, sőt így kell élni.
Az a pár száz agyoniskolázott ember, aki az ő hajóján szolgál, nem tudja mi az élet. Erre is ő tanítsa meg?
Az már túlzás lenne, ha magától nem jön rá, amire rá kell jönnie, akkor csak élje az életét. Így, és nem úgy, ahogy kell.
Befejezte a filozofálást, kiment a titkárságra és megivott egy kávét.
/Folyt.köv:!


6. Május elseje

Május elseje, a világ munkásainak nagy seregszemléje, ennél a vállalatnál is kitüntettet szerepet kapott. Persze, nemcsak a szorosan vett munkásoknak volt ajánlatos a felvonuláson való részvétel, hanem az irodai dolgozóknak, minden rendű és rangú vállalati alkalmazottnak ajánlottan kötelező. A felvonulást mindig a város büszkesége, a Nagy Gyár nyitotta meg, az első sorban a vezérrel és az igazgatóival. Őket követték a többiek, a munkásmozgalom vörös zászlaival, itt-ott nemzeti színű lobogókkal. A vállalat egyes részlegei sorban, transzparensekkel, a szocializmust éltető, annak dicsőségét hirdető táblákkal, feliratokkal. A Dekorációs osztály egész évben dolgozott ezen, hogy minél látványosabb legyen a masírozás. A város főterén díszemelvény állt, a pártbizottság, a tanács, a népfront prominenseivel és a meghívott emberekkel, akik valamilyen dicsőséget szereztek az építő munka során. Nagy kitüntetésnek számított az emelvényen való szereplés, integettek is a kiválasztottak lelkesen a felvonulóknak.
Néhány szovjet elvtárs is jelen volt, parolijuk alapján magasabb rangú tisztek voltak az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet hadsereg városunkban lévő állományából. Ők is lelkesek voltak, az internacionalizmus jegyében, az örök és megbonthatatlan barátság szellemében. Persze alig várták, hogy vége legyen a cécónak, és az ünnepi ebéd elfogyasztása után együtt vodkázhassanak az alkoholista pártmunkásokkal. Kialakult ez a réteg az évek során, akik együtt mulattak az ünnep méltatására, a magyar-szovjet barátság égisze alatt.
De addig még hosszú ceremónia folyt, végig kellett nézni az város összes üzemét, minden rendű és rangú dolgozóját, ahogy végigmasírozott a dísztribün előtt. A helyi rádió helyszíni közvetítést adott, és kommentálta az elvonulók érdemeit, dicsőséglistáit. Közben jelszavak hangzottak el, a szocializmust építő népünkről, a világbékéről, a béketábor legyőzhetetlenségéről, a nagy Szovjetunió dicső eredményeiről. A színes kavalkád a végén egybeolvadt, és az elképzelt légi felvétel egy boldog népet mutatott, amely lelkesen menetel a szocializmus útján a kommunizmus felé. Töretlen egységben, a párt zászlaja alatt.
Ha jól meggondolom, inkább szólt az ünnep a pártról, mint a munkásságról.
Az igazi munkásságról, amelyik esetleg három műszakban, embertelen munkakörülmények között, túlfeszített normák súlya alatt nyögött. Éppen hogy megkeresve a maga és családja szűkös életéhez a forintokat, ritkán egy kicsit többet, ami által moziba, meccsre el tudott jutni. Élte a proletár életét, a gyermekei jövőjében bízva, hogy nekik talán több jut majd. Ezért ment bele ebbe a komédiába, a nagy népi hazugságba, és ünnepelte a pártot, meg saját magát. Soha sem tudta meg, mi van ezen ünnepelni való, hiszen éppen hogy csak fenn tudta tartani az életét. Rettegett a haláltól, mert félt a temetkezési költségektől, és ugyanúgy félt az esküvőtől, ugyanez ok miatt. Általában is félt, valami sötét, megnevezhetetlen valamitől, amit rendszernek, kommunisták rendszerének neveznek.
Igaz, már nem volt ÁVO, de itt volt a levegőben valami, ami félelmet árasztott magából. Jó volt, ha figyelt a szavaira az idegenek előtt, de az ismerősök között sem beszélhetett teljesen szabadon, mert nem tudta, ki a rendszer besúgója. Legfeljebb a focimeccsen engedhette el magát, szidhatta a bírót, de azért ott is jó volt, ha vigyázott, mit mond. Még a pályának is füle lehet, ezért teljesen nem engedhette el magát. Legfeljebb szűk családi körben mondhatta ki a véleményét, de a család azt tudta amúgy is.
Tudta a nincstelenséget, hiszen rajtuk csattant a szegénység ostora.
Őket sajnálta elsősorban, hogy nem tud többet adni, jobb létet, finomabb kenyeret, szebb életet.
Mindig várja az ember a májust, a szép tavaszt. Hogy nyíljanak a virágok, daloljanak a madarak, hogy újra és újra éljen a természet, reményt és vigaszt nyújtva az embernek. Ez mindig eljön, mert ott nem a kommunisták uralkodnak, hanem valami más. Isten vagy a természet. Ugyanaz.
A remény. Mert egyszer biztosan eljön az emberek hőn óhajtott vágya, hogy boldogan élhetnek.
Mert az ember boldogságra termett.
Nem erre a boldogtalan életre, amit a kommunisták uralma jelentett a legtöbb egyszerű embernek.
/Folyt.köv:/

7.Vezetni tudni kell!


A vezetők kiválasztásáról, képzéséről és továbbképzéséről központi direktívái voltak a pártnak. Persze, ez a kérdés jóval később került napirendre, az első időkben csak az lehetett vezető, aki a párt szempontjából abszolút megbízható volt. Nem számított semmi egyéb, az iskolai végzettség, a rátermettség, a szakmai tudás, amire egy vezetőnek szüksége van. Mindegy volt milyen szinten, hol vezetősködött, kik voltak a beosztottak, egy számított: jó elvtárs legyen, a többi majd jön magától. Nagyon sokáig ez volt az alapállás, de aztán csak észre kellett venni, hogy ez nem elég!
Vezetni tudni kell, az emberekkel való bánásmódot tanulni kell, a vezetői munka lényegesen más, mint a párt iránymutatásainak szolgai végrehajtása. Ha tetszik, szakma és nagy tudást igénylő szakma. Már a legalsó szinten is nagy károkat okozhat, ha egy osztályvezető, egy művezető nem megfelelő módszereket alkalmaz vezetői munkája során. Emberek életét keserítheti meg a nem körültekintő hangnem.
A stílus, a vezetői stílus meghatározója lehet a munkahely légkörének, a hangulatnak. Hogy jól érzik-e magukat a beosztottak, kedvvel végzik-e a munkájukat, emberi légkör van-e a munkatársak között, ez a dolog egyenes arányban van a nyújtott teljesítménnyel, a végzett munka eredményességével.
Logikusnak, természetesnek tűnhet ez, de a proletárdiktatúra idején, amikor a vezetői tevékenység a párttagok kivételes hatalmát jelentette, egyenlő volt a hatalom-gyakorlással, bátorság kellett ennek hangsúlyozásához. Amikor kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy verseny van, és a termelékenység fontosabb, mint a termelés maga, akkor vált igazán fontossá a vezető munkája.
Ekkor kapcsolt a központi vezetés, és megkezdődött a tudományok bevonása a vezetők munkájába. Helyi szinten is a vezetők kiválasztása, képzése és folyamatos továbbképzése előtérbe került. Ehhez azonban komoly személyzeti tevékenység kellet volna.
A személyzeti munka jól fizetett, de a legaljasabb, legmocskosabb munka volt általában a vállalati vezetők körében.
Ha valami nem tetszett a vezérnek, kirúgta egyenesen a vezetőt. A személyzetisnek kellett megtalálni az indokot az eltávolítására, úgy, hogy munkajogi szempontból is rendben legyen. Szóval a piszkos munka volt az ő dolga. Minden területen így volt, nemcsak munkáltatásnál, mindennél. Ha egymásnak ellentmondó helyzetek teremtődtek, a személyzetis dolga volt az elsimítás. A hazudozás, képmutatás, gerinctelenség hozzátartozott a munkájához, jól meg is fizették ezért. Persze, ilyen munkát csak kiemelt bérért vállaltak, de itt is nagy volt a tülekedés, mert sok volt a rongy ember is!
Ilyen helyzetben kellett a vezetők kiválasztását jól elvégezni. Szakszerűen.
Ezt az ellentmondást az apparátus volt hivatva megoldani. Személyzeti igazgatóságok működtek a nagyobb vállalatoknál, igyekeztek szakembereket foglalkoztatni, és így valahogy eldöcögött az idevágó tevékenység. Sok pénzt költöttek külső szakemberek foglalkoztatására, személyzeti tanácsadók igénybevételére, főleg a kommunista rendszer utólsó éveiben. Vezetéstudományi centrumok alakultak, amelyek jó pénzért elvégezték az ilyen jellegű tevékenységet. A lényeg, hogy papíron is igazolják a vállalati vezetők: ők igenis, nagy súlyt fektetnek a vezetők kiválasztására, náluk már nem a régi kádermunka folyik, megértették az idők szavát, haladnak a korral.
A kommunista rendszer végórái voltak ekkor már, a kapitalizmus betette a lábát. Csak idő kérdése volt a rendszer összeomlása, a kommunista uralom az utolsókat rúgta.
A teljes káosz lett úrrá: a nagyvállalatok tönkrementek, a kicsik nem bírták a versenyt, egyszerűen leállították őket. Durva dolog volt, a piac kellett a kapitalista multiknak, nem az ócska gyár. Mindent letarolt az erő, minden ment a szemétbe. Az emberekkel együtt.
Győzött az erősebb.
Nem a tudományos szocializmus vesztett a tudományos kapitalizmussal szemben, hanem a pénz uralma kerekedett felül.
És ismét nem számít már, vagy még, milyen az új vezetés vezetési kultúrája. Ismét csak diktatúra van, a pénz diktatúrája.
Megint csak robotol a munkás, nincs szakszervezet, nincs érdekképviselet. Semmi sincs, csak a vad kapitalizmus. Visszakerültünk a legelejére, a dickensi időkbe, a legdurvább kapitalista módszerek közé.
Vezetni már nem kell tudni, a profitot kell mindenáron termelni.
De azt tudni kell, különben mehetsz Isten hírével!
/Folyt.köv./

8. Tudatformálás

A kommunista rendszer nemcsak a termelési viszonyokat, hanem a tudati szférát is át akarta alakítani. Megmondta, mi a jó nekem, mert magamtól úgysem jöttem volna rá. Az internacionalizmus valahogy nem született belém, és később sem, amikor iskolába jártam, és a térképet nézegettem. Miért van az, hogy a magyarok millió számra élnek más országban, hátrébb sorolva, nem nyithatják ki a szájukat, nem lehetnek magyarok, pedig magyarnak születtek? Nem győzött meg az érvelés, hogy majd feloldja a gondokat a Duna, mert aki most él, kénytelen a tótokat, az oláhokat szolgálni.
Amikor nagyobb lettem már, és Erdélyben jártunk rokonlátogatáson, személyesen is meggyőződtem az irdatlan mélységű elnyomás-nyomorról, ami a magyarokat éri. Székelykocsárdon a csatlakozó vonatra vártunk, amikor bejött egy szerelvény tele oláh katonával. Leugráltak a vonatról, vizet inni a közkútról. Én is ott voltam egy üveget megtölteni, de egy katona kikapta a kezemből az üveget, félrelökött, és elvitte az üvegemet. Nem tudtam szóhoz jutni a barbárság eme fokától, és máig érzem a megszégyenülést a katona agressziójától. Valami káromkodás félét is mondott, csak éreztem, hogy az, nem értettem, mit mond.
Szóval ilyen oláhokkal legyek én internacionalista, és Mezőpanitban is, amely színmagyar falu volt akkor, ma már húszszázaléknyi az oláh lakosság aránya. Szép lassan mindent oláhosítanak, a levegőt is elszívják a magyarok elől most már. Nem tudtam megenni ezt az eledelt, akárhogyan is erőltették az internacionalizmust. A tótokkal is ez volt a helyzet, a tót atyafiakkal. Mindenkit elénk kell engedni, az egyenlők között utolsónak kell lennünk ebben is, mert magyarok vagyunk!
A közéletben is volt valami, ami idegenként hatott. A szovjet elvtársak, barátság a szovjet népekkel. Megmondták, hogy én ki vagyok, kinek kell lennem - ez nyomasztólag hatott rám, mint szubjektumra. Pláne, ha hallgattam a Szabad Európa Rádiót, ahol mindennek az ellenkezőjét mondták! A mozikban a sematikus szovjet háborús filmeket nyomatták, az irodalomban az Új barázdát szánt az eke hazug világa, a tanáraim felemás viselkedése a szovjet témákkal kapcsolatban, a forradalom helyett az ellenforradalom szó erőltetettet nyomatékosítása, a visszafogottság józansága a kétes ügyekben, az állandó félelem a "hátha valaki meghallja" szituációkban - ez volt a kommunista világ borzalma nekem, holott szabadon szerettem volna lélegezni, de ez nem adatott meg.
A másik vetület még nyomasztóbb volt: egyeseket nem zavart az ilyesmi, szívbaj nélkül ellenforradalmaztak, röhögtek a szovjet filmvígjátékokon, holott nekem sírhatnékom volt a primitívségüktől, egyszóval, nekik nem hiányzott, ami nekem, jól elvoltak nélküle is. Ez a helyzet még inkább elidegenített a világtól, ami körülvett, nem segítette a személyiség fejlődését, valami megmagyarázhatatlan befelé fordulást okozott, zárkózottságot.
Azt éreztem, hogy nyilvánvaló hazugság, amit igaznak mondanak és a tudatomat ebbe az irányba akarják átformálni.
Ezért alakult ki bennem az ellenszenv a társadalom ezen szegmensével szemben, és éppen ezért gyűlöletet érzek a kommunista ideológia minden megnyilvánulása iránt. Pont az ellenkezője történt, amit a rendszer rám akart erőltetni. Nem az azonosulás, hanem az elutasítás kövült meg bennem, és ez így lesz, amíg élek.
Ez az identifikációs probléma a kortársaimnál hasonlóan zajlott le, ha nem is vette szívére mindenki egyformán a dolgot. Volt olyan is, aki legyintett: ugyan, már! Volt, aki közömbös maradt a politika-ízű dolgok iránt, pláne, ha amúgy is flegmatikus beállítottságú volt.
Nem lehet azt a nagy kárt kifejezni semmivel, amit a kommunisták, a kommunista rendszer okozott a személyiség fejlődése terén a magyar embereknek!
A két vesztes világháború, a trianoni katasztrófa, a bűntudat belenevelése az ifjúságba, a "nacionalizmus" tudatos elfojtása, a kisebbrendűség érzésének szándékos ébresztése - halálos csapást mért a nemzeti érzés egészséges fejlődésére, és az közel került a nemzettudat önkéntes feladásához. A kozmopolita internacionalizmus befészkelte magát az egyének agyába, gondolkodásának irányultságába, a kényelmes semmi-tudatot váltotta ki a gyengébb emberekből, az "úgyis hiábavaló" legyintést az akarat-gyenge szubjektumokba, innen egyenes út vezet a nemzet megsemmisüléshez.
Ha nem kap valamiféle ellenkező előjelű impulzust a társadalom, akkor a szemünk előtt egy nemzet süllyed el, a magyarság dicstelen véget ér.
A kommunisták sem gondolták volna, hogy ennyire könnyen megy egy nép kiirtása. Mert először a nemzettudat hal meg, utána következik a tényleges halál, az asszimiláció az erősebb népekbe, a lassú felszívódás a semmibe, a magyarság szempontjából véget érő, más-létbe.
/Folyt.köv./

9. Köznapi élet


A valamikori WC merő mesterséget felváltotta a szippantó kocsi kezelő. Nem tudom, ma mennyit kell fizetni a szippantásért, régen fillérekbe került az ilyesmi. Régen egy félnótás falusi legény végezte az ilyes munkákat, ma már szakképzettséget igénylő tevékenység, legalább is a szippantó kocsi vezetője nem lehet akárki. Változik a világ. Ma már nagy pénz van a virágföld előállításban, forgalmazásban. Az értéktelen sovány földet, homokot szerves trágyával összekeverve állítanak elő értékes árut, virágföldet.
Munkával, technológiával.
Mint minden munkát, technológiát pontosan kell végezni. A felületesen végzett munka, a be nem tartott technológia selejthez, eredménytelenséghez vezet.
A lózungokra épített élet, a hazug jelszavak világa is a hamisság látszatát kelti, és az is valójában.
"Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga" - hirdette az Almásfüzitői Timföldgyár főépületén a Rákosi rendszer hazug, lidércnyomásos világát ez a különben tiszteletre méltó tartalmú jelszó, ami még napjainkban is ott olvasható. Aztán lózunggá lett, hamis hangú ének. A gyárat privatizálták, majd bezárták, az épületeket felrobbantották. Az értékes berendezéseket elkótyavetyélték. Az embereket szélnek eresztették, a meglévő munkakultúra megsemmisült. Az értékes terület maradt csak, és az értéke jobban növekszik, mint akármelyik bankban a kamathozam.
A hazai timföldgyártás az Ajkai Timföldgyárra korlátozódott, ott is volt egy munkakultúra, melynek eredménye a tíz ember életét követelő meddőhányó szakadás, a vörösiszap áradat.
A bíróság évekig vizsgálódott, nem talált felelőst. Az egyedüli felelős a nép, aki felháborodott a bírói ítéleten. Hogy kimondatott: nincsen felelős a tíz ember haláláért, a környezeti és vagyoni károkért. A sok-sok milliárdért, amit a károkozás jelentett. Na, meg az emberekért.
Ilyen /is/ a köznapi élet Magyarországon: pökhendi bíróság, gátlástalan profithajhászás, nyílt igazságtalanság, csalók és korrupterek garázdálkodnak háborítatlanul.
Közben a levitézlett kommunisták hangoskodnak, a pedagógusok sztrájkkal fenyegetőznek, az ál-liberális eszmék duhajkodnak, mocsok és mélybehúzó hínár mindenfelől. A környező országok által elrabolt területeinken élő magyarjainkat megalázzák, magyar-létüket semmisítik meg. Európa meg mással van elfoglalva, dehogy érdekli őket a magyarság ügye, már egyszer odadobta őket Trianonban a veszett kutyáknak, hogyhogy élnek még?
Igenis élünk.
Köznapi életünket szeretnénk ember módjára élni, dolgozni, boldogságban látni gyermekeinket. Nem kívánunk mást, csak a mindenkinek kijáró tiszteletet, megbecsülést, amit teljesítményünk alapján megérdemlünk. Nincsenek rokonnépek, egyedül vagyunk.
A népek közti simlisségek, ez nem a mi világunk.Nem vagyunk oláhok, cigányok, zsidók.
Nem faji alapon mérünk az emberek között, hanem emberi alapon. A munka becsülete, az egymás iránti tisztelet és megbecsülés, az emberiség jövője.
A ránk kényszerített kommunista rend ugyan nem múlt el nyomtalanul, de a többség igenis megmaradt a tisztesség talaján, csak a gyengébbeket vesztettük el, akik egy tál lencséért elárulták testvéreiket. De ilyen minden korban történt és történni fog, mert az ember esendő is lehet.
Ahogy ma is vannak árulók közöttünk. Gazdag és szegény árulók. Nem közénk valók.
Majd meg lesz az ítélet is, nem földi bíróság ítélkezik majd.
A nép, magyar népünk a köznapi élet buktatóin úrrá fog lenni, mert évezredeken átjutott, és mindig megbirkózott a nehézségekkel, és ha fel is sejlik néha a nemzethalál réme, erőt kell venni magunkon és menni előre. Nem szabad meghátrálni, bízni kell a jövőben. Az élet igazsága mellettünk áll, ha nincsenek is rokonaink, ha egyedül is vagyunk.
Az egykori "barátok", a béketábor népei beálltak az acsarkodó európai népek közé. Az Európai Unió lett az új gazda, majd kiderül, mire megy ki a játék. Az biztos, a pénz emberei igen mutatják, mutogatják magukat.
Ez pedig nem jó jel.
/Folyt.köv./


10. Interakciók

Az emberek egymás közötti kapcsolatát is beárnyékolta az a félelem, hogy nem lehet tudni, vajon a másik ember nem besúgó, nem a rendőrségnek dolgozik-e? Csak a legszűkebb családi viszonyok között lehetett nyíltan, őszintén beszélni egyes dolgokról, mert különben könnyen meggyűlhet a baja az embernek. Nem volt az életnek olyan területe, ahol a besúgóktól mentes környezettel számolhatott az ember. A munkahely, a házmester, a postás, a boltos, a kalauz, a taxis, a pincér, a mozijegyszedő, a futballbíró, a portás, és még számos viszonylat volt "fertőzött", nem volt tanácsos ezeknél csak úgy önfeledten beszélgetni, mert könnyen ráfizetett az ember. A kommunista rendszernek éppen ez volt a rejtett célja, hogy megfélemlítve érezze az egyén magát, és ha ezek után sem fejlődött ki az önvédelmi reflex, jött a fenyítés.
És ha ebből sem tanult valaki, megnézhette magát.
Az egyéni pályamegvalósítási törekvések nemcsak azon múltak, hogy milyen eredményesen tanult az iskolában, hanem az is számított, és nem kis mértékben: a kommunizmus kinyújtott csápjait el tudta-e kerülni.
Persze, az életben számtalan veszély leselkedik az emberre, ezek egy részére magától is rájön az ember. De a szóban forgó veszélyekre nem alakulhatott ki a védekezési képesség, hiszen ez újszerű volt a maga nemében. Az, hogy a szomszéd mégis csak szomszéd, és nem idegen ember, ez természetes volt generációk óta. Ha valami baj van, a szomszédjához fordul az ember, ez van legközelebb, ezt ismeri, ez nem idegen. Ilyen régen kialakult viszonylatokat forgatott fel a rendszer, a félelemre alapozva az élet minden kicsi vetületét.
Merőben más volt ez az élet, mint amit a magyar ember megszokott, természetes közege volt. Az elidegenítést célozta meg a rendszer, hogy egyetlenegy fix pont sem maradjon az ember életében lehetőleg. Kiszolgáltatott legyen, mint hajdanán a természeti viszonyoknak, visszahelyezvén az állati létbe. Az ávós kegyetlenkedések, a mindennapos sorban állások kenyérért, zsírért, lisztért, a hitélet korlátozása, a hiány mindenből és közben a rendszer dicsőítésére való kényszerítés. Vagy az őrületbe kergette az embereket ez a helyzet, vagy pedig a közömbösségbe, az alkoholba, depresszióba és más betegségekbe. Adja fel az egyén magát, legyen akarattalan báb - ez volt a kommunista ideológia végső célja, a fizikai semmivé tétel mellett a lélek bilincsbe verése is.
Csakhogy a rendszer elszámította magát, mint minden totalitárius elnyomás: az ember különb az állatnál, az egyszerű tárgyi mivoltnál. Sokat lehet kipréselni belőle, de van egy határ, ahová már nem hátrálhat. Ez a határ volt ’56 a magyar emberek életében. Nem számított, hogy szinte reménytelen vállalkozás, de kitört a forradalom!
Más népeknél is így vagy úgy jelentkezett az elégedetlenség, de ennyire markánsan csak a magyarok tudták megmutatni: elég volt a kommunizmusból! A hősöket a mindennapok teremtették, az élet.
Persze, bukás lett a vége, de akkor is megmutatták, hogy igenis ellenállunk az embertelenségnek, a kommunista diktatúrának.
És úgy lett, ahogy lenni szokott. Brutális leszámolás, az igazság kegyetlen vérbefojtása, az árulók megdicsőülése. Persze, csak ideiglenesen. Mint ahogy véget ért hazánkban az ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok jelenléte, megszűnt a katonai megszállás, jött a rendszerváltás, jött a kapitalizmus ismét.
Megint zűrzavar a fejekben, a rossz után még rosszabb következett. Munkanélküliség, létbizonytalanság, szipoly.
Szabad választások, csakhogy ez semmit sem oldott meg. Akik kormányra kerültek, megbízóik akaratát voltak kénytelenek követni. És rögtön megtanulták a lopást is. Lezüllesztették a magyar gazdaságot, teret engedtek a külföldi tőkének, eladták, amit lehetett, és a nép teljes kiszolgáltatottságba került. A pénz uralta ismét a világot és lassan a szíveket is. A kultúra, a tudomány és a teljes felépítmény idegen kézre került, a csak a pénz számít mentalitás mára már a magyar nép erkölcsét is kikezdte. Totalitárius lett ismét a világunk, csak most már nem kommunista, hanem kapitalista viszonyok között.
Melyik a jobb?
Melyik a rosszabb?
Nemzeti létünk forog kockán, ha nem tudunk adekvát választ adni a kérdésekre. Emberi létünk is veszélybe kerülhet, ha nem tudunk helyesen válaszolni a felmerülő kérdésekre. Mindig új helyzet van az emberiség előtt, épp úgy, mint az egyes ember életében. Közösen kell megtalálni a választ, mert a kérdés mindenkinek szól. Aki nem hallja meg, az nem is adhat választ.
Akkor pedig vége.
A kiút keresése ebből a reménytelen helyzetből, ez mindannyunk kötelessége. Ki kell törnünk ebből a lélekölő világból, magyarnak maradni mindenek előtt! Nagy feladat, embert próbáló jövő előtt állunk mindannyian. Ehhez kérünk az Istentől erőt, bátorságot!
/Folyt.köv./

11. A nagy októberi

A mozgalmi ünnepek sorában a legkiemelkedőbb cécó a Nagy Októberi Szocialista Forradalom megünneplésével járt. Díszszemlék, kitüntetések, vörös lobogó. Ez igazándiból az orosz nacionalizmus ünneplése volt, internacionalista szellemben. Ez is ravasz csel volt: a Nagy Október a világ proletárjainak ünnepe, tehát internacionalista jellege vitathatatlan. Ha mégis megpróbálta valaki, egyszerű ember ezt az egész dzsungelt megérteni, inkább csak magában volt értelme a kérdés körüljárásának. Miért októberi, ha november van? Az orosz naptár szerint kell ünnepelni az internacionalizmust? Könnyen akkora pofont kaphatott az élettől, hogy arról kódult. Mit kérdezősködsz, hát mit nem értesz, te barom? Nem az a baj, ha valamit nem értesz, csak higgy a párt szavának! Ez volt a néptömegek felé a párt első számú intelme: a pártban való vakhit, természetesen a funkcionáriusok által képviselt párté.
Hűség a párthoz, hűség a néphez. Vagy fordítva volt a sorrend, de a lényeg egy: a párt és a nép elválaszthatatlan egységet képvisel, a hazádat szereted, ha a pártodat szereted, és ki ne szeretné népét, a hazáját? Csak elvetemült gazember lehet, aki a hazáját nem szereti, vagyis mi örök emberi értéket képviselünk!
A szemináriumokon lehetett ilyen stílusban nevelni a rászorulókat. Ha meg merte kérdezni valaki, hogy lehet, hogy Romániában a Kárpátok Géniusza alatt a legsötétebb elnyomatás jut osztályrészül az őslakos magyaroknak, eleinte a dolgok elhallgatása volt a válasz.
Később a személyi kultusszal magyarázták, mint a párttól idegen elhajlással.
- De hol hallotta az elvtárs ezeket a dolgokat?- megkérdezték az illetőt, és ha az megmondta az igazat, a Szabad Európa Rádiót - vége volt azonnal. Mert a SZER-t tilos volt hallgatni a hithű pártembereknek.
Tudom, újságot nem mondok ezzel senkinek, aki a korban élt. Legfeljebb, aki később született, de az ennyi képtelenség hallatán csak legyinthet:
- Hogyan lehetett ilyen hülyék között élni? - mondhatja, és joggal. De, valahogy túléltük ezt a kort is. Szóval nem a nagy októberi esőzésekről lesz szó az alábbiakban, hanem a NOSZF-ról, ahogyan az ünnepség lezajlott.
Nálunk nem a gyárban voltak az ünnepségek, hanem a közeli városban, és a színházteremben, ahol a vállalati dolgozók küldöttsége vett részt. A szónok valami pártember volt. És ez sem mondta ki normálisan a szocialista szót, "szocilistáról" beszélt, és nagy lózungokat mondott, igen, óriási közhelyeket. Szinte fájt, ahogy beszélt, pedig papírról olvasta a mondanivalót. Aztán a kitüntetések átadása következett. És az ünnepség végén az Internacionálé. A fejesek két-három szovjet katonatiszt társaságában elvonultak piálni.
A szovjet elvtárssakkal senki sem tudta felvenni a versenyt vodka dolgában: vizespohárból ittak, kivétel nélkül, a rendfokozat mindegy volt. A házigazdák között is akadt nagy piás, de aztán feladták: a szovjet elvtársak ezt is jobban tudták. A gyári dolgozók küldöttsége visszaindult a külön busszal, és a művelődési házban mindenki kapott szendvicset, sört, és meg kellett hallgatnia a személyzeti osztály vezetőjét, aki ugyan röviden, de beszélt a munkasikerekről, amelyeket elértünk a "szocilizmus" építése során.
Röhejes volt, ahogy a szónok birkózott a szavak kiejtésével. Az múló évek során kezdtem felfigyelni ezekre a nyomorcicerókra, ahogy tördelik a szavakat, mint az orrszarvú a csalitost. Ez volt a legkínosabb jelenet, mert az a pár tucat ember is érezte, hogy megoldhatatlan feladatra vállalkozott a szónok.
Minden szenvedésnek egyszer vége szakad, zavart tapsocska jelezte, a hallgatóság akceptálta a megkönnyebbülést. A szónok öt-hat társával elvonult a nekik megterített külön szobába, a hallgatóság pedig szétszéledt.
Piros betűs ünnep volt a szovjet megszállók nemzeti ünnepe. Hogy a március 15. miért volt munkanap, azt a legbigottabb kommunisták sem tudták hitelt érdemlően megmagyarázni. Útját kell állnunk a nacionalizmusnak, és erre legjobb eszköz az internacionalizmus! Ilyen falmelléki dumával próbáltak megálljt! parancsolni a nemzeti érzésnek, amit persze nem lehetett csak ilyen könnyen elnyomni!
A nemzetben gondolkodó, természetes érzést csak időlegesen és erőszakkal lehetett háttébe szorítani, és helyébe a természetellenes internacionalizmust ültetni. Ezt is főleg a gyengék, a buták, a bármikor megvehetők között tehették. A párttagok zöme gerincbántalmakkal küszködő, egyébként normálisan gondolkodó ember volt, aki a kicsivel jobbért belement ebbe a nem embernek való helyzetbe, mert élni azért muszáj valahogy. A családját nézte, hogy mennyivel tud többet nyújtani ez által, és valahogy vállalva a hazugságot, a természetellenes magatartást.
A nagy többsége a párttagoknak ez volt, csak a szerencselovagok, a szélhámosok, a köpönyegforgatók részére a karrier lehetőségét csillantotta meg ez a világ. Az ilyen ember jól kiszámított terv szerint először belépett a pártba, aztán fúrni kezdte, akit ért, hangoztatta a lózungokat, és már biztosítva volt az előmenetel feltétele. A nagyon fafejűek persze itt sem tudtak megbirkózni a konkurens szélhámosokkal, ők csak az alja szerepet kapták.
Ám ez is még jobb volt, mint dolgozni vagy tanulni.
A potyalesés jó eszköznek bizonyult az ilyen esetekre. A kiszolgálók szolgája lenni a végső lehetőség volt a tehetségtelen, lusta embereknek.
Az ilyen alapállású embert nem izgatta az, hogy nemzeti ünnep legyen. Legfeljebb az, hogy fizetett ünnep legyen: szabad nap vagy dupla fizetés járjon a melósnak!
Mert azt mindig hangoztatták, hogy ők a melósok, a dolgozó nép.
Az igazi dolgozó nép azonban dolgozott, és hallgatott. Nem várt ellenszolgáltatást mindenhol és mindenért, mert tudta: a becsületes munkánál nincsen megnyugtatóbb dolog. És nyugodtan akart aludni.
Ilyenkor, a nagy októberi esőzések idején legalább ki tudta aludni magát.



12. SzB titkár

Hát ez csuda ember volt, az biztos. Maga a szakszervezet is bohócság volt, mint ahogy napjainkban is az csupán. De a kommunista érában a bolhaszellentéssel ért föl, a külsőségek azonban nagyok voltak. Az "üzemi négyszög" egyike volt, olyan pillér, ami egy fillért sem ért, nem számított, senki nem vette komolyan. Csak azok a "függetlenített" naplopók, akik ennek a fantomszervezet napja alatt süttették a hasukat, azoknak volt fontos, hogy minél több pénzt tegyenek zsebre a semmittevésért. Volt gazdasági felelős, sportfelelős, kultúrfelelős, és attól függően, hogy mekkora volt a cég erre a célra jutó kidobandó pénze, még egyéb felelős is.
A munkavédelmi felelős valahogyan törvényileg is szabályozva volt, de általában a szakszervezeti kenyeret ette, vagy inkább kalácsot. Jól meg kellett fizetni a munkásokhoz képest, hogy ne őrködjön az ő egészségükért.
Ezt a "komoly" apparátust fogta össze az SzB titkár, akinek titkársága volt, csinos nőkkel, repi piával, kávéfőzési mandátummal.
Az első ember, akit megismertem, egy böszme alak volt, aki azt képzelte magáról, hogy ő a valaki, de a vezér a legelső pillanatban kirúgta, amikor lehetett. Elkallódott, alkohol beteg lett, aztán felakasztotta magát. Béke poraira!
Hanem aztán Sanyi bácsi, az aztán kitett magáért!
Meg is tartotta a vezér, minden választáson ő nyert, igaz, nem is volt másik jelölt. De mindenki szerette, jó étvágyú, nagy piás manus volt. Békés embert, ha látott a föld, ő az volt. Korábban jó szakember, s aztán művezetővé avanzsált, kinézte magának a vezér és megtette SzB titkárnak. Igazán jó választás volt, tudott beszélni, igaz, néha a papírból olvasott, de olvasni is tudott. Felolvasta, amit kellett, és mindenkinek a kedvére tett. A melósok is kedvelték, közéjük valónak érezték ezt az embert. Tudták, hogy nem a maga elhatározásából kell a normát "karban tartani", hanem az idő parancsa ez, megértették és elfogadták.
Amikor az eszesek kitalálták, hogy sztrájkolni kell, a vezér vette kézbe a dolgokat és simán leszerelte a hangoskodókat. Volt akiből előmunkás lett, más meg munkanélküli. Többé nem vették fel sohova a megyében. Élt, ahogy tudott, vagy felakasztotta magát. Kinek mi jutott a sztrájk után.
A szakszervezet végül is üdülő beutaló alosztállyá degradálódott, de ezt nem Sanyi bácsi találta ki és nem is a vezér!
Valahogy megértették-megérezték: a dolgokat nem itt határozzák meg, legalább is a nagy dolgokat, a kisebb ügyekben pedig mindenki tette a maga dolgát.
Sanyi bácsi kiváló művezető volt, s most, hogy SzB titkárnak tette meg a sors és a vezér, ezt a feladatát is tökéletesen ellátta: ez többnyire semmittevésből, a titkársági nők szoknyája alá nyúlkálásból, reprezentációs kajálásokból, ivászatokból, lózungok hangoztatásából, felolvasásokból, minisztériumokba való látogatásokból, vendégek fogadásából, szóval csupa olyanból állt, amit szívesen csinált, ha már a sors így hozta. Lelkesen végezte ez irányú feladatait, egészen nyugdíjba vonulásáig. Ez az idő a "rendszerváltásnak" nevezett micsodáig tartott, illetve amikor kezdtek fújdogálni a szelek, jó érzékkel fogta a sátorfáját és lelépett, nyugdíjba vonult.
Fogta a kapáját és biciklivel kivonult a kertjébe, és uborkát, epret termelt, meg ilyesmit, amit a kiskertekben szokás csinálni. Gyerekei, unokái szép számmal voltak, mind nagy megelégedettséggel vették tudomásul ilyen irányú tevékenységét.
Az új helyzetben is feltalálta magát, joggal érezte: legalább olyan hasznos a krumplikapálás, mint volt az SzB titkárság, vagy a lakatosok egrecíroztatása művezetőként.
A világ nagyot fordult közben, de ő a kiskertjével törődött már. A vezér is meghótt, hallotta, hogy úgy rendelkezett, égessék porrá, és hamvait szórják a Dunába, nehogy haragosai meggyalázzák később a sírját. Ő nem rendelkezett sehogyan sem, temessék majd el, ahogy az apját eltemette ő is, aztán majd csak lesz valami munka a túlvilágon. Nem félt életében sem, mindig mindent megcsinált, amit kellett, nyugodtan élt hol bőségben, hol szegénységben, mikor hogy hozta a sora.
Ha lesz még mit csinálni, azt is tudja majd.
Hát ilyen ember volt Sanyi bácsi, a nagyvállalat SzB titkára.


13. KISZ titkár

Ő volt az üzemi négyszög kis ugrifülese, bár szerepét roppant komolyan vette, vették. A KISZ, a Kommunista Ifjúsági Szövetség nagyon is meghatározó volt az ifjúság, a jövő letéteményesei életében. Aki nem volt KISZ-tag, az semmi sem volt, nem lehetett. Továbbtanulásnál labdába sem rúghatott, eleve eldöntötte a sorsát, ha nem vállalta a tagságot. Ritka volt az ilyen fehér holló, ha volt is valahol. Ahhoz még túlságosan fiatal volt, hogy a nagy politika keretébe helyezze a nem-tagságot, bár ma némelyek dicsekvésként hangoztatják az ilyen történeteket. Egyszerűen nem volt más kiút a fiatalok számára, mondhat akármit akárki!
Bele kellett lépni és kész!
Mert szinte nulla követelmény volt, nélküle viszont nulla volt az életkezdési esély.
Ilyen aljas világban éltünk akkor!
A sima tag semmit nem csinált, megvoltak nélküle is. A funkciót vállalók, vezetőségi tag, titkár már valamiféle dolgot művelhetett, ha nagyon akart, de a tennivalók java részét a párt oldotta meg. A mozgalmi ünnepek lebonyolítása, nagyobb megmozdulások megszervezése már javarészt a párt kereteiben szerveződött, de azok is kész klisék mentén. Helyi adaptáció csak szőrmentén volt, a központi elvtársak mindent készen szállítottak, csak statisztálni kellett. A statiszta pedig nem nagyon rúg labdába még a színpadon sem. Itt is volt színpad, a szerepeket valahol Moszkvában írták, módosítgatták Budapesten, de az sem volt nagy baj, ha egy az egyben történt minden, a párt bevált módszerei alapján. A szovjet elvtársak mindent tudtak, amit embernek egyáltalán tudni kellett, lehetett. A KISZ iskolákon, pártiskolákon, a marxizmus-leninizmus esti egyetemen, a tudományos szocializmus tanszékeken ugyanaz a malom őrölt.
A világ pszeudo-proletárjai egybe sültek, a szovjet elvtársak voltak a sütőmesterek, aki nem sült, azt megsütötték elevenen, megnyúzták, meg is sózták meg is paprikázták. Nem volt pardon a rendszer ellenségeinek, vagy akire rásütötték a rendszer ellensége bélyeget. A KISZ vezetőket ebben a szellemben képezték és a tanultakat tovább adni megtanították velük.
A mi KISZ vezetőink elsősorban a meggyőzést hangsúlyozták.
Lázár Jancsi, a mi vezetőnk az iskolán nagyon megtanulta az ivást. Kint a SZU-ban járt egyetemre, ott is megtanult egyet, s mást, de itthon, az iskolában lett tökéletes alkoholista. Úgy tudott inni, hogy meg sem látszott rajta semmi. Nagyon nagyokat birkóztak az alkohol elvtársakkal, míg aztán a végén csak az elvtársaknak lett igazuk, de addig valami észveszejtő mennyiségű pia fogyott. "Függetlenített" titkár volt, vagyis senki alá nem tartozott, csak a pártszervezet felügyelte. Arra kellett vigyáznia, hogy részegen meg ne lássa a vezér, mert abból nagy bajok származtak volna. Mégis csak ő volt a szemétdombon az úr, s ez így volt rendjén. Az iskolában azt is elsajátította, hogyan kellett úgy viselkedni, mintha nem lenne részeg. Ezt soha nem tudtam megfejteni. Titok maradt előttem örökre.
Amúgy rendes srác volt a Jani.
Egyszerű családból származott, valamikor igen jó eszű gyerek lehetett. Éppen a jó eszénél fogva "emelték ki", ettől kezdve a párt volt a gazdája. A gerincét puhítgatták, az alkohol segített a "műtétekben", de valamit megőrzött régi énjéből, ezért kedvelt figura volt a vállalat fiataljai között. Nem volt felfuvalkodott, mint egyes kortársai, udvarias és segítőkész maradt mindig. Csak az a "vonalas" magatartás, ami ráragadt, attól nem tudott megszabadulni. A párt beleitta magát sejtjeibe, gondolkodásmódjába, és örökös szolgálatába állította. Végül a helyi kommunisták vezére lett, nagybetegen, belerokkanva a pártba és a piába.
Régi mondás utal a korpa és a disznók esetére.
Szegény Jani, vajon mit hozol fel mentségedre a végelszámolásnál?
Azt, hogy a kommunizmus mindent és mindenkit lezüllesztett, akit csak elért? Ez igaz, de a végelszámolásnál ez gyenge érv lesz, pajtás!

14. Kommunista szombat

Néhány évvel a szabad szombat bevezetése után valaki kitalálta a kommunista szombatot. Az egész nem szolgált mást, mint annak demonstrálását, hogy "a nép velünk van", pártunkkal és kormányunkkal, még a szabad idejét is képes feláldozni értünk, egyszóval: propaganda eszköz volt. Aki nem volt hajlandó e gépezet mellé állni, az megnézhette magát. Nem direktben, arra ügyelt a rendszer, hogy ne legyen túl átlátszó a figura, csak később, finoman. Mint a május elsejei felvonuláson való részvétel, ez is dettó!
Továbbtanulási ügy, fizetésemelés, üdülő elosztás, és többi, nem törvényileg garantált juttatás. Adható!
A főnök is zsarolható volt ezzel az üggyel. Te annak adsz, aki még arra sem hajlandó, hogy a többiekkel együtt....? Tán nemcsak te is úgy gondolod, hogy...?
A főnöknek, ha egy csöpp esze volt, elkerülte az ilyen kérdéseket, ha főnök akart maradni, esetleg előbbre kívánt jutni a ranglétrán. Mert minden főnöknek van főnöke, akit szintén megkérdezhet valaki! Esetleg az Atyaúristen lehet a kivétel, de az sem biztos! A kommunista érában semmi sem volt fix, egyik napról a másikra változhatott minden.
Maga a szombat, mint egy átlagos munkanap, úgy zajlott le. Persze, mindenki mást csinált, mint amihez értett. Talán a termelő munka volt csak kivétel, mert a melósok a munkahelyükön dolgoztak, ingyen, pusz fizetség nélkül.
Az irodistáknak jutott a bohóc szerep. Söprögettek, szemetet szedtek, takarítottak meg ilyesmi.
Valami látszatja azért volt a semmittevésnek, legalább is pár napig, de utána ismét helyre állt a rend! A kosz, a szemét elfoglalta az őt megillető pozíciót. Mert a "szocilizmusban" a rendetlenség hozzátartozott a mindennapokhoz, mint a bongyor disznóhoz a sár, a sárban való fetrengés.
Együtt volt sáros mindenki, aki nem volt a rendszer ellensége. Aki pedig a rendszer ellensége volt, azzal könyörtelenül elbántak.
Utólag könnyű hősnek mutatkozni. A hős csak kivétel lehetett, aki erősíti a szabályt, vagy a kínzókamrákból, a másvilágról hozott papírral tudja igazolni magát.
Kegyetlen világ volt, annyi szent!
Néhol persze megengedték a lazább tempót is. Akinek kisgyereke volt, az előbb elmehetett haza, a többiek vállalták helyette is a semmittevést. A jó munkahelyi légkört is igazolta az ilyesféle engedékenység, azonban nem kellett nagydobra verni az ilyesmit. "Kalap alatt" intéződtek el ezek a dolgok, és ha nem volt túlságosan "beszari" a főnök, egyebekre is sor került.
Példának okáért a "brigád buli" is volt ezután sok helyen, aminek alkalmával a nagyfőnök is kötelezően engedékenyen viselkedett, mert ugye a közösségi magatartás fejlesztése a szocialista magatartáshoz tartozik úgy, mint a bolha a kutya szőréhez vagy a disznóólhoz trágya.
A "szocialista magatartást" ügyét aztán egyesek vég nélküli piálásra használták fel!
Még szerencse, hogy a szombatot vasárnap követte, amikor a másnaposságot ki lehetett kúrálni.
Nem minden esetben volt ennyire vidám dolog a kommunista szombat. Az igazán hithű pártemberek azt lesték, ki hiányzik, kibe lehet belekötni.
Létezik még olyan ember, aki az ilyesminek issza a levét máig is! Talán nem is lenne olyan nehéz megtalálni.

15. Szocialista módon

A szocialista brigádok kulcsmondata volt: szocialista módon élni, dolgozni. De hogy közelebbről mi volt ez, azt senki nem határozta meg! Rendes, becsületes ember - ezek régi, polgári-nemzeti értékek, valami ilyesmi akart lenni a "szocialista" ember-típus is, de soha, senki nem töltötte meg konkrét tartalommal ezt a jelképet. A tízparancsolat értékrendje volt ez, örök emberi értékek tisztelete, kivéve a bálványimádást, mert a "szocialista ember" ideálja bálvány volt, szocialista bálvány, amely előtt térdet kellett hajtani. Végső soron a párt volt a bálvány, a mindenek fölötti Atyaisten, akit, vagy amelyet kritika nélkül kellett elfogadni, ahogy a földi helytartók, az aktuális hatalom emberei ezt parancsolták.
Kik voltak ezek az emberek?
Nem számított, honnan jött, mit tett eddig, csak az, hogy a párt szellemében hazudja az égre a csillagokat, és a valóságot olyan színűre fesse, amilyen a felsőbb vezetés igényinek megfelel.
Kik voltak a felsőbb vezetők?
Akik az állandó osztályharcban kiemelkedő érdemeket szereztek, vagyis az egymás közötti marakodásban felül maradtak, élesebb volt a késük, jobban tudtak gyilkolni, megsemmisíteni a másikat, elvtársat vagy ellenfelet. Vagyis a legaljasabbak közül is a leginkább aljas emberek voltak. Ezeket kellett bálványként elfogadni, tisztelni és elismerni, mint népünk hős és hű fiait, leányait. Főleg fiait, mert a lányok akkor sem igen rúgtak labdába, nem kisasszonyoknak való volt az osztályharc, amely egyre élesedett. Pesze, azért akadt közöttük fehérszemély is.
Szóval szabad kezet kapott a szocialista módon való élet meghatározásánál minden brigádtag, csak a passzusoknak illeszkedni kellett a fennálló rendhez. Volt, aki a moziba járást preferálta, volt aki Gorkij, Solohov idevágó könyveinek olvasását, míg mások a színházat választották, valamelyik, ilyen témának megfelelő darabbal. A lényeg az volt, hogy jól mutasson a brigádnaplóban, és a brigádnapló is elég csicsás legyen!
A felszínes, mondvacsinált értékek lettek a befutók, erre nevelődött a szocialista ember, a hazugságra, a képmutatásra. Tanulj meg szépen hazudni, sikeres leszel! Ez volt kimondatlan cél, a kommunista erkölcs fő követelménye. A gyakorlatban az ilyesmi erkölcstelenségbe torkollott, mint minden, ami hazugságra épül.
Dehogy mentek moziba, dehogy olvastak könyvet, dehogy mentek színházba! A mozijegy a földön hevert, vagy valaki tényleg volt moziban, de hogy mit nézett, azt már nehéz volt bizonyítani. De nem is akarta senki a bizonyítást, a mozijegy volt a lényeg, szépen beragasztva. Meg a könyv, a darab címe - a többi már senkit sem érdekelt. Csak a "bíráló bizottságot", a rendszerint fafejű, vonalas elvtársakat érdekelte, de őket sem igazán, mert már eldöntött dologról volt többnyire szó. Azok voltak a leginkább "szocialisták", akik valamilyen okból kiérdemelték a párt elismerését, és ez egy kis manit is jelenthetett. Mert ez volt a lényeg, az anyagi elismerés, persze, az erkölcsi is számított, főleg, ha azt idővel pénzbeli elismeréssé változott át.
"Szocialista erkölcs" - csak a kommunista agitátorok, propagandisták fejében létezett, mint a népbutítás egyik kiváló eszköze, a valóban erkölcsös, tiszteletre méltó életet élő nagy többség szimpátiájának elnyerésére. Valójában gátlástalan érdekérvényesítésre törekedett a kommunisták nagy többsége.
A kevés kivétel a jó érzésű emberek közül került ki, aki valamilyen oknál fogva a kommunisták hálójába került.
Mert ilyen is volt.
Kegyetlen sorsú emberek mindig voltak a történelemben.

16.Ahogy lesz, úgy lesz

A kommunista rendszer idején azt suttogták, hogy Benke Valéria, a kormány egyik minisztere betiltotta az Ahogy lesz, úgy lesz című slágert. Hogy mi igaz ebből, nem tudom, de tényleg nem lehetett hallani a rádióban egy ideíg. Mint ahogy Németh Lehel slágereit is betiltották egy időre, mert disszidált a fickó. Azt is suttogták, hogy azért van ez, mert a jogdíj körüli vitáknak akarták elejét venni ezzel.
De szép idők is voltak azok az évek, Istenem!
Ha valami nem tetszett a pártnak, kvázi a népnek, mert ugye a párt egyenlő volt a néppel, egyszerűen betiltotta és slussz. Nem volt vita, nem volt szólásszabadság, nem pofázott bele mindenki mindenbe, ha valaki olyan csinált, ami nem volt oké a pártnak, rövidre zárták a dolgot ott fent, és nem volt vita többé. Sokan sírják vissza azt az időt, akik nem tudnak mit kezdeni a mai világgal. Persze, csak azok, akik azt veszik alapul, hogy mindent megmondtak, mit kell csinálni, nem kellett gondolkodni. Akinek az ebbéli tevékenyég nehezére esett, annak valóban jobb volt.
Legfeljebb akkor gondolkodott el a dolgokon az illető, ha már a dutyiban volt, vagy a körömtépő műhelyben, más szóval a kínzókamrában, hogyan került ebbe a helyzetbe? Mert, hogy nem kívánta azt senki, az biztos. A nagy néptömegek nem járták meg a börtön poklát, mert egy népet nem lehet börtönbe zárni, bár a kommunista agyak sok mindent kitaláltak. Ukrajnában olyan éhínséget idéztek elő mesterséges úton, hogy milliók haltak éhen, senki sem tudja, hogy pontosan hányan is. A tatár nép is kihúzta a gyufát Sztálin atyuskánál. Olyan terrort nem pipált még a történelem, amilyen a kommunisták agyában megszületett, és valósággá vált.
De a második világháború szennye elmosta ezeket az apróságokat, a gulágok kegyetlen világát, a kommunista rendszer bűneit. A nyugati hatalmak szövetségben voltak ezzel a sátáni világgal, vagyis nem tudtak semmiről, vagy inkább behunyták szemüket a sok gonoszság láttán. Mert a titkosszolgálatok útján mindent világosan láttak, de a világ előtt máig letagadják ezt.
"Vétkesek közt cinkos, aki néma" - a nyugati hatalmak épp úgy felelősek ezekért a bűnökért, mint aki elkövette. Sőt, úgyabbul, mert még hazudnak is hozzá: mi nem tudtunk róla.
Velejéig hazug, becstelen világban élnek azok a népek, nemzetek, amelyek a "szabad világ" mocskos ege alatt laknak. Mert évszázadok alatt, a rabszolgaság idején tízmilliókat kényszerítettek olyan életre, amely az állatokkal egy sorban állt. A gyarmatosítás korában a fél világot igájuk alá hajtották, vajon ezek a népek nem érdemelnének valami kártérítést az elszenvedettekért?
Vajon ki tud igazságot tenni a legaljasabb bűnök elkövetőivel szemben?
A trianoni és egyéb békék népeket nyomorító ítéleteit vajon ki fogja megmásítani, kártérítést ki fog fizetni a kárvallottaknak? Az imperialista békék az emberiség nagy baklövései lettek. Ki a felelős? Megannyi kérdés, megannyi kereszt. Népünket is felfeszítették erre a keresztre, és még mindig ezen feszül, miközben a "győztesek" Európája mossa kezeit a jogfosztott, más állam rabságában sínylődő magyarok sorsa láttán.
A népek közötti békés egymás mellett élés a kommunisták szlogenje volt. Pedig semmit sem kívánhatunk jobban, mint azt, hogy jöjjön el a megbékélés a népek között, ne legyen többé háború, legyen igazság minden népnek, azt érezze mindenki, hogy helyére került a világ sorsa, vagyis mindenki békében élhet, nem uralkodik senki sem felettünk.
Európában határok nélkül, szabadon élni.
Nem a gőgös "nagyok" árnyékában, kegyelemkenyéren, hanem minden népet megbecsülve, igaz barátságban, békében.
Csakhogy:
Ez az állapot nem jön el magától, ezért küzdeni kell mindenkinek.
Mert az igazságot sem adják ingyen. Ki kell kényszeríteni a zsarnokból az igazat, és most a zsarnok nyugaton van.
Rajta, hát, szedjük össze magunkat! Mert még sok a tennivaló. Még odébb van a világbéke, az egész világ megbélése saját és mások sorsán. A szkeptikusok úgy gondolják, hogy egy ilyen, nyugalmi helyzet nem jön el soha, mindig lesz olyan nép, amelyik nem elégredett saját sorsával. De, hát nincs béke az olajfák alatt?
Csak a Jóisten tufja a választ.

17.Tele van

Volt egy mulatós kedvű pártember a 6o-as, 7o-es években, aki egész odáig vitte, hogy a pártbizottság kulturális osztályára került. Így gyakran delegálták bizottságokba, döntéshozatali testületekbe. Az volt a dolga, hogy ügyeljen a párt érdekeire, megtestesítse a párt vezető szerepét a legapróbb dolgokban is. Az, hogy a kulturális osztályra került, korántsem jelentette azt, hogy ő maga kellő műveltséggel rendelkezett. Nem, abban az időben ez egyáltalán nem volt meghatározó jelentőségű. A lényeg, hogy megbízható, jó elvtárs legyen, és e tekintetben nem volt hiba. Már bizonyított az ellenforradalom leverése során, egész élete a nagy bizonyság volt.
Érdemei elismeréseként kapta ezt a pártfeladatot, ami egyben állást és nagyon fontos embereknek kijáró fizetést is jelentett. Magyarán, a többi naplopóhoz hasonlóan semmi érdemleges munkát nem végzett, ha a munkát értékteremtő tevékenységként definiáljuk. Elég csendesen folyt az élete, bár a jó állásra sokan pályáztak elvtársai közül, de annyira nem volt kirakatban, hogy nagyon megérte volna tülekedni érte. Ott voltak az érdemei, amelyeket nem lehetett vitatni. Ahogy mondani szokás, jó lóra tett annak idején.
Gyakran adódott olyan ünnepség, ami tivornyába torkollott. Olyankor a párt felsőbb vezetése tudtával és részvételével az élet napos oldala, egész éjjel tartó "betyáros" alakítás következett. Rövidesen elismert mulatós elvtársként emlegették a belső körökben, hangereje és egyéb, e tekintetben kiemelkedő tulajdonságai okán. Ha jó hangulatot akartak az elvtársak, őt is mindenkor meghívták, és a kulturális munkatárs ki is tett magáért minden alkalommal. A megyehatáron is túljutott híre. Lassan országosan ismert lett pártkörökben a mulatós elvtársunk. Persze, az ilyen érdemekkel nem lehetett túl messzire jutni, de ő nem is kívánta a közelharcot, jól elvolt ebben a státusban, a felesége sem szekálta, nem volt túlságosan nagyravágyó.
Így aztán szépen ellébecolt a szürkeségben, a viszonylagos jólétben. Megtűrte őt mindenki, vagyis csodák csodájára nem volt ellensége. Két gyereke is volt, nem kajtatott a nők után, megelégedett saját feleségével, aki jól főzött és rendben tartotta a családot. Kellő mérsékletet tanúsított, bár akadt elég banánhéj a párbizottságon, de nem lépett rá. Tudta, hogy nem szabad, mert nincs semmi, amibe kapaszkodhatna, ezért nem vitte túlzásba a dolgokat. Minta férj lett, persze a félelem vezérelte, nem annyira az erkölcsi alapállása.
Így "tengődött" az életen át, és csupán egyetlen említése méltó nagy dobása volt: Ady városban Szabolcska Mihályról nevezték el a városrész főutcáját az ő javaslata alapján.
Kedvenc nótája volt a "Tele van a város akácfa virággal" kezdetű dalocska, amelynek szövegét Szabolcska Mihály írta, aki költőnek igencsak középszerűt alkotott. Annak idején Ady, ha szóba került Szabolcska neve, csak költőcske Mihályként említette.
Ezt nem tudta a kulturális munkatárs, csak véletlenül tudta meg középiskolás fiától, hogy az ő kedves nótájának szövegét Szabolcska írta.
Amikor az új városrész utcáinak elnevezéséről tartottak a tanácsülést, javaslatokat kértek a pártbizottságban is erről. A pártbizottság javaslatát természetesen rögtön akceptálták, így lett Ady városban a fő utca neve Szabolcska Mihályról elnevezve. Nem volt ebben semmi célzatosság, sem gúny, csak egyszerűen ez jutott eszébe a mi elvtársunknak. Nem volt kötelező, hogy eszébe jusson, csak most éppen így jött ki a lépés, hogy megszólalt.
Senkinek nem volt ellenvetése, a bizottságban nem tudtak az Ady-Szabolcska névpáros tűz-víz ellentétről, Mount Everest - Göcseji dombság össze nem illő együtt említéséről.
Amikor először hallottam erről a fura helyzetről, sehogy sem értettem a dolgot. Aztán a Népszabadságban megjelent egy írás, valami pártember írt a városrész fejlődéséről, ellentmondásairól. Itt említette meg ezt az elnevezésbeli anakronizmust a cikk írója, mint a fejlődés egyik ellentmondásos jelenségét.
Mi lett a következmény?
Idővel az utca nevét megváltoztatták, Munkásőr utca lett a neve.
Jól visszavágott valami vonalas elvtárs a Szabolcska név miatt! A mi jámbor hősünk közben nyugdíjba ment, senki nem tudta meg, hogy ő volt a "keresztapa", ilyen dekadens polgári névvel!
Aztán jött a rendszerváltás, a munkásőr név persze kidobásra került, megint más került a helyébe. Hosszú utca lévén, az eleje is más, a másik fele is más. Az eleje: Szabolcska utca.
A keresztapák nem gondoltak arra, hogy elvi okok miatt nem lenne szabad Ady városban Szabolcska utca nevet adni. Elég hely van a nagyvárosban, ahol adhatják ezt a nevet, csak ebben a városrészben ne szabolcskázzanak!
Ady nem volt akárki, nem éppen ízléses dolog, hogy a "költőcskével" gúnyt űznek emlékéből.

18.Füre lépni tilos.

Aki nem élt a kommunista rendszer alatt, annak képtelenség az alábbi írás. Képtelenség, nevetséges és a maga nemében vérlázító. Vérlázító, hogy ilyen gyávák voltunk sokáig, és nem lázadtunk fel az ilyen buta-primitív jelenségek ellen, hogy szó nélkül tűrtük az ilyen baromságokat és az ehhez hasonlókat. Mert nemcsak az ilyen állatsággal kellett együtt élnünk, hanem magukkal az állat kommunistákkal is, akik tiltottak mindent, ami nem volt a hatalom ínyére. Aki nem fogadott szót, azt megbüntették: előbb csak pénzbüntetésre, aztán komolyabb esetben egyszerűen nem kapott állást, ellehetetlenítették egzisztenciálisan, és végső eszközként ott voltak az ÁVO kínzókamrái, ahonnan keveseknek sikerült élve kikerülniük. Félelemben éltünk. Ez a magyarázat.
Az egyik legértelmetlenebb tiltás volt a "Füre lépni tilos". Gyermekkoromban én is sokszor találkoztam ilyen feliratú táblácskával, de még véletlenül sem határozott névelővel kezdve, ahogyan magyarul helyes lett volna. Mindig, mindenhol helytelenül, határozott névelő nélkül, meg rövid ü-vel, és adott esetben felkiáltó jel nélkül szerepelt ez az értelmetlenség, trehányság, magyartalanság. Persze, akkor, ugyan mit adtak a magyartalanságra? Vajon hol lehetett volna szóvá tenni az ilyesmit?
A városi tanács elnöke, aki most megfelelne a polgármester beosztású elöljárónak, rendszerint maga sem vette észre a hibát, hiszen iskolai végzettsége sok esetben az alapokat sem érte el! Egyetlen fontos szempont volt; „Jó elvtárs legyen és kész!” Mit számított akkoriban az iskolai végzettség? A tudás semmit sem számított, mert a párt volt a mindentudó, és a pártagok voltak e mindentudás letéteményesei.
Mint ahogy ma sem számít semmi, csak a pénz! Vadon nőhet, burjánozhat mindenféle gyom, csupán a korrupció a sikerágazat. Különösen a kommunisták "másodvirágzása", uralma idején volt ez nyilvánvaló. Ha az ember megnézett egy országgyűlési tv-közvetítést, a hányinger környékezte a "kipróbált, harcedzett" elvtársaktól, akiknek arcára volt írva az ÁVÓ-s mentalitás, a körömtépdelő regula.
Ilyen emberek, illetve az elődeik tiltották meg nekem, hogy a fűre lépjek!
Jó, adott esetben tényleg hiba lett volna a frissen füvesített területen csizmában, bakancsban randalírozni, kirugdalni, az éppen hogy kikelt fűszálakat. De, nem erről volt szó! Már nyírásra megnőtt, sőt, többször megnyírt füves területen is ott díszelgett a zománcozott csúfság, „Füre lépni tilos!”. Parkban, ligetben, mindenhol, ahol fű nőtt, ahol fű volt vetve.
Akkoriban éltem kamaszéveimet, sok mindent észrevettem, amit nem volt szerencsés észrevenni. A címfestők primitívsége, a megbízóik igénytelen-bárdolatlansága mély nyomokat hagyott bennem, miközben készültem a felnőtt életre. Hogyan fogok helytállni ennyi buta felnőtt között? Miért kellett nekem a magyar nyelvet még ennyire is megtanulnom, amikor az ilyen durva hibák majd kibökik a szememet? Vajon egy olyan ember, aki ekkora hibát nem vesz észre, hogyan viselkedik főnökként? Hogyan tesz igazságot az emberei esetleges vitás ügyeiben?
Ilyen és hasonló kérdések cikáztak bennem, kissé szorongó személyiségemet egy ilyen tábla is képes volt aggodalommal eltölteni, a jövőmet illetően.
Visszagondolva, ma már természetesen túlzásnak tartom ezeket a lelkizéseket. Mert az emberek többsége nem állt kötélnek, nem hitt ezeknek az állatias eszméknek. Hittek a változásban, amely sok vér és könny árán, valóban be is következett. De addig, amíg új irányt vett életünk, személy szerint az én életem is, igen sok megaláztatást, gonoszságot kellett elviselnem életem során. Éveim java részét a kommunizmusban kellett leélnem. Épp elég teljesítmény, hogy eredményesen végeztem iskoláimat, végeztem a munkámat. De, mit szóljanak mások, akik nálamnál is nehezebb körülmények között éltek?
Aztán jött a rendszerváltás. Most már lehetett a fűre lépni. A fára mászni.
Sőt, leginkább a falra mászni, a vad kapitalizmustól.
Mert most már tényleg szabad az ember, látszólag. Mert a kapitalizmus szabadsága némely vonatkozásban rosszabb, mint a kommunizmus őrülete.
A végső konzekvencia: így sem jó, és amúgy sem jó.
Az egyszerű ember tehát két rossz közül választhat. Mikor lesz az, amikor az út két jó irány felé ágazik el?
Talán a túlvilágon, ahol nem tilos a fűre lépni.

19.A tejesember halála

A tanyán, ahol gyerekkoromban laktunk, a jobboldali szomszédunk a tejesember, jobban mondva a néhai tejesember felesége, és annak két gyereke volt. Kitűntek a többi cseléd közül, mert ragyogó tisztaság uralkodott a lakásban, és rend: az asszony egész nap, megállás nélkül dolgozott. Ha volt mit, ha nem, mosta a gyerekek gönceit, vasalta, foltozta, stoppolta a ruhákat, a házban többször is letörölgette a bútorokat, ha egyáltalán bútornak lehet nevezni a pár széket, fekvőhelyet, és rozoga szekrényt. A ház körül, az udvaron ugyanez volt, tízszer is felsöpörte a saját portáját, míg a többi cseléd jó, ha hetente egyszer megtette ezt, úgy tessék-lássék módra. Reggel és este volt csak igazán munkája, a tehénfejés. Egymaga ellátott annyi tehenet, mint a három fejőlány együtt.
Ez a zavartság, zavarodottság a férje halála után jelentkezett nála. Szegény asszony a munkába menekült a szörnyű csapás súlyától. Bár a gazda nem hagyta magára a bajban. Gondoskodott a temetésről, a gyerekek iskolai költségét is magára vállalta, az asszony buzgalmát pedig, erősen méltányolta: a fejés mellett a gazda felesége is apróbb megbízásokat adott neki napközben. Így a család jelene a többi cselédhez viszonyítva, biztosítva volt. A jövő pedig? Akkor senki nem lehetett biztos a jövőt illetően, a II. Világháborút követő, bizonytalan években.
Az asszony zavart elmeállapotát a férje halála okozta. Soha nem tisztázódott, hogy miként halt meg az ura, bár a józanabb gondolkodású emberek körében egyértelmű volt a vélemény: rablógyilkosság áldozata lett. A gyilkossággal pedig, a falu párttitkára volt gyanúsítható. De abban az időben a párttitkár az Atyaúristennél is nagyobb úr volt a faluban, és bár a szóbeszéd ezt tartotta, de hivatalosan még vizsgálat sem indult ellene. Féltek tőle, nemcsak a faluban, hanem a közeli városban is, akik illetékesek lettek volna eljárni az ügyben. Így aztán a felderítetlen akták közé került az eset, amelyet a falu lakói világosan láttak, de nem az ő dolguk volt a felderítés, ezért nem is derült fény a dologra, pedig mindenki előtt világossá vált hamarosan, hogy mi történt.
Az előzmények viszont, eléggé kuszává teszik a történteket.
A párttitkár úgy lett e tisztség betöltője, hogy előtte a nyilas párt hangadója volt. Dolgozni nem szeretett, talán nem is tudott rendesen, világéletében munkakerülő volt. Jól jött neki a háborús évek zűr-zavara: a faluban ő volt a vezéregyéniség, ám amikor nyilvánvalóvá vált a háború elvesztése, időben átpártolt a kommunista nézetekhez, és egy remek húzással elérte, hogy a magasabb körökben is elismerést aratott. A háború vége felé ugyanis, amikor itt már a kommunistáknak állt a zászló, feladta a bujkáló nyilas társait, akiket azonnal kivégeztek. Ő pedig, valóságos nemzeti hős lett, legalábbis, a kommunista pártban. Jutalmul kinevezték a falu párttitkárának, teljhatalmú urának. Minden, ami történt, csak az ő belegyezésével történhetett, és ezt a körülményt alaposan kihasználta minden tekintetben. Két serdülő fia volt, akik apjukhoz hasonló talentummal rendelkeztek. Kibuktak az iskolából, túlkorosan sem sikerült a 8 osztályt elvégezniük, de ez a körülmény abban az időben egyáltalán nem osztott-szorzott. A nagyobbik, amint elérte a 18. életévét, máris ő lett a tejcsarnok vezetője.
Más állami vállalat, intézmény nem is volt a faluban, az iskolát kivéve, de hát oda mégsem tehette a mihaszna gyerekét a párttitkár. Később, ahogy kialakultak a frontok, és megalakultak a tanácsok, és a kisebbik fiú is elérte a 18. életévet, hát ő lett a tanácselnök.
Még a történetünknél maradva, a faluban a módosabb emberek nem a tejcsarnokból vették a tejet, mert az, semmire sem volt jó. Olyan szemérmetlenül vizezték, hogy több volt benne a víz, mint a tej. Ezért hát, akiknél csecsemő, vagy kisgyerek volt, inkább a tanyáról hozatták a tejet, ha megtehették. Ki is alakult rövidesen egy szűk vásárlói réteg azokból, akik a finom, igazi tehéntejet vásárolták a csarnokbeli vacak helyett. Ez nagyon bántotta a párttitkár szemét, és a havonkénti beszámolójában a városi elvtársak előtt az ellenség aknamunkájáról beszélt, és kérte a városi elvtársak segítségét. Persze, azok fütyültek a falusi párttitkár siránkozásaira, bár szóban biztosították elvtársukat a megértésükről és maximális támogatásukról. Nagyobb halakra vadásztak abban az időben, semmint ilyen piti ügyekkel foglalkoztak volna.
De hogyan is jutottak a frissen fejt, igazi tehéntejhez a falusiak?
Akinek nem volt saját tehenük, azoknak a tejesember hordta naponta a tejet. Egy 25 literes tejeskanna volt a tartály, ezt vette hátára a tejesemberünk minden nap, és sorra látogatta a faluban a tanítók, a pap és a többi, tehenet nem tartó kuncsaft lakását. Reggelenként, jó korán, megjelent a tejesember, levette a hátáról a szíjakkal odakötözött kannát, kimérte a porciót. Kinek egy, kinek másfél, de volt, akinek két litert mért ki. A vargának nagy családja volt, ő két litert kért mindennap, de általában egy liter volt a napi szükséglet. Hónap végén volt az elszámolás, akkor fizettek. Mindenkinek volt egy saját füzete, abba írta be a tejesember a hozott mennyiséget, ami mindig ugyanannyi volt, csak ritkán volt eltérés, ha valami tejes ételt sütöttek, vagy főztek az adott háznál. Jóformán mindig elég volt a tejeskanna tartalma az igények kielégítésére, elvétve pedig, még maradt is pár liter. Azt hazavitte magával a tejesember. Az így megmaradt tejet vagy szétosztotta a cselédek között, vagy a többihez öntötte, ami ment a szomszéd faluban lévő tejfeldolgozóba. Ez attól függött, milyen kedve volt a gazdának.
A párttitkár már többször is járt nála a tanyán terepszelét tartani. Amikor a hatalma végleg kiteljesedett, magához hívatta a gazdát, és azt javasolta neki, hogy a népgazdaság érdekében szállítsa be a tejet a faluba. A gazda azonban nem hajlott rá: a tejért nem fizettek, vagy csak filléreket, így nem fűződött hozzá érdeke, hogy ennek a bandának a szekerét tolja. A párttitkár először ígérgetéssel próbálta rávenni a gazdát a tej szállítására, de amikor látta, hogy ezzel nem ér el semmit, fenyegetőzni kezdett. Mindenfélével előállt, de a gazda tudta, hogy ezek üres szavak. Jól informált volt a város a pillanatnyi helyzetét illetően, így tudta, hogy még 1-2 évig nyugodt lehet, aztán úgyis minden megváltozik. Hogy mi lesz, azt csak a Jóisten tudja. Lehet, hogy jön a kolhoz-rendszer, akkor mindene odavész. Vagyona viszont elég volt ahhoz, hogy élete végéig tisztességesen megéljen a családja is, és majdcsak egyszer vége lesz ennek is, és akkor visszakapja, amit elvettek tőle.
A párttitkárnak azt mondta, hogy majd megfontolás tárgyává teszi a dolgot, de minden maradt a régiben.
Hiába áhítozott hát a nagy mennyiségű tejre a párttitkár, illetve a nagyobbik fia, nem lett az egészből semmi. Nem tudott eldicsekedni a városi elvtársai előtt, hogy ennyivel növelte a csarnokba beadott tejet, nem tudta felvizezni a jó minőségű árut.
A fiaival nem tudtak kisütni mást, mint azt, hogy likvidálni kell a tejesembert.
A tanyáról bevezető földút egy nagy szőlős terület mellett vezetett. Volt rajta egy csőszkunyhó. Ott várta a két fiú a hazafelé tartó férfit, és amikor a céljuknak megfelelő helyre ért a szerencsétlen, ők egyszerűen lelőtték. Nagy hó volt, behúzták az árokba, a nyomokat nagyjából eltakarították, aztán még rálapátoltak egy csomó havat, hogy ne lehessen megtalálni rögtön. Az apjuknak jelentették a dolgot, hogy minden rendben van. A halottól elvették a pénzt is, mert éppen az elszámolás napjára időzítették aljas tettüket.
Ezután mulatozni kezdtek. Estére, annyira berúgtak, hogy anyjuknak kellett hazavezetni őket.
Persze, a tejesembert hiába várták haza. Délután a gazda és az egyik cseléd elindult keresni, de nem találták sehol. Másnap bejelentették a rendőrségen, de csak harmadnapra jött ki egy rendőr, aki jegyzőkönyvet vett fel, és semmi egyéb.
A párttitkár ugyanis a faluban fel-felbukkanó suttogás miatt, a bajokat megelőzendő, tájékoztatta a városi elvtársakat, miszerint valami rablógyilkosság történt a faluban, de nincs meg a holttest. Nem is annyira lényeges a dolog, mert egy kulákkal történt az ügy. Meg is érdemli a sorsát az a mocskos kulák! Ezzel el is volt intézve, még a tájára sem mentek többet a tanyának a rendőrök. Amikor azonban olvadni kezdett a hó, megtalálták a tejesember holttestét. A hivatalos verzió szerint az áldozat jól berúgott a kocsmában, hazafelé beleesett az árokba és megfagyott.
Senki nem firtatott tovább semmit. Eltemették, földbe került, megsiratták. Szegény párja meg megzavarodott.
Itt akár vége is lehetne a történetnek, de hátra van még az igazságszolgáltatás. Nem a földi, hanem az égi. A párttitkárt ugyanis nem hagyta nyugton a tanya, és csak kiment még egy vizitre. Az istállót vette először szemügyre, mégpedig a teheneket. Hogy, hogy nem, a bika épp elszabadult, és egyenesen a vörös inges titkár felé rontott. Senki sem tudta megfékezni. Egyetlen pillanat műve volt az egész. Felöklelte, megtiporta, és ahogy mondani szokás az ilyen csúnya baleseteket: a belsejét is kitiporta a fura vendégnek. Utána lecsitult, és hagyta, hogy a gondozói visszavezessék

20."Rohatt pártonkívüli"

Akkor még javában dúlt a szocializmus útján az osztályharc. Még hangos énekszóval voltak teli a május elsejei harmatos, tiszta reggelek - szóval még benne voltunk a Kádár rendszer hazug és lidércnyomásos világában, amikor a történetünk szempontjából kulcsfontosságú kifakadás elhangzott: - Rohadt pártonkívüli!
Egy cigány sofőr mondta társainak, akik hasonszőrűek lehettek, mint ő, mert hatalmas röhögés kísérte a bemondást: nyilván valamelyik társukról beszéltek, aki rohadt pártonkívüli volt!
Már nem is tudom, milyen véletlen folytán, éppen mellettük haladtam el, amikor ezt a jelzős szerkezetet illetéktelen füllel meghallottam. Hangsúlyozom, a körülmények lényegtelenek, csak ez a szó-együttes a lényeg, amely mély nyomot hagyott bennem: megjegyeztem magamnak az illetőt, aki mondta. Cigány volt az illető, nem roma, mint ahogy ma illik mondani, hanem egyszerűen cigány, de ennek sincs semmi jelentősége.
Illetve mégis van: cigány helyett romát mondanak sokan, sőt már-már hivatalosan így kell mondani, álságosan. A Kádár rendszerből maradt az ilyen szokás, hogy a pozsonyi kiflit is legszívesebben átkeresztelték volna bratislavai kiflire, vagy a kolozsvári töltött káposztát ki tudja mire, hogy ne bántsuk más népek érzékenységét. Ez az őrült szervilizmus nemcsak a magyarságot, hanem a magyar nyelvet is odadobta volna a tótoknak, oláhoknak, és a cigányoknak is. Cigánykereket hányni bár még tudnék, de a korom nem engedi. Csak legszívesebben hánynék az ilyen álságosság láttán.
Felőlem, mondhatta volna néger is vagy eszkimó. Először nem értettem, hogy mi köze annak a körülménynek, hogy az illető pártonkívüli - a rohadtsághoz. De hamar rájöttem, hogy a rohadt jelző általában használatos az illetőnél mindenkire, aki nem tagja a pártnak. Aki nem kommunista meggyőződését vállalja, hanem az érdek mentén az,ami. Az ő értékítélete szerint, aki nem párttag, az csak rohadt lehet, vagy ahogy ízes cigánysággal mondta: rohatt.
Évekig járt-kelt bennem ez a két szó, nem tudtam "feldolgozni", ahogy ma szokás a mély, traumaszerű élmény következményit elegánsan mondani. Szóval nem tudtam napirendre térni a dolog felett. De közben az élet haladt: az illető személy, aki ezt az aranyköpést megszülte, a szakterületén egészen komoly beosztásokba került. Sokszor hallottam hőzöngeni, amikor a sofőröket jött ellenőrizni, később meg, amikor még magasabb beosztásba került, a sajtóban nyilatkozni: az ostobaság, a hülyeség csak úgy sugárzott róla, minden szavából a primitívség szólt. De az illető csak ment előre, végül eljutott arra a fokra, ahonnan már nem tudott előbbre lépni, és ekkor jött a rendszerváltás! Jó ideig szem elől tévesztettem az illetőt, igaz nem is kerestem. A lényeg az, hogy amikor újabb találkozásunk történt, már egy leányvállalat igazgatójaként tűnt fel!
Nocsak! Hát a párt meg hova lett? - gondoltam, kérdeztem magamtól. Aztán az illető eltűnt a szemem elől, egészen addig a napig, amikor is egy hírt hallottam valahonnan, vagy a tv-ből, vagy az Internetről, vagy nem tudom, de nem is érdekes. Mármint az, hogy hol hallottam. Sokkal érdekesebb, amiről szó volt: az illetőt, megbilincselve, milliárdos áfa csalás gyanúsítottjaként mutatták. Semmi kétség, az én emberem volt az, megismertem jellegzetes cigány vonásait. A nagy hasa sem tűnt el - szóval ő volt az.
Hát ezt is utolérte a sorsa - gondoltam, de hogy még milyen gondolatok jártak fejemben, azt hiszem: lényegtelen! Csak rám tartozik, hogy mit gondolok róla, mint "emberről", és mit gondolok a "rendszerváltásról". Mit gondolok a bűnözőkről, a kicsikről és a nagyokról, a maffiózókról, a "pártról", amelyik eltűnt, de mégis itt van - ahogy az emberem, a mai idők erkölcséről, hogy kik és milyen jogon uralkodnak manapság, stb, stb. Saját magánügyem mindez, még ha agyonnyomnak is az ezzel kapcsolatos gondolatok.
De tényleg, magánügy ez a sok disznóság, ami itt történik?
Vegyük például az emberünket. Az magánügy, hogy hogyan keveredett a párt közelébe és kötött ki a párttagok között. Abban az időben egy kicsit nagyobb falat kenyér reményében sok százezer ember cselekedett így. Bűnösök voltak-e? Nem, hiszen elfogadott magatartásmintát követtek. De, ha abban az időben szabadon lehetett volna síbolni, embertársunkat leköpdösni, akkor mit gondolnánk az esetről? A felnőtt lakosság kb tíz százalékáról van szó, akik vállalták, hogy az élcsapathoz fognak tartozni, és minden ezzel járó követelménynek eleget tesznek. Éneklik az Internacionálét, nem járnak templomba, nem hallgatják a Szabad Európa Rádiót, és különböző mondvacsinált pártfeladatokat látnak el. Még egyéb kötelmek is voltak, de mondanivalónk szempontjából nincs jelentőségük.
Szóval ezek a tettek, ha nem is a leköpdöséssel voltak azonos fajsúlyú cselekedetek, de erkölcsileg hasonló súlyúak voltak.
És mi lett velük? Semmi. Mint aki káromkodott, vagy ehhez hasonló csekély erkölcsi súlyú hibát vétett.
Ha lenne bennük becsület, ledolgoznák valahogy azt az előnyt, amit akkor élveztek. Amit nem élvezett a rohadt pártonkívüli. Szóval csak így lehetne tiszta a lelkiismeretük.
És a levegő is tisztulna valamelyest, mert most embertelen szmog van.
A múlt itt van közöttünk, nem hagyja feledtetni magát.

21. Acélos Szoszó

Élénken él emlékeimben az a szeles, fázós reggel, amikor iskolába mentem, és Pápa város főterén egy nagy Sztálin kép fogadott, mellette két fegyveres katona állt vigyázzba. Nemrég még tanyai gyerek voltam, csak mostanában kerültünk a városba, jóformán semmit sem tudtam a világ dolgairól. Akkor még nem volt tévé, és rádió is csak néhány házban volt, így az információk - mai mércével mérve - csigalassúsággal terjedtek. Annyit azért tudtam, hogy Sztálin a Szovjetunió népeinek vezére, a német fasiszták legyőzője, s nekünk is apánk: ezt az iskolában jókorán megtanították.
Otthon persze más volt a vélemény Sztálinról, mint kisgyereknek ez körülmény külön gondot is okozott, mármint a többféle igazság. Nem értettem, hogy az iskolában, ahol tanulunk, ahol oktatnak bennünket, adott esetben másképp fest az igazság, mint otthon, ahol a szüleim beszélnek.
Sztálin apánk is valójában kinek, kiknek az apja, most, hogy meghalt, vajon mi lesz a szovjet emberekkel, akik apa nélkül maradtak?
Volt egy olvasmány a könyvünkben Sztálin gyermekkoráról, amikor egyik osztálytársa súgásra akarta rávenni, de ő nem volt hajlandó erre, még azért sem, hogy a gyöngyháznyelű bicskáját ajánlotta cserébe a rossz tanuló nebuló.Erős volt az akarata, mint az acél, már gyerekkorában is. Igazi példaként állt előttünk, gyerekek előtt.
Szóval meghalt a Nagy Sztálin.
Az emberek is mintha gyászolnák, legalább is nekem úgy tűnt.
Pedig csak fáztak, azért jártak lehajtott fejjel, hogy ne érje a szél a nyakukat, behúzták inkább a fejüket.
Az iskolában is azzal kezdődött a nap, hogy a tanárok soron kívüli megemlékezést tartottak Sztálin apánkról, aki az emberiséget megmentette a német fasisztáktól. Örök hála ezért neki. Mi, magyarok is hálával tartozunk, mert a szovjet csapatok szabadították fel hazánkat a németek megszállása alól. Az egész béketábor gyászol most, könnyeket hullajt a Nagy Sztálinért.
Mire felnőtt lettem, kiderült az igazság: tömeggyilkost gyászolt a béketábor.
A béketábor a jaltai paktum által a Sztálinnak dobott kisebb országokból álló konc volt.
"A béketábor legyőzhetetlen" - , de eltűnt a történelemben, akár a kámfor, a Szovjetunióval együtt.
A didaktikusnak szánt olvasmány az Acélos Szoszóról hazugság volt, manipuláció.
Napjainkban is tele vagyunk manipulációval, ahogy mondani szokás: tele van a padlás.
Csak ránk ne szakadjon!

22. Délutáni séta

Akkor még az ELTE bölcsészkar a Piarista gimnázium helyén, a Szabad sajtó utcai nagy épületben volt, a Váci utcában. A menza az alagsorban helyezkedett el, aznap éppen sóletet adtak, sült oldalassal kísérve - egészen kitűnően tudták ezt az ételt elkészíteni, úgyhogy elégedetten ballagtam felfelé a lépcsőn, azon gondolkoztam, mitévő legyek. Volt valami előadás, dög unalom, a történelmi materializmus tárgykörében. Ilyen előadásokra csak a nagyon hülyék, a nagyon stréberek vagy valami egyéb deficittel megáldott hallgatók jártak, én, érthetően nem számoltam egyikbe sem magam. Az volt a bökkenő, hogy késő délután volt egy szemináriumi órám, valami miatt fontos volt, hogy ott legyek, ezért a köztes időre kellett magamnak programot gyártani.
Kézenfekvő lett volna a Váci utcán végigsétálni, az utca végén lévő presszóban meginni egy sört, de már unalmasak voltak ezek a séták, annyiszor lófráltam végig ott. Ezért úgy döntöttem, hogy a Rákóczi úton megyek, megnézem, mit adnak a Puskin moziban, aztán, ha unalmas az is, akkor az Astoriánál elmegyek a Múzeum-körútra, benézek a Központi Antikváriumba, utána megiszom egy korsó sört a közelben lévő sörözőben. Úgy lett! A Puskinban valami vacak volt műsoron, nem is töprengtem sokat, elindultam az Astoria felé, szép kényelmes tempóban, majd az antikváriumhoz vettem az irányt. Szerettem ezt a helyet: szinte mindig találtam valami érdekességet, hol szakmai kiadványt, hol szépirodalmi könyvet. Anyagilag, a körülményekhez képest igen jól álltam, mert volt egy másodállásom, egész jó fizetéssel, és mivel jó tanuló voltam, egészen szép ösztöndíjat kaptam. Így, ha szerényen is, de mindig volt mit sörbe aprítani, képletesen szólva.
Az antikváriumban páran lézengtek. A szokásos útvonalon elindultam, előbb a szakmai könyveket néztem át, nem találtam semmit, mentem hát a szépirodalomhoz, és rövid böngészés után kezembe került egy karcsú kis könyvecske: Iván Gyenyiszovics egy napja volt a címe, és A. Szolzsenyicin a szerzője. Valahonnan valami ismerős volt; vagy a cím, vagy szerző, és szokásomhoz híven belelapoztam a könyvbe, és rögtön leesett a tantusz.
- Ez az! - mondtam magamban, erről a könyvről beszéltek a Szabad Európa Rádióban valamelyik alkalommal, amikor hallgattam. Döbbenetes volt saját szemmel olvasva a távoli Szibéria világa, a gulág világa, és mindaz, ami ott történt!
- Hát csakugyan igaz! - erre gondoltam, mert a Szabad Európában hallottakat soha nem fogadtam készpénznek.
- Szóval Sztálin atyuska ilyen szépen kibabrált saját népével! - ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, miközben visszafelé sétáltam az egyetem felé. Lementem a Duna partra, és mivel volt még idő a szemináriumig, elkezdtem módszeresen végigolvasni a karcsú könyvecskét.
Igen nagy élmény volt, teljesen a hatása alá kerültem. Szinte szédültem az emberi bátorság e nyilvánvaló példáján, hiszen akkor még nem volt a szabadság, a demokrácia olyan olcsó szlogen volt, mint napjainkban. Mindenkit csodáltam: a kiadót, a könyves szakmát, de legesleginkább Szolzsenyicint, amiért papírra merte vetni ezeket a gondolatokat, az igazságot meg merte írni, hogy mik történtek a sztálini időkben. Akkor még, ifjú egyetemistaként, azt hittem, a világ olyan amilyennek látjuk, tapasztaljuk, érzékeljük. Hiába tanultam az érzéki csalódásokról, miszerint be lehet csapni a szemet, és - bár azt hisszük - nem a valóságot látjuk. Persze, ábrák, vonalak, egyszerűbb képek esetében mást érzékelünk, mint amit látunk, de meg sem fordult a fejemben, hogy lehet a világot is úgy igazítani, hogy másként érzékeljünk dolgokat, mint amilyenek azok a valóságban. Szóval még nem ismertem a manipuláció oly séles skáláját, mint amivel ma szemben találhatjuk magunkat.
Most pedig itt van a várva várt kapitalizmus, már annak, aki várta!
Jobb híján, mert nincs más. A társadalmi rendszerek közt nem válogathatunk úgy, mint a piacon az uborkában, a tökben.
Csakhogy büdös van, nagyon!
Hiszen ez a rothadó kapitalizmus bűze! Ez volt az egyik legtetszetősebb kitétel, ami megmaradt a marxista tárgyakból, amiket persze nem vettem komolyan. És itt van, szagolhatjuk a bűzt, ezt a penetráns szagot, ami a kapitalizmus rothadásának legnyilvánvalóbb jele. Mert a kapitalizmus tényleg ilyen, ha rothad, és addig kell szagolnunk, amíg valami mást, valami jobbat ki nem találunk. Szolzsenyicin példája mutatja, hogy igenis van alternatívája a sötét elnyomásnak, bármennyire is reménytelen az ember helyzete.
Van alternatívája a rothadó bűz elviselésének is, csak bátorság kell hozzá!
Köszönöm a példaadást, kedves Szolzsenyicin!

23. Születésnap

1943.november 4-én születtem, éppen 13 éves voltam azon a napon, amikor a forradalom leverésére beindultak a szovjet csapatok. Reggel bekapcsoltuk a rádiót, hallottuk Nagy Imre beszédét: "...csapataink harcban állnak". Szüleink feldúltan beszélgettek, apám azt hajtogatta:"...tudtam, hogy ez lesz a vége!" Anyám óvatosságra intett bennünket, amikor elindultunk az iskolába.
Hideg, fázós reggel volt, az utca végében egy tank állt, csövét a pápai főposta irányában tartva, a Csokonai utca és a Kossuth utca találkozásánál. Megdöbbentünk a testvéremmel, ilyent még nem láttunk. Egy zord tekintetű szovjet katona feje és felső teste látszott ki a tankból, látszott, hogy figyel nagyon.
- Szerinted lőni is fog? - szinte egyszerre kérdeztük egymást, és óvatosan, sietve osontunk az iskola felé. A suli közel volt, még alig egy-két gyerek gyűlt az osztályban és hangosan vitatták az eseményeket.
- A Szabad Európa Rádió bemondta, hogy jönnek az amerikaiak segíteni bennünket! - ez volt a friss hír, de mi nem hallottuk ezt a rádióból. Mások sem hallották, de aki ezt erősítgette, azt mondta:
- Esküszöm, hogy saját fülemmel hallottam!
- Nem igaz, én is hallgattam a Szabad Európát, semmi ilyent nem mondott! - hangzott az ellenkező vélemény.
Közben jöttek a gyerekek, mindenki mondott valami kommentárt, szörnyű zsivaj volt, amikor megszólalt a becsengetést jelző csengő. Erre mindenki befogta a száját, mert fizika óra volt az első, és a fizika tanár nagyon szigorúan vette a fegyelem kérdését. Már elmúlt tíz perc, és még nem jött a tanár. Néma csend ülte meg az osztályt, és belépett a tanárunk.
Felpattantunk, de a szokásos jelentés elmaradt, mert amint bejött a tanárunk, már mondta is:
- A dicsőséges forradalomnak vége, ismét itt vannak az oroszok!
Megszeppenve hallgattuk a beszédet, nem számítottunk erre a fordulatra. Jóska bácsi soha nem beszélt másról, csak a fizikáról. Amúgy meg tartózkodott minden közvetlenségtől, szigorú tanár volt. Most megeredt a nyelve, a forradalmat éltette, pedig az elmúlt napokban, amikor volt tanítás, a tanárok szótlanul viselkedtek. Mintha a kivárás taktikáját választották volna, bár némelyik nem tudta megállni, hogy ne kommentálja az eseményeket.
Az egész óra azzal telt, hogy Jóska bácsi mesélt a bátor pesti emberekről, akik a forradalmat csinálták, meg a gyerekekről, akik szintén az utcán voltak, amikor tüntetés volt.
Egészen kipirult az arca, ahogyan beszélt: látszott rajta a lelkesedés, szinte forradalmárként viselkedett.
Aztán még egy óránk lett volna, ének, de meg sem kezdődött jóformán az óra, amikor jött a pedellus az igazgatói utasítással, elmaradnak a következő órák, mindenki menjen haza. Senki ne hagyja el a lakását, maradjon otthon, holnap a megszokott rend szerint lesz a tanítás.
Örömteli volt a hír, mindenki rögvest elszéledt, mi pedig a tesómmal a Kossuth utca felé vettük az irányt.
Nem sokan jártak az amúgy sétáló utcában, de leszegett fejjel láttunk mindenkit. Igaz, hideg is volt, fújt a szél, de valahogy megszeppent arccal járt mindenki. Egy-két kört tettünk, aztán hazamentünk. Apukánk szolgálatban volt a vasútnál, csak anyánk volt otthon, az ebédet készítette. Megörült, hogy hazajöttünk, és odaadta az ajándékot, amit szülinapunkra kaptunk: egy nagy, igazi futball labdához hasonlító gumilabdát. Nagyon megörültünk, mert olyan volt, mint ha igazi, bőrből készült labda lenne, még a fűző helye is látszott. Rögtön ki is próbáltuk a grundon. Ez egy köpésre volt a lakásunktól, a Bástya utca végében, a mi utcánkkal való találkozásnál. Jó nagy tér volt, amit csak egy tűzfal-szerű oldal választott el a cigány teleptől, ahol Isten tudja hány cigány lakott.
Mindig találtunk erre kóborló gyereket, főleg ismerős srácokat, akik szintén focizni szerettek volna. Most is akadt lődörgő gyerek, akikkel egy-kettőre összeálltunk, egykapus meccsre. A laszti remekül pattogott, és mi önfeledten kergettük addig, amíg dél nem lett, és a gyomrunk hazavezényelt minket ebédelni.
A rádió egész nap szólt, megtudtuk, hogy a forradalmárok ellenállnak a szovjet túlerőnek, hogy mindenki, a gyerekek is harcolnak a szovjet tankok ellen. És ég az Országház!
Ez a hír valahogy szíven talált bennünket. Ikertestvéremmel együtt valami mély bánatot is éreztünk a lelkesedés mellett. Valami olyasmire döbbentünk rá gyermekfejjel, gyermekszívvel, hogy a haza forog veszélyben, hiszen ég az ország háza!
Késő esti óráig hallgattuk a híreket, aztán valamikor, másnap talán arról értesültünk, hogy megalakult a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány. A forradalmárokat egyszer csak ellenforradalmároknak kezdték emlegetni. A gyárakban sztrájkoltak, hiány volt mindenből, és teljes zűrzavar lett úrrá. Ekkor a húsz éves lánytestvérünk bejelentette: barátnőjével úgy döntöttek, hogy mivel itt nincs jövőjük, disszidálni fognak. Szüleim sírni kezdtek, mert tudták, hogy örökre elveszítik egy szem lányukat. Másnap vonatra ültek a lányok, apám elkísérte őket a határ közelébe.
Isten veled, Irénke!
Lassan az iskolában és minden hivatalos fórumon ellenforradalmaztak. Számomra máig választóvíz ez, ha valaki forradalom helyett ellenforradalomról beszélt, azt többé nem tekintettem sem embernek, sem partneremnek, semminek!
Egyik barátom apukája munkásőr lett és ő is "ellenforradalmározni" kezdett. Szép lassan meg is szűnt a barátság köztünk.
Talán tíz évvel a forradalom után, már egyetemre jártam, - később kezdtem ugyanis az egyetemet, három év kihagyással, - szóval az ikertesómmal, aki újságíró lett Veszprémben, a Naplónál, összejöttünk a szülinapunkat ünnepelni a Sport étteremben, Pápán.
- Emlékszel még a fizikatanárunkra, a Jóska bácsira? - kérdezte a tesóm.
- Hogyne, miért mi van vele?
Elmondta a hiteles történetet. A fizika tanárunkat az emlékezetes óra után nem láttuk többé. A forradalom ügye melletti kiállásáért azonnal letartóztatták, a Szovjetunióba hurcolták többedmagával és különböző átnevelési akciók után azzal a feltétellel hozták haza, hogy az új kormány mellé áll. Egy alföldi városban lett tanácselnök-helyettes, kénytelen volt elfogadni a feltételeket, mert családjával zsarolták. Látszólag belement minden dologba, úgy táncolt, ahogy fütyültek az új kommunisták. Elfogadta, mert nem tehetett mást. Azonban a lelkiismerete tiltakozott, aminek az lett a vége, hogy összeroppant, és felakasztotta magát.
- Isten nyugosztalja, szegény Jóska bácsit!
Emlékére ittuk a következő sört.
És a forradalom elbukásának tizedik évfordulójára emlékezve.

24.Hármas követelmény

Valamikor, a megboldogult kommunista diktatúra idején a vezetőkkel szemben támasztott alapvető elvárás a hármas követelménynek való megfelelés volt. A különböző vezetőképző tanfolyamok "törzsanyagának" számított az e témában való fejtágítás, ennek örökös ismétlése, nehogy valaki azt higgye, már nincs érvényben, hatályon kívül helyezték, a párt megfeledkezett róla, stb.
Mi is volt ez a rejtélyes hármas? Tömören megfogalmazva a következő:
1. Politikai alkalmasság
2. Szakmai alkalmasság
3. Vezetői képességnek megfelelő alkalmasság
Kivétel nélkül, minden vezetői szinten, tehát egy nagyvállalat esetében az udvartakarítók csoportvezetőjétől a vezérigazgatóig, mindenkire vonatkozott, elvileg mindenkinek meg kellett felelni ennek a kritériumnak.
Elvileg. A gyakorlatban semmiféle követelmény nem volt, illetve a pártbizottság és a kinevezést gyakorló vezető akarata döntött. Vagy a terület személyzetise, tehát mindenképpen szubjektív tényező volt az általános gyakorlat.
És a kinevezett vezető rendszerint belejött a vezetésbe, mint kiskutya az ugatásba. Apró-cseprő hibáit elnézték neki, elvégeztették vele a vezetőképző tanfolyamot, és évek múlva, mint kész, rutinos vezetőről beszéltek róla. Esetleg előadóként maga is oktatta a "hármas követelményt". Konkrétan mit is jelent ez, lássuk csak!
Már a sorrend is sokat elárul: első volt a politikai alkalmasság. Bár a tanfolyamokon úgy tanították, hogy egyformán fontosak, de azért, lényeg a lényeg! - a politikai alkalmasság szerepelt első helyen. Aki nem a párt instrukciói alapján próbált vezetni, az jobban tette, ha bele sem vág a vezetői tevékenység végzésébe.
Mert a beosztottak politikai nevelése, a párt útmutatásai alapján, elengedhetetlen feladat volt. Az ideológiai harc az ellenség aknamunkájával szemben elsőbbséget élvezett a gazdasági munkával, felülírt mindent, de mindent. S ha véletlenül nem volt párttag az illető, mert jó szakember volt csupán, és nem találtak pártvonalon ilyent, akkor még nehezebb feladata volt: párton kívüli létére ideológiailag képezni a beosztottakat, természetesen a kommunista ideológia gyötrelmes hülyeségeire, hát az valami borzasztó dolog lehetett. Erkölcsileg lehetetlen helyzetbe hozták a pártonkívüli vallásos embert, mert a "klerikális reakció" elleni harcra kellett búzdítani beosztottait, legjobb vallásos meggyőződése ellenére. A tömegmegmozdulásokon akkor is részt kellett venni, ha a háta közepére kívánta az ilyesmit. Mit szóltak volna a beossztott dolgozók, ha nem jár elől jó pédával?
A szakmai alkalmasság kérdése a múlt század 60-as éveiben lett kérdés. Előtte semmi iskolával, de jó elvtársként lehetett főmérnöki, igazgatói beosztásban akárki, akit a pártbizottság alkalmasnak nyilvánított, és ilyenkor a beosztottak végezték el a "főmérnöki" munkát. Neki nem volt más dolga, mint az "elvi" irányítás, jó elvtársként. A 60-as évektől kezdett égetővé válni a szakmai kérdés, amikor a mennyiségi mutatókat kezdték felülírni a minőségi szempontok, vagyis a minőségi munka. Ezt lózungok szajkózásával mind kevesebb helyen lehetett elérni, valami sütnivaló is kellett, de ezt csak kellő szakképzettséggel lehetett teljesíteni. Voltak ugyan tehetséges emberek, akik kellő iskolai végzettség hiányában is tudtak eredményt felmutatni, ezt azonban kivételes talentumuknak, vezetői munkájuknak köszönhették. A szakmai tudás mindinkább előtérbe került, a dolgok logikája is ezt kívánta.
És itt jön be a kevésbé megfogható "vezetői képesség". Ez a sok tényezőből álló valami, amit manager típusnak is lehetne nevezni, sokszor nem egyéb, mint merő szélhámosság, mások orránál fogva vezetése. Nagy hangon előadni a semmit, ez általában be szokott osonni az érintettek tudatába, hogy "ez igen!". Ma is számtalan példa van, főleg a baloldali politikusoknál, akik az emberek szédítésével vannak elfoglalva, tényleges munka és tudás nélkül - ezért áll ott a baloldal, ahol áll. Valójában pszichés képességekről van szó, amelyek nem mindenkinél vannak meg. Határozottság, céltudatos magatartás, példaadás és még sorolhatnánk a vezetői tulajdonságokat vég nélkül. Hol erre, hol inkább arra van szükség. Más tulajdonság kerül előtérbe egy katonai szervezet élén és más egy óvoda vezetésénél. A becsületes munka kell, hogy álljon mindenek felett, ez a legfontosabb vezetői tulajdonság. Ennek hiányában könnyen tévútra kerül a vezető, a vezetői tevékenység.
Ma nyilvánvalóan másak a követelmények a beosztottakkal való bánásmód tekintetében, mint ezelőtt. Átalakulóban van a világ, de mindig is alakulóban volt, csak a változások nem voltak olyan gyorsak, pregnánsak, mint a korábbi időkben. De munka nélkül nem boldogult soha az ember, akár vezetőről volt szó, akár beosztottról. Nem is várható olyan világ, amikor a sült galamb az ember szájába repül.
Ilyen csak a mesében van, volt és lesz.
Az ország vezetésében épp úgy, mint másban. Szóval: vezetni tudni kell!

25.A nép szabadsága

A Népszabadság című napilap látelelme a hazugság, mert hazugságban fogant. Mint tudjuk, a forradalom leverése után jelent meg, a párt központi lapjaként, az eddigi Szabad Nép helyett. Micsoda cinizmus volt már az elnevezése is, Istenem! A népnek tudtára akarta adni a kommunista vezetés, hogy semmi sem változik, a régi rend érvényes, sőt érvényesebb, mint volt! Nem kellett különösebb etimológizálási képesség: a Szabad Népet szócserével, és a -ság képzővel megtoldva, kapjuk az új elnevezést, de a lényeg, a kommunista uralom marad! Jó, ha ezt mindenki belevési az agyába, különben baj lesz!
A másik központi lap, a szakszervezetek lapjaként jelent meg, Népakarat címen. De ez a szócső később visszavette régi nevét, a Népszavát újra, persze a Szabad Nép stílusában, a Párt irányelvei alapján közölte hazugságait, mint ahogy az egész szakszervezeti mozgalmat is a párt gyarmatosította, még korábban, a hatalom átvétele során. Mert minden a párt szolgálatában állt, minden de minden.
A Népszava él ma is, bár a szakszervezetek csak vegetálnak. Hogy miféle pénzből finanszírozzák, az rejtély. Talán Simon elvtárs meg tudná mondani, ő a párt ilyen ügyekben jártas tudora.
De a Szabad Nép példájánál maradva ,az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy végtelenül utálom a kommunistákat. Milliók vannak így, akik megtapasztalták a kommunista érát.
De azért, a Szabad Népet, annak internetes változatát el szoktam olvasni, pontosabban bele- belenézek, olykor-olykor. Szakmai szemmel, bár nem vagyok újságíró, de valamelyest meg tudom ítélni: jól szerkesztett újság volt mindig, és ebből a szempontból most is színvonalas.
Hanem a tartalma, az minden, csak nem újság. Évek óta a balliberális eszmék szócsöve, és aljas rágalmak hordozója, hazugság, hazugság hátán, egyszóval: gyalázat.
Gyalázat, hogy a sajtószabadság címén megjelenhet ez a förmedvény, a magyar nép elárulója. Már a születése pillanatában a hazugság volt a világra hozója, és az óta is a kommunista eszmék, érdekek első számú megjelenítője. Igaz, közben változott a világ, most már a kapitalizmus lett a gazda, a liberális eszmék az irányadók, de a közeg, a hazugság maradt.
Szinte ki lehet találni, miről szól a Szabad Nép aktuális száma. Valami, ami a magyar nép ellen fordítható, valami, ami ártalmas a nemzetnek. Idegen érdekek mentén éli világát a Szabad Nép, kigúnyolva nemcsak saját pofáját, ami a tükörből rá vigyorog, hanem mindent, ami igaz, ami magyar.
"Magyarkodnak", gyalázzák azokat, akik akik magyarként mernek megszólalni Magyarországon. Mindenről szól, csak az igazságot nem tudja.
A Szabad Nép a kommunisták lapja volt, "ősidőktől", és az is maradt.
Most is hősies, hősiesen hazudik, ahogy csak a "hősök" tudják az igazságot elferdíteni. Erőlködik, de nagyon, szegény Szabad Nép.
Mikor tűnik el a magyar közéletből, csak az Isten tudja. Csak ő tudja, milyen csapásokat kell még elszenvednünk és meddig. Ez a csapás felér az Egyiptomot sújtó hét csapással, sőt, még csapásabb a csapásnál is! Könyörülj rajtunk Istenünk, múljék el a keserű pohár!
Persze, a múlt nem tűnik csak úgy el. Pláne, ha friss hazugságokat termel. Mert mindig lesznek olyan emberek, akiknek lételeme a hazugság, a bitangság.
Szerencsére a nép szabadsága nem ezen az ocsmányságon múlik.
A magyar nép szabad, a Szabad Néptől legalább is!
Csak egy légypiszok a virtuális világban a NOL, és valóságban is annyi.
De már az sincs, hála Istennek!


26.A kommunista diktatúra dicsérete

Milyen jó is volt a kommunista diktatúra, különösen a választások idején bizonyosodik be: nem volt gyűlölködés, mocskolódás, hiszen mindenki a Hazafias Népfrontra szavazott. Minden az igazi szavazásra hasonlított, volt szavazó bizottság, volt urna, meg minden, ami az igazi választásoknak a kelléke. Csak egy valami hiányzott: a választás maga. De hát minek is választottunk volna, a párt megmondta, mit kell csinálni, és mi, tisztességes és szófogadó állampolgárok követtük a párt szavát, és odaszavaztunk, ahová kellett. De szép idők voltak, Istenem!
Most meg? A gyűlölködés, a harag veszi körül a választások légkörét, az egyik azt mondja a másikról, hogy csaló, gazember - a másik az egyikről ugyanezt, csak más szavakkal. Magyar ember esik a magyar embernek, nem gondolva arra, hogy mi lenne, ha jönne a tatár vagy a török, a németről nem is beszélve.
Persze, vannak még abból a korból származó emberek, akik váltig hangoztatják az igazságot: milyen jó volt akkor, amikor nem kellett gondolkodni, csak a párt szavát követni. Mert ez a fajta termelődik és újratermelődik. Apa a fiára hagyja örökül ezt, meg a közpénzből épített villát és egyéb vagyontárgyat. Majd bolond lenne betenni a közösbe. Inkább néhányszor ismétli az akkori lózungokat, és majd a párt elintéz mindent. Mert a párt tovább él! Megváltoztathatja a nevét, kicserélődhetnek az emberek, változhatnak a körülmények, és minden megváltozhat, de a párt az marad! Mert beitta magát az efféle emberek bőre alá, a sejtjeibe, és onnan nem tudja kiirtani semmi és senki. Ez a réteg most lépten-nyomon hangoztatja, hogy diktatúra van, hogy nincsen sajtószabadság, semmi sincsen, ami ínyére való lenne, minden ellenkezik az ő elvárásaival, igényeivel.
Semmi sem kóser! Tűnjenek a francba a magyarok, a magyarkodók ebből az országból, a Magyar Köztársaságból. Jól megnyomva a köztársaság szót, mert ez nem Magyarország, hanem köztársaság. Ahol ők a köz, és ők a társaság. Ők minden, majd megmondják, hogy mit lehet, mit szabad és mit nem.
Deviáns magatartás, az igen. Mert a deviánsok könnyen sakkban tarthatók, éppen a devianciájuk miatt. Olyan diktatúrára fáj a foguk, amely klappol az ő ízléseiknek minden szempontból, a felsőbbrendűség diktatúrája. Mert ők a kiválasztottak, a kiválasztott népcsoport, a többi az alattvaló, és örüljön, hogy élhet alattvalóként.
Minden téren ők diktálnak: a színház, a tudomány, a művészetek, a vezetői garnitúra, mind-mind. A kétkezi munka soha nem volt általuk preferált terület, az a rabszolgáknak való. Nemzedékről nemzedékre. És így történik a kiválasztódás, ez az evolúció folyamata. Ezer nemzedék alatt a gének is megtanulják, hogyan változzanak, mert ha nem, akkor, jaj nekik!
A diktatúra pedig jó, ha tanul: ott van helye és jó helye, ahol megmondják neki.
A Magyar Köztársaságban is diktatúra diktatúra van, itt és most, sőt dúl. Mert dúl és fúl az a népcsoport, amelyiknek szava van, és megmondja a huszonegyet, neki nem tetszik ami most van. Mert nem övé a hatalom! Változás kell, nem kóser az, ami van! Mindenki figyeljen a szavára, a kívánságaira, mert ha nem, nagy baj lesz. Bizony mondom tinéktek, nagy baj lészen, mert ami kóser az kóser, ami nem kóser, az nem kóser. Fogadjatok szót nekem!
Mert, ha nem...? Akkor ebből az országból semmi sem marad, ha mi itt hagyjuk, magára. Pokollá válik az életük, ha a média munkatársai itt hagyják, és a művészek, a bankárok, a tudomány képviselői. Mihez kezdenek ezután? Mert mi pótolhatatlanok vagyunk, a fafejű magyarok képtelenek lennének a hátrahagyott űrt betölteni, ők nem értenek az efféle kifinomult gondolkodásmódokhoz, nem is beszélve a kapcsolatépítésről, ami nélkül ezeken a területeken meghal, aki egyedül próbálkozik. Az, hogy deviánsak vagyunk, az pozitív körülmény, legalább is a többséget ez jellemzi. A másság az evolúció terméke, mutatja az emberiség előtt álló hatalmas lehetőségeket. Ezt persze nehéz megérteni az egysíkú tömegnek. A tömeg, az tömeg marad. Az elit lesz a krém. Mi pedig az elit vagyunk.
Így kavarognak a gondolatok a fejemben, mert a választáskor mégis csak elgondolkozik az ember: vajon mit dönt a nép? Mi lesz a választása? Az eszére hallgat vagy a semmi emberek semmit érő ígéreteire? Kapunk-e választ a nagy kérdésre: mi lesz a sorsod Magyarország? Még nincsenek választási plakátok, még messze van a derbi.
De már most gyürkőzik a két oldal: vérre menő küzdelemre készül.
Mi van, mi lesz az országgal?
Az másodlagos szempont!


27.Ferike a Kapuszín alatt

A volt miniszterelnök minden követ megmozgat azért, hogy ismét kezébe kerüljön a karmesteri pálca. Szerencsétlen ember nem veszi észre, hogy az ország rajta nevet /röhög/, milyen vicces: a kommunisták korábban azzal példálóztak, hogy Orbánt majd megeszi a fene /a rosseb/ a hatalomért, reszket érte, és ni csak, mit látunk: a Ferit ugyanez a fene mardossa. Jó, nem ilyen egyszerű a helyzet, de a közember szereti, ha egyszerűen fogalmaznak, akkor pedig a kutya itt van elásva
Azt mondják: a hatalom olyan, mint a drogok: hatásmechanizmusa éppen úgy működik. Aki egyszer belekóstolt, az nem tud egykönnyen lemondani róla. Az ilyen ember is, mint a Feri, a proli gyerekből lett milliárdos, aztán meg kormányfő, de facto az ország első embere. Nem csoda, ha beleszédült a hatalommal járó külsőségekbe, nem látja, hogy ezek a fények a hatalom kellékei és nem a lényegét jelentik. Ez a proli gyerek, annak idején, amikor végigment Pápán, a Kossuth utcán, és nézegette a Kapuszín alatti édességboltot, annak kirakatát bámulva arra gondolhatott: ha egyszer nagy lesz, és annyi pénze lesz, megveszi az egészet, ami a kirakatban van, és mutogatni fogja a többi csóró gyereknek, íme, ez mind az enyém!
Ó, álmodozó Ferike, hát most megvehetnéd, nemcsak a Kapuszín alatti édességboltot, hanem az egész Kossuth utcát, mert pénzed, mint a pelyva, és napról-napra gyarapodik, szaporodik. Szó, ami szó ügyesen megkártyázta a rendszerváltás körüli zűrzavarok adta lehetőségeket. Ügyeskedése, vagy más szóval csalafintasága meghozta az eredményt, jól meggazdagodott, szegény. Mert ő a mai szegény gazdagok egyik kulcsfigurája. Nehogy azt higgyük, hogy a Magyaróvári Timföld és Műkorundgyár műkorund üzemében szívta a poros levegőt és a munkájával szerzett forintokat kuporgatva vette meg végül is a gyárat. Nem, ő ügyesebb volt, bolond lett volna magát kitenni a szilikózis veszélyének, ehelyett ügyeskedett. Ügyeskedésének most megvan az eredménye, és Feri, a tisztakezű ember benyomását kelti. Mármint azokban az elvakult kommunistákban, akik a mai napig a megváltót, az Istent látják benne, aki megmenti Magyarországot a horthysta rezsimtől, a régi rendszer urainak visszatérésétől, az úri Magyarország szekereseitől és szekértolóitól.
Hát igen, könnyű becsapni a tanulatlan, sokat szenvedett embereket ilyen régi bóvlikkal. Szegény frontharcosok, most nem tudják, hogy kinek vagy minek higgyenek inkább: annak, amit látnak a saját szemükkel vagy annak amit a párt mond, de inkább a Feri. Mert már a párt nem a régi, elfogy a háta mögül, mint a Hold, elhalványul s a végén semmivé lesz. Én persze nem sajnálom, hogy tönkretette a saját pártját, sajnálják a kommunisták, hogy a régi, egykor az egész országot bíró, bitorló pártot egyszer s mindenkorra ebek harmincadjára juttatta a Feri, a "megváltó". Vége van már végre a fél évszázados uralomnak, mert akárhogy is vesszük, a névváltoztatással semmi sem változott. A Magyar Szocialista Párt sem nem magyar, sem nem szocialista. Újabb pártja, a Demokratikus Koalíció meg csupa rejtély.Mitől demokratikus és mitől koalíció: megfejtésre vár, már akik rejtvényt szoktak fejteni, azoktól.
És tudjuk: akié a kassza, azé a massza, a tömeg. Az más kérdés, hogy nem lesz többé tömegpárt soha sem a kommunisták pártja, mert elődeik rosszul éltek a lehetőségekkel. Mindig a hazugságra építettek. Ezt teszi a másik, az új pártja is.
Ezért vége a dalnak. Csak kornyikálás hallatszik a munkásmozgalmi dalokból, az Internacionáléból. Csak zűrzavar és kakofónia. Kommunista kapitalizmus - fából vaskarika.
Magyar Kapitalista Párt az ő pártja.
Már az eleje sem stimmel. Hiszen ezek mindenek, csak nem magyarok!
Ez lett a kommunizmus ígéreteiből. Már régen jártam arrafelé, nem tudom mi lett a kapuszín alatti édességboltból, Pápán? Lehet, hogy Ferike mégis megvette? Mert pénze, mint a pelyva, ma is.
Na és persze a vagyon ma is az övé, törvényesen szerezte. Minden törvényes volt, amit tett. Mindig a kapun ment be a házba. Igaz, hogy örökké a kiskapun.


28. Őszöd

Gyurcsány Ferenc beírta nevét a magyar klozet történelembe.
Már eleve klozet történelem, hogy Magyarország miniszterelnöke lehetett. Nagyhangú, kommunista gyökerű, illetve kommunista eszmékkel fertőzött pápai proli gyerek, ha az ország kormánykerekéhez kerül gépkezelőnek, abból leginkább ilyesmi származhat, mint ami történt. Nem azzal van baj, hogy proli gyerek, sőt, az talán érdem is lehetne, ha megnézzük, miből lett a cserebogár. Azzal lett a baj, hogy a magyar nép hagyta magát palira venni a kommunisták által, megint bedőlt a kommunista mesének, aztán ihatta a levét. Mert a palira vétel nagyon palira sikerült. Duplázott is ráadásul, pedig az első kurzust is csak hazugságokkal, trükközésekkel sikerült átvészelni valahogy.
A kommunisták, ha egyszer a hatalomhoz jutnak, nem adják ki egykönnyen a kezükből azt, még ha demokráciában is történik az eset. A diktatúra pedig olyan istencsapása, amit a magyaroknak tudniuk kellene, de hát az egyszerű ember feledékeny, ilyen dolgokban pedig, a világon mindenütt lépre csalható a nép.
Persze az egyén szerepe a történelemben másodlagos, a trendek érvényesülnek, és az egyén csak élére áll a történelmi helyzetnek. Kétségtelenül nem mindegy hogy mennyire talpraesett, fifikás a személy, de hát ez már a szerephez jutásnál eldől. A rengeteg jelölt között az győz, aki a legügyesebb. És még sok egyéb jellemzővel is rendelkeznie kell, mert a farkasok között is a falkavezér választódik ki a maga rendje szerint.
Gyurcsány példája tanulságos, még a bolsevik mentalitás számára is. Ahogy a már erőltetett sportminiszterségből előugrott az első helyre, az tényleg tanítani való a politikában. Az őszödi beszéd is tanítani való: ilyent csak a proli gyerek képes csinálni, pontosabban a proli mentalitásból fakad az ilyesmi. Amikor kétségbeesik az ember, a tanult magatartásminták, a jó modor felvettsége óhatatlanul kitűnik, és előtör a nyomorban született igazi én. A mentális nyomor szüleménye az őszödi jelenség. A proliság nem személyiségi jegy, nem az egyénre jellemző tulajdonság, hanem környezeti tényező. Mint ilyen, kétségtelenül hatással van a személyiség fejlődésére és alakítja is azt.
Ez a jellemző mindig is ott volt Ferikében, és ott lesz, amíg él. Amit a legutóbbi időkben csinál, az, az őszödi vulkán hamuja tulajdonképpen. Szerencsére, már nincs más, csak hamu. Meg a kamu szöveg, az átlátszó handabandázás, a közvetlen környezetének való megfelelés nyomására, más szóval: erőlködés vissza a trónra, de már reménytelen helyzetben.
Tulajdonképpen szánalmas, amit ez az ember csinál. Valamikori tehetségét eljátszotta, nagyon apróra váltotta. És ez az aprópénz a kommunisták között hamar semmivé válik, fillér nélkül marad. Erkölcsi értelemben hulla lett a politikusból, még ha milliárdos is a valóságban.
Hagyd ott a politikát, Feri, és vonulj vissza a kicsalt vagyonnal, mert azt zsiványsággal szerezted, mindenki tudja! Törvényt talán nem szegtél, nincs mitől félned, reszketned, legalább is a mai igazságszolgáltatási gyakorlattól. Jókor voltál, jó helyen, ahogy mondani szokás. De már kártékony a játékod, a kommunista–ál-liberális vonulat ártalmas a magyar népnek, ahogy kárára van az egész emberiségnek.
Ha tovább erőlködsz, abból baj származik.
Beírtad neved a klozet történelembe, elégedj meg ezzel!
Ne erőlködj, ne csináld tovább, mert becsinálsz. Ilyen csúfságot nem kívánhatunk neked Feri, még ha meg is érdemelnéd. Sőt, ha már az érdemeknél tartunk, annak idején Ti emlegettetek valamiféle kötelet, ami persze légből kapott volt. Éppenséggel elő lehetne venni, saját használatra, a klozet történelemben.

29. 1956, te fényes!

