A kérdés az: hogyan vegyük észre, hogy öregszünk?

Mert azt ne higgyük már, hogy valaki majd szól.

Nem, sajnos, senki sem szól, pedig mindenki látja, észleli - de ránk hagyja a felismerést.

Legföljebb nénizni vagy mamikázni kezd.

És még ezt a finom jelzést sem baráti körünk fiataljaitól kapjuk - ők változatlanul sziával üdvözölnek és keresztnevünkön szólítanak –, hanem a kereskedelem, az ipari szolgáltatások, az egészségügy, valamint a közhivatalok némely dolgozójától, no meg az egyszerű járókelőktől, közlekedőktől. (Csak emlékeztetőül: Mit adhatok a néninek? Hát ez bizony sokba fog kerülni mamika!)

Eleinte összerándulunk, aztán arra gondolunk, hogy egyszerű bunkóság. Hiába, no, nálunk nem honosodott meg az asszonyom, hölgyem megszólítás. De aztán csak szöget üt a fejünkbe a sokasodó néni meg mamika. Elérkezett az idő, amikor már nem foghatunk mindent a frontátvonulásra, a tegnapi rossz éjszakára vagy az idegkimerültségre.

Szembe kell néznünk magunkkal - méghozzá tükör előtt nappali világításban. Nos igen. Kis ráncok. Mimikai ráncok. A sok nevetéstől. De mi ott az a barna folt? Mit egy, kettő, három. És a kézfejünkön? Nem múlt el a diószedés nyoma.

A nyakunkon meg sötét szemölcs és hoppá! Ne is folytassuk. Eleinte úgy gondoljuk, hogy ózonlyuk, ultraviola-sugárzás.Vagy a szomszédék permetléje még a nyárról, amikor átfújta a szél. Akármi légyen is, utána kell járni. Nagy elhatározás: elmegyünk a bőrgyógyászhoz. Feldúltan mutatjuk neki a frissen felfedezett csúfságokat. Ő még a hátunkat is megnézi, amit mi szerencsére nem látunk, de érezzük az ujja finom érintését itt, meg itt... soroljuk a feltételezett okokat - ő meg rezignált mosollyal hallgatja. Nem kell megijedni asszonyom - szól végül nyájasan –, ezek időskori bőrelváltozások. És hogy mit lehetne ellene tenni? Sorolja,...de értünk a szóból, semmit. Ez van. De ártalmatlanok, a korral járnak. Mondjunk köszönetet és gondoljunk a százegy kiskutyára, milyen aranyosak a foltokkal. Mindenki imádja őket.

Rövidest a fogaink jelentkeznek. Nyilall a bal felső ötös. Újabb nagy elhatározás, irány a fogorvos. Semmi gond, megmenthető, mosolyog ránk, aztán rutinszerűen megkocogtatja a jobb felső hármast, négyest, ötöst. Nem érzékeny, csak éppen majd kiesik. Igyekezzünk tátott szájjal is méltóságteljesen fogadni a döntést, hogy egyelőre részprotézis is megteszi. Ne kérdezzük, hogy meddig, mert még megmondja. Inkább gondoljunk arra, hogy Hollywood ifjú sztárjelöltjei már húszéves korukban kihúzatják az összes fogaikat, s észveszejtő mosolyuk gyönyörű protézisüknek köszönhető. Mi spóroltunk majd fél évszázadot. Itt az ideje, hogy a mi mosolyunk is ellenállhatatlan legyen.

Aztán a hajunk. Néhány szál a blúzon. Valamivel több a fésű fogai közt. És mosás után a lefolyóban. Mi ez? Persze lehet a kipufogógázoktól vagy a veszélyes hulladéktól, a hidegtől, a melegtől, a fűtéstől, de ne reménykedjünk. Ez bizony hullik. Csak azért nem olyan feltűnő, mert amúgy is elvékonyodott. Talán egy hajszesz segít. Bízzunk benne. A bizalom, a hit nagy erő. És örvendezzünk azon, hogy ismét divat a kalap. Ha eddig nem viseltük, kezdjünk el divatozni. Ugye milyen jól áll? Kár, hogy 30 évvel ezelőtt nem volt divat.

Abba, hogy az ifjúi szépség mulandó, még csak beletörődik az ember. De a neheze még hátravan. Eleinte fel sem tűnik, mikor a gyerekképű vízvezeték-szerelő vagy csomagküldő azzal búcsúzik a borravaló után: jó egészséget mamika. Még csak a mamikán bosszankodunk, s nem halljuk meg a lényeget, amit ezek a fiatalok már valahonnan tudnak, a jó egészséget.

Persze voltunk mi már betegek eddig is. Kórházban is feküdtünk ilyen-olyan panaszokkal, kisebb műtéteken is átestünk - aztán meggyógyultunk. Hát ez az. Most más következik.

Az alábbi példa csak egy a lehetséges történések közül. Gyakori, de nem szükségszerű. Ám nagyon illik rá a híres zenebohóc mondása: van mááásik.

Egy éjszaka iszonyú fejfájásra ébredünk. Fájdalomcsillapító, már megint a fronthatás, gondoljuk. Sok hasonló éjszaka után rémülten tapasztaljuk, hogy a lépcsőn lefelé menet szédülünk. Hát ez meg micsoda? Vérnyomás? Ha forgatjuk a fejünket, recseg-ropog valami a tarkónk táján. Aztán egy reggel az ébresztőóra vagy a telefon csörgésére kipattannánk az ágyból, de még a papucsunkat se érjük el, fordul velünk egyet a világ és orra (hasra, hátra) esünk. Megütöttük, de nagyon medencecsontunkat (vállunkat, térdünket, koponyánkat) és fáj, nagyon fáj.

Ha egyedül élünk, ne jajgassunk, mert ettől csak rosszabb lesz. Nem ez az önsajnálat ideje. Ha számíthatunk segítségre, akkor is csak szordínóval nyögjünk, ne rémisszük meg hozzátartozóinkat (albérlőnket, főbérlőnket) azzal, hogy ezután mozgásképtelen öregasszonyt kell ellátniuk. Az eszméletvesztést - bármily csábító is - mellőzzük. Ha valaki a segítségünkre siet, suttogjuk azt, hogy csak ezen a hülye szőnyegen csúsztam el. Ha egyedül vagyunk, fohászkodjunk és mozgassuk meg karunkat, lábunkat. Próbáljunk meg négykézlábra állni. Megy az, ha nehezen is. Később két lábra, de erősen fogódzkodva. Amíg pánikban vagyunk, ne döntsünk. Ne hívjuk fel a gyerekeket, hogy itt fekszünk összetörve, mert lehet, hogy hozzánk rohannak, és csak szégyenkezhetünk, ha már kávézás közben találnak ránk a konyhában. Arról nem is szólva, hogy esetleg legközelebb, amikor valóban összetörjük magunkat, már el sem jönnek. Előbb-utóbb jobban leszünk, akkor vánszorogjunk el az orvoshoz. Mire kivárjuk a sorunkat a rendelőben, aztán a röntgennél, már alig fáj. Visszük a leletet, s ekkor megtudjuk, hogy nem hirtelen felindulásból estünk hasra, hanem ritkulnak a csontjaink, meszesednek, kopnak a csigolyáink, s még szerencse, hogy. Persze, mindenre van gyógyír: fizikoterápia, kétféle tabletta, kenőcs, gyógytorna, uszoda. Ne tegyük fel a csacska kérdést, hogy na és mikorra várható a gyógyulásunk?

Érjük be azzal, hogy a panaszok csökkenni fognak!!!!!!!! (Vagyis kevesebbet szédülünk, ritkábban fáj a fejünk, kisebbet esünk) Mindenesetre reggelente óvatosan keljünk fel az ágyból. Egy: lassan felülünk, kettő: letesszük a lábunkat a földre, három: lassan felállunk, s némi várakozás után már el is indulhatunk.

