Katrin Wardein írása

1920-június-04-én 16 óra 27 perckor, Párizsban a Kis Trianon palotában aláírták a trianoni békeszerződésnek csúfolt diktátumot mely Magyarországra nézve súlyos területi és emberi veszteségeket hozott.
A trianoni békediktátum pontjai ismertek: Magyarország elveszítette területének és lakosságának mintegy kétharmadát, ennek megfelelően 320 ezer négyzetkilométer területű, húszmilliós középhatalomból 90 ezer négyzetkilométeres, hétmillió lakost számláló kisállammá vált. Románia megszerezte a Partiumot és Erdélyt, a délszláv állam a Délvidéket, Csehszlovákia pedig a Felvidéket és Kárpátalját. A béke minden más szempontból is gúzsba kötötte az országot, miután a háború egyik felelőseként tetemes jóvátételt szabott ki Magyarországra, hadseregét 35 000 főben határozta meg, és számos egyéb gazdasági és katonai kérdés kapcsán sértette a vesztes állam szuverenitását. A győztesek szerint ez egy békeszerződés volt.
A magyar delegációnak szinte esélye sem volt bármit is tenni a készülőben lévő gazság ellen. Apponyi Albert Gróf mikor a Magyar Delegáció vezetőjeként tudomásul vette Magyarország halálos ítéletét, mást már nem tehetvén ezt mondta: "Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját." (Napjaink történései alapján azt hiszem kezd a jóslata beteljesedni.)
Az eredeti forgatókönyv szerint előre azt lehetett tudni, hogy délelőtt 10 órakor kerül sor a békediktátum aláírására. Ezért akkor megszólalt Magyarország: zúgtak a harangok, fütyültek a mozdonyok és a gyártelepek szirénái sikoltották világgá egy nemzet elevenen való felnégyelését, az ország felkoncolásának és összeomlásának fájdalmas gyászát.
Nem hallotta meg senki...Akkor sem és azóta sem. Valahogy ezt nem hallotta meg a fejlett Nyugat és Európa... talán mert akkor szembe kellett volna nézni a hóhér szereppel amit magukra vállaltak és az mégsem volt annyira tetszetős.
Ma sokan nem ismerik ezeket e történelmi tényeket, vagy egyszerűen nem akarnak gondolni rá, mert hát úgy kevésbé kínos. A Csonkahonban élők ma már úgy emlegetik az elszakított területeken élő magyarokat, hogy "határon túli magyarok" Meg azt se felejtsük el, hogy mostanra már szokássá vált egyrészt lerománozni, leszlovákozni, ukránozni ÖNHIBÁJUKON KÍVÜL más országokba született nemzet társainkat, másrészt követelni a székelyzászló használatának legitimitását. E kettősségbe nem fér bele a Trianonnal való szembesülés. Egész generációk nőttek fel a történelem ha nem is meghamisítása, de mindenképpen elhallgatása mellett! Márpedig maga az elnevezés is vonalat húz köztünk/köztetek a "határon túli"- sággal. Addig amíg nem nemzet testvérekként gondolunk egymásra, addig lehetetlen a megbékélés, az elfogadás és a beletörődés, legalábbis részünkről, akiknek apái, nagyapái elmentek harcolni magyar bakákként Magyarországért és szépen, jó magyarokként meg is haltak valamerre a Hazáért de legalább nem élték meg, hogy a leszármazottaik kicsit a szegény rokonok szerepét töltsék be a magyar nemzettestben , olyanokét akikkel az ember nem igazán tud mit kezdeni: ők csak úgy vannak, mert lettek.
Sajnos nagyon keveset tud az átlag ember arról, hogy miként élnek magyarok őseik földjén megtűrt kisebbségként. Nem a politikai, kirakat kommunikáció által közöltre gondolok...hanem gondolok a mindennapokra, minden hétre, hónapra, évre amit úgy kell leélni 100 éve, hogy örülj , hogy hagynak egyáltalán élni és bár nem kimondva de másodrendű állampolgár vagy a szó szerinti őseid földjén, amit az akár 100 évvel ezelőtti földhivatali kivonatokkal is tudsz igazolni. Ezek nem kerülnek szóba egy egy vendégeskedés alkalmával. A Csíksomlyói búcsún sem ezekről szól az össznépi boldog ölelkezés, ami többnyire véget is ér mikor már haza tértek a zarándokok. Akik meg ott voltak, azok ott is maradtak. Mert "a kő az marad" mondá Wass Albert, Isten áldja Öt még így, haló párában is!
Viszont mi akik arafele valamerre születtünk tudjuk , hogy ki kell bírni, magyarnak kell maradni mindenáron mert "Volt itt minden, tatár, török, Trianon sem örök!"
Nagymamám úgy halt meg 1997-n 84 éves korában, hogy csak annyit tudott románul "trajászka románia máre" (Éljen Nagyrománia) ezt is tudjátok miért? Mert kihajtották 7 éves korában a többi magyar gyermekkel együtt éltetni a bevonuló román hadsereget. Soha többet nem tanult meg mást románul. Csendőrnek volt a lánya, Ő így tiltakozott.
Én már sehol nem vagyok hozzá képest...bár a magam módján és eszközeivel igyekszem méltó lenni hozzá.
Amíg a történelmi dolgok nem kerülnek helyükre és generációk lesznek félrevezetve addig nem lesz béke, hiába hívjuk újabban hangzatosan június 4-t az összetartozás és a megbékélés napjának, addig sokunknak - nekem is - maradt egyszerűen csak "Trianon", azonban ebben az egy szitokszóban benne van az időközben eltelt száz éves elszakított létünknek minden sóhaja, jajkiáltása és tragédiája.