Egy fa élete

Mint az embernek, a fának is megvan a maga élete. A fenyőnek, a tölgynek, az akácnak is: szótlanul viseli a maga sorsát, ami adatott, a világegyetembe sóhajtva élet-részét.
Sokáig ez volt, de amióta az ember megjelent a térben szokatlan dolgok történnek: a fiatal fácskák derékba törődnek, a megdézsmált gyümölcsfa nemcsak a gyümölcséi veszti, hanem az ágai is letörődnek oktalanul, a pusztítás nyomait viselve. Az ilyen vétket a kamaszkorban követi el az ember, de néha a felnőtt is, igazolva a mondást: nem mindig az évek száma jelenti a felnőttes viselkedést.
Aztán meg a pozíció, az élethelyzet: a király viselkedését a királyi élethelyzet, a királyság maga határozza meg. Ha rosszat álmodott, dúlhat és fúlhat esetleg, mert a király, az király.
Ha nem is király, hanem döntés-hozó.
A villamos műveknél olyan a döntéshozó, hogy egy élete pompájában lévő, dús lombú, egészséges fát kivágásra ítél, mert a fa lombja belenőtt a közvilágítás lámpájába.
Nincs vita.
Mérlegelés.
Hogy majd, ha a fa lehullajtotta lombozatát, azokat az ágakat kikanyarítani, amelyek vélhetően benövik a lámpatestet, és így szabadon áraszthatja a fényt.
Így a fa elveszti majd lombozata egy részét, de más irányokba tovább fejlődhet, növelheti pompás lombozatát, és a közvilágítás is rendben lesz.
Szóval a döntés-hozó esetleg ilyen irányba terelheti a problémás helyzetet vagy más irányba.
De nem.
Egy fa élete nem érdemel ennyit.
A döntés-hozó sokat döntöget, állandóan döntöget.
Vélhetően nem is látta a fát, a konkrét helyzetet: ezt a pompás lombozatot, hogy fölmerüljön benne a továbbgondolás.
Nem.
Nincs továbbgondolás, nincs mérlegelés, egy piti kis főnök elrendelte: pusztuljon a pompás lombozatú fa, madárfészekkel együtt.
Jöttek nyomban a szakemberek, nyissz-nyassz: egy óra alatt három teherautóra pakolták a lombozatot, a törzset.
Volt fa – nincs fa.
A lakók döbbenten veszik tudomásul. Morognak. Egyik nagymama megkönnyezi. Másoknak is elszorul a lelke, vagy valami más. Talán az ököl. De aztán elmúlik.
Egy fa élete ennyi.
Ennyi?