Egyszóval a felkelésnek is neki kell készülődnünk. Mint annyi minden másnak. Mert mostanában mit tagadjuk, készülődünk. Hogy mire? Mindenre. Egy hétig emésztjük magunkat, mielőtt megírunk egy levelet. Három napig tervezzük, hogy felhívjuk ezt vagy azt, ismerőst, barátot. Az évtizedek óta ismert címeket, telefonszámokat görcsösen ellenőrizzük.

Készülődünk hajat mosni, gombot felvarrni (végül is van másik blúzunk), mosogatni, az utcára lemenni. Mert mostanában valahogy nem ugrunk le csak úgy ukmukfukk 2 zsemlyéért a boltba. Nem ám. Hosszadalmasabb a készülődés, mint régen egy utazás előtt. Akkor ugye azt gondoltuk végig, hogy mit kell magunkkal vinnünk. Most meg azt, hogy mit kell magunkkal csinálnunk. Szemcsöpp, lúdtalpbetét, részprotézis, egy kis szín az arcunkra, kalap a fejünkre. (És ez még csak a kezdet, mert hol van még a fűző, hallókészülék, a bot?)

Aztán a táskaellenőrzés következik. Szemüveg (azzal is alig látjuk az árakat), papír zsebkendő, WC-papír, személyi igazolvány. A pénztárcánkat helyezzük biztonságba! Vegyük ki belőle a pénzt, és tegyük egy külön rekeszbe. Mielőtt kilépünk az ajtón, ellenőrizzük, hogy lekapcsoltuk-e a villanyt, elzártuk-e a gázt. Az ajtót gondosan zárjuk be, a kulcsot mindig ugyanabba a rekeszbe tegyük, mert hazafelé jövet keresgélés közben téphetik le nyakunkról öreganyánk arany nyakláncát.

Mindig írjuk fel egy cetlire, hogy mit akarunk venni. A cédulát tegyük a zsebünkbe. Ha filctollal és nagy betűkkel írunk, a szemüveget elő se kell venni. De a cédula fontos. Mert különben állunk a boltban és révülten indulunk az akciós mangókonzerv és kutyaeledel felé (nem tudjuk, mi a mangó és nincs kutyánk), de elfelejtjük a 2 zsömlyét, amiért jöttünk.

Vegyük tudomásul, hogy az idő rohan (ma hétfő van, és csiribi-csiribá utána újra péntek), mi meg csak jövünk-megyünk, visszük ki a kávéscsészét, kis tányért, utána külön a kanalat és még mindig ott felejtettük tejet. S t a c c a t o élünk. Behozzuk, kivisszük, elővesszük, eltesszük. Aztán elfelejtjük, hogy hova. Igen, igen, naponta órák hosszat keresgélünk. Kulcsot, szemüveget, címet, telefonszámot, nagy lyukú tűt, csekket, lottószelvényt, orvosságot, eldugott pénzt, feladásra váró levelet, bélyeget,csomagolópapírt, pillanatragasztót, mélyhűtőzacskót, egy elgurult gombot, papírvágó ollót, egy kis maradék szegfűszeget. Mert valljuk be: egyre feledékenyebbek vagyunk. És ebből következik a legfontosabb tanács: ha már elfelejtjük, hogy bevettük-e az orvosságot, hogy hol hagytuk a szemüvegünket, hogy megsóztuk-e a húst, és miért nyitottuk ki a fridzsidert, akkor felejtsük el a sérelmeinket is!

Bőrünk ugyan ettől sem lesz feszes és fiatalos, hajunk sem lesz dús és selymesen csillogó, de még mindig miénk a döntés, hogy néhány év múlva derűs, idős hölgy vagy házsártos öregasszony válik-e belőlünk.

/Janikovszky Éva/