Az 1956-os évet kamaszodó gyermek-ifjúként, 13 évesen értem meg. Ebben a korban sokkal többet érez a szív, mint amennyit ért az elme, így voltam én is. Már az előzmények is sejtelmesek voltak, olyasmik hangzottak el a rádióban, amiket a korábbi években gondolni sem volt szabad. A Petőfi Kör üléseiről, az ott elhangzottakról közvetített a rádió. Kisvárosi kamaszként föl nem foghattam ezeket a dolgokat, bár belül, a szívben éreztem az emberi szabadság szellőjét. Ismeretlen szavakat tanultam meg pillanatok alatt, és ezek a belsőmmé váltak.
És jött az október 23!
Végképp káosz uralkodott el bennem a világról, amelyben élek. Szüleim egyszerű emberek voltak, ők is érthetetlenül álltak az események előtt: kitört a forradalom!
Egyetlen hírforrásunk a rádió volt. Eleinte hol ezt mondta, hol azt. De megéreztük, hogy a hazugság hátrál, és egyszer csak kimondatott: győzött a forradalom! A kisváros utcáin szabadság szellője járt, az emberek szabadon beszéltek egymás között, valami édes érzés járt körbe, körös körül: szabadok vagyunk. Semmilyen korábbi érzéshez nem hasonlítható érzület járta át az emberi szíveket, és ez érződött a levegőben mindenfelé, ahol járt az ember. Gyermek-kamaszként mélyen a lelkembe ivódott minden, amit láttam, hallottam. Hát ilyen a világ? Egyszer csak jön valami, ami korábban nem volt, ismeretlen volt előttünk. Sok szó elhangzott, de a valóság más volt. Félve gondoltam én is rá, szüleim is óva intettek, vigyázz, ez a világ nem nem az, mint amit mondanak, nekünk kuss van, szegény emberek vagyunk és magyarok.
A magyar nem szabad, ez a valóság, bele kell nyugodni.
Kimondatlanul, de ez tanították a szüleim, a tanárok, a felnőttek.
De eljött a nap, amikor leszállt az égből az angyal, kimondatott: szabadok vagyunk!
Igen ám, de amit adnak csak úgy, azt el is vehetik!
Belém nyilallott ez az érzés váratlanul. Ki védi meg a szabadságunkat, ha ismét el akarják venni tőlünk a gonoszok, a szabadság ellenségei?
Talán a forradalom, hisz ez adta a szabadságot! -így szólalt meg az ellenkező érzés.
De elég erős-e ahhoz, hogy megvédje a szabadságot, az emberek szabadságát, hisz a Hatalmas Szovjetunió áll a másik oldalon? A hamisság országa, amely azt hirdeti magáról, hogy ő a szabadság bajnoka, közben rabságban tart népeket, az egész "béketábort", a fél világot. Ez a Hatalmasság tartott bennünket is rabságában, de felkelt a magyar nép ellene, és győzött a forradalom. Végleges lesz ez a győzelem vagy valami fondorlat mégis elveszi ezt az édes érzést tőlünk és oda lesz a szabadságunk ismét?
Kétségek között teltek a napok, ide-oda hullámzott a világ bennem. Igaz lehet, hogy szabadok vagyunk?
De ugyanolyan kevés a kenyér, a cukor, a hús, a liszt, a zsír, mint volt. Szabadok vagyunk, de éhesek! Majd elhozza a szabadság a jólétet, majd. De, csakugyan elhozza, mint amit hangoztatnak az emberek, a szónokok? Miből lesz a jólét? Többé nem veszi el a Szovjetunió? Csak úgy, egyszerűen lemond róla, hiszen erősebb, mint mi vagyunk! Majd segít Amerika, megvédi a szabadságunkat! De mit kér érte Amerika? Lehet, hogy a szabadságunkat, vagy mindenestől fölfal majd minket?
Ilyen gondolatok cikáztak bennem folyton, így teltek a napok, és eljött november 4., a születésnapom.
És vége lett a szabadságnak, az oroszok bejöttek ismét, a forradalomból ellenforradalom lett! Kádár János volt az áruló, most ő lett az úr, a szovjet tankok meg szétlövik Budapestet!
Az amúgy is hideg novemberi napok téliesek lettek, az emberek ismét behúzott nyakkal, fázósan, dideregve jártak az utcán, mindenki hallgatott, mint a sír. Én, a tesómmal, meg egy-két barátommal szaporább léptekkel ugyan, de a kora esti sétánkat róttuk Pápán, ahogy szoktuk. A Kossuth utcán végig a Fő térig, aztán vissza a Fő utcán a mozi utcájáig, amely a Kossuth utcát kötötte össze a Fő utcával, és így köröztünk pár kanyart, amíg meg nem untuk.
Most a második körünket róttuk, amikor kiérve a Fő térre, nagy tűz lobogását láttuk.
A már ott lévők beszédéből értesültünk róla, hogy egy ismeretlen ember megvette az összes Népszabadságot az újságárustól, és a földre dobva meggyújtotta. Égett a papír, fel fellobbant a papírkupac az ott lévők gyűrűjében. Az ismeretlen eltűnt közben, soha sem tudtuk meg ki volt az. Ilyen és hasonló jellegű akciókkal tiltakoztak még sokáig, míg a nyílt ellenállást lassan felszámolták Pesten a túlerőben lévő szovjet csapatok.
Így értek véget a szabadság napjai, lassan ismét visszaállt a "rend", a rabság rendje.
De valahogy mindig bennünk élt a felgyújtott Népszabadság kupac fényes lángja, a reménykedés, a meg nem szűnő remény.
Az idő elhozta aztán a rabságunk végét, bár igaz, hogy a Népszabadság, mint újság megmaradt.Népszabadságos szabadság a miénk.
Talán valaha eltűnik a kommunista múlt is.
Így ért véget az írásom, de közben a sors igazságot osztott: 60. születésnapja előtt csúfos véget ért a magyar kommunisták lapja. Az új gazda, a kapitalizmus vágta el a nyakát, mert csak ráfizetést termel. Hogy a magyar nép mennyit fizetett rá a kommunizmusra, az csak a Jóisten tudja!

30.Múlt-jelen-jövő

A XX. század a kommunista hazudozás, gyilkolás időszaka volt, az emberiség létének kockáztatásával telt. A XXI. század ebből a halálos fertőzésből való kigyógyulás, és a mellékhatások elszigetelése, a normális emberi életre való ismételt rászokás, vagyis, az immár magasabb rendű emberré válás kezdete lesz. Mert végtelen nagy volt az ember veszélyeztetettsége, majdnem visszalökődött az állati létbe, kis híján odaveszett az "emberi" ember.
A kigyógyulás sem megy olyan könnyen. A kapitalizmus által legyöngített emberi lét nyitott szívvel járult az új Isten, a kommunizmus elé, és ölelés helyett korbács és kínvallatás várt rá, meg kegyetlen halál. Már a kisöccse, a fasizmus megmutatta, mi vár az emberre az embertelenségben, de a kommunizmus túltett minden képzeleten.
A gyógyszer is kegyetlenül keserű tud lenni, de, ha meggyógyul az ember, megéri a keserűség. Sokan ma is úgy vannak a kommunista múlttal, hogy sok borzalma ellenére jobb volt, mint a mai kapitalista rendszer. Ma már kimúlt a kommunizmus, a versenyben a kapitalizmnus győzött, tehát ez a jobb, az emberiség számára az egyetlen alternatíva? Vagy tényleg a kommunista alternatíva volt az emberiség számára a jáhatóbb út?
Nem ideológiailag, csupán a hétköznapi gondolkodás szintjén, szubjektív vélemény a következő.
Kétségtelen, hogy volt pozitív tartalmu passzus is az inkriminált időszakban. A "széles néptönegeknek" tetszett az a valamiféle egyenlőség, ami persze a nyomor egyenlősége volt. A szegénység általánossá tétele, legalább is sokat számára. De ez a jelenség csak az elvétel diadala volt. Elvették a kuláktól, a gazdagabbtól amije volt, és közben a szegényebb szegény maradt. Tehát "zabrálás" volt. Attól is elvettek, akinek kapni kellett volna. A "padlássöprés" politikája nemcsak a kulákot érintette, hanem a nadrágszíj parcellás paraszt-proletárt is!
Álságos volt ez az egyenlősdi, mert akinek juttatott a párt, annak aztán kijutott a szocialista luxus! Az élet minden területén.Tobzódás, gátlástalanul, erkölcstelenül.
A szegényebb ember /gyermeke/ gyakorlatilag ingyen tanulhatott. Ez a leginkább becsülhető, mert a törekvő ember számára megadta a lehetőséget az tudás birtoklásához. Az más kérdés, hogy az egyén boldogulásához a tudás önmagában kevés volt, oda jutott vele, ahol a part szakad. Ha nem volt párttag, ha nem volt "szocialista összeköttetés", kevés sikerrel vette fel a küzdelmet. Most már tudta, miért nem tud zöldágra vergődni. Mert nem adta oda a lelkét az ördögnek, a kommunisták pártjának. Legalább tudta, miért maradt szegény. Ennyit ért a tudás önmagában.
Ingyenes volt az egészségügyi ellátás, de igaz, kialakult a paraszolvencia, amely ma is métely az egészségügyben.
Majdnem ingyen lehetet üdülni, de cserében illett, sőt, kellet május elsején vonulni.
Olcsó volt a kenyér, az igaz, de nem volt, sorba kellett állni érte fél napokat. Meg a lisztért, cukorért, zsírért, húsért. Hiány hiány hátán, ez volt az olcsóság ára. Na meg a pénz is igen kevés volt, majdnem ingyen robolt a proletár.
Színház, mozi, könyv fillérekbe került. Már amelyik nem volt tiltva.
Ilyen volt a jó, de cserében a lélek rabsága kellett. Aki könnyen adta a lelkét, annak persze jó volt a kommunizmus.
De kegyetlen volt ez a jóság!
Tízmillió számra hullott az ember. A kegyetlenség kiforgatta az embert emberi mivoltából, és a világhatalom már-már kezébe került, de végül csak bukás lett a vége. Ezzel együtt új erőre kapott a kapitalizmus, és most már egyedüli tényezőként a világ meghódítására törekszik a tőke segítségével. A multinacionális birodalmak, a globalizáció erőltetett étvágya az emberek lelkének megsemmisítésére törekszik, a gonoszságot helyezi a szív helyére. A fajfenntartási ösztön helyett a mának élés került az emberek tudatának középpontjába és a téveszmék lettek úrrá a valóság megismerése helyett. Ezt sugallja a kommunisták által megnyomorított világú emberi léleknek a mindenapi élet, a média, a tudatos gonoszságot termelő globalizáció eszméje.
Könnyen a pusztulásba viheti az emberiséget ez épp úgy, mint ahogy az esztelen kommunista terror tette volna.
Sokat szenvedett magyar népünknek a kommunizmus volt alighanem az utolsó póbatétel. Ennyi szenvedés után csak egy jobb, szebb jövő előtt állhatunk, vagy pedig nem lesz erőnk már az új világunk építéséhez. Vajon össze tudjuk-e szedni magunkat és az új világba megerősödve, megacélosodva lépünk-e be, jogos büszkeséggel és felemelt fejjel? Vagy pedig feladva magunkat feloldódunk a erősebb népekben? Választ a közeljövő adhat.
Bízzunk mégis a jövőnkben, nemzeti létünkben. Ezredévek teltek el, magyarok lettünk, magyarként éltünk, a kereszténységbe magányosan érkeztünk. Megálltuk a helyüket a népek nagy családjában, sok-sok csalódás, árulás, rabáls és kifosztás után itt vagyunk és magyarként akarunk élni a jövőben is!
Az emberi lét isteni eredetű, megingásai ellenére ember tud maradni az ember!
Végső összecsapásra kerül sor a gonoszság és az isteni élet között, és győzni fog a jó!
Csakhogy ez magától nem következik be, addig még sok szomorúság, fájdalom, bánat vár ránk. Könny meg vér fog folyni az emberi létben, míg eljön a várva várt igazság, tiszta lesz minden bemocskolt lélek és szív! Tiszta lesz az emberi élet és boldog lesz, aki akkor él. Ezt kapja örökségül a sok-sok meggyötört életű embertől, akik hétrét görnyedve is mentek előre a szebb, igazabb jövő felé. Hogy megszülessen újra az ember, aki már nemcsak biológiailag, hanem lelkében is az, aki az ember valóságos fogalmának eleget tesz.
Ezért érdemes volt nemzedékeknek küzdeni, harcolni. A természet erőivel megbirkózva úrrá lenni a gonoszon is, az ember legádázabb ellenfelével szemben. E nagy csata milliók életébe került, de megérte a harc, mert eredménye lett az új ember, aki kiérdemli az Isten kegyelmét.
S az isteni kegyelem teljes és jogos birtokában készülhet a világ meghódítására. Erre a küzdelemre készítette fel eddigi élete az emberiséget, most már bízhat magában annyira, hogy nem retten vissza semmitől. Mert az ember a világ létének célja és értelme. Ettől lesz az örök emberi élet.
/Vége/




Hozzászólás
Képes album a kommunista időkből Kulcsar Eva máj 24 : 10:06 Válasz erre
Hozzászólás: 3664

Szenvedéllyel fűtött, komoly munka.

A személyes tapasztalatokon túl egy hosszan tartó történelmi éra
meghatározó társadalmi építőkövei sorakoznak fel szemléltetésként e több részletre tagolt alkotásban.
Köszönjük az állásfoglalásodat is felmutató, és az eligazodást is elősegítő részleteket.


Kulcsár Éva





Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezned. Jelentkezz be, vagy kattints ide a regisztrációhoz
Üdvözlet
Felhasználónév:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

[ ]
[ ]

Online
Vendégek: 1
Tagok: 0

Tagok: 61
legújabb: nagyapó

Chatbox
Üzenetek írásához regisztrált tagnak kell lenned - jelentkezz be, vagy regisztrálj



Isti
máj 05 : 11:37
Nagy szeretettel köszöntjük az édesanyákat, nagymamákat s reményeim szerint a dédiket is.-))) a kert nevében !

Kulcsar Eva
ápr 30 : 07:09
Köszönjük az üdvözletet,
értékeljük a jöttödet.

Isti
ápr 21 : 19:34
Örülök hogy jelentkeztél kedves Tyme!

timetour
ápr 18 : 21:57
üdvözlettel a Kertlakóknak!

Isti
ápr 01 : 12:55
Áldott ünnepeket a kert lakóinak és a kedves olvasóknak!

nagyapó
jan 24 : 20:12
A vadászrészhez: Legyetek szívesek, hogy az elbénáskodott első feltöltést töröljétek. Nem tudom, hogyan sikerült rosszul feltennem... Ebben amúgy nagyon ügyes vagyok...

Kulcsar Eva
dec 31 : 18:11

B Ú É K !!!

Isti
dec 31 : 11:11
Köszönjük a kedvességedet drága Évike! NEKED, a kertlakóknak s a kedves olvasóknak békés új évet!:)

Kulcsar Eva
dec 27 : 05:06
Jöjjön hát az Ó-év vége,
legyen köztünk öröm, s béke!

Isti
dec 22 : 18:53
Áldott Karácsonyt, békés új évet kívánok a kert lakóinak és a kedves olvasóinknak sok szeretettel Isti

Kulcsar Eva
dec 18 : 07:48
Köszönjük a jó szót, a tiszteletet. Kívánunk mi is testi-lelki erőt, Áldást, Békességet!

nagyapó
dec 17 : 20:59
Vagyok, avagy csak vagyogatok. Ha jobban leszek, újra aktívabb leszek. Addig is békés Adventet, és Áldott Karácsonyt kivánok!

Isti
okt 31 : 19:44
Nagyon kedves vagy Time.-)))
köszönettel Isti

timetour
okt 30 : 22:29
gratulálok a kislányodnak!

Kulcsar Eva
jún 29 : 14:16
Isten éltesse, BOGLÁRKÁT!

Isti
jún 29 : 14:04
Boldogan értesítlek benneteket hogy Boglárka nevű lányom ma 40 éves!

Isti
máj 06 : 10:42
Anyák napja alkalmából szeretettel köszöntjük az édesanyákat és a nagymamákat! Megköszönve áldásos munkájukat !:)

százszorszép
ápr 29 : 15:28
Jó kis csapat!
Titeket örömmel olvaslak.


nagyapó
ápr 14 : 17:25
Kedves Isti! Kedves mindenki!
Kegyelmekben gazdag áldott ünnepet kívánok.
Feltámadását urunknak, bennünk pedig a Hitnek, Békének, Szeretetnek.

Kulcsar Eva
ápr 14 : 12:10
Köszönet a figyelmességedért, Kedves Isti! Legyen Áldott az ünneped, és Mindenkié!


Isti
ápr 14 : 11:28
Áldott ünnepeket kívánok a Kert lakóinak és a kedves olvasóknak sok szertettel.

Isti
ápr 03 : 19:16
Viszont kívánjuk kedves Évike!

Kulcsar Eva
márc 29 : 05:09
Mindenkinek kívánok kellemes, szép tavaszi napot!

Kulcsar Eva
márc 25 : 11:06
Isten éltesse az Irénkéket névnapjukon!

Kulcsar Eva
márc 21 : 07:43
Éljenek a Benedekek, várjuk tőlük a meleget...


Oldal létrehozási idő: 3.9385 másodperc, 3.7963 lekérdezési idő. Adatbázis lekérdezés: 74. Memória használat: 1,412kb