Nyolc éves lehettem, amikor apám egy bordó, márványos lapszélű, kissé kopottas borítójú könyvet nyomott a kezembe. Rajta halvány betűkkel: Petőfi Sándor költeményei. A Falu végén kurta kocsma volt az első kedvenc, amit igen hamar kívülről megtanultam. Később a János Vitézt, A helység kalapácsát olvastam rongyosra, míg a végén szinte filmként peregtek előttem a jelenetek, s a Nemzeti dal volt az a vers, amit életemben először mondtam el - sok ember előtt -, egy iskolai ünnepségen. Majd évről-évre, újra és újra...
Aztán a gimnáziumban már magam rendeztem a ’48-as emlékműsort, rövid, általunk forgatott kisfilmekkel színesítve a színpadi előadást. Milyen különös az élet, hogy most, bő harminc évvel később, nagyszabású - Petőfiről és a márciusi ifjakról szóló - történelmi film előkészítésén dolgozunk, amelynek egyik forgatókönyvírója és producere is vagyok...
Petőfi régóta kísér, s személye iránt érzett ifjonti lelkesedésem mit sem kopott. Nem is kophat soha... Hiszen mindannyiunkban ott van nyughatatlansága, hirtelensége, lázadó összeférhetetlensége, lobogó igazságérzete, tántoríthatatlan hazaszeretete, a magyar érdekek bármi áron való megvédése, a felrázó önostorozás, és az a tűz, ami csak bennünk, magyarokban lángol így. Talán az egész világon csak bennünk... S persze ez a mindig elfogult, kissé túlzó, magyaros szenvedély is ő, de jól is van mindez így...
Petőfi Sándor 1849. július 31-én, 26 évesen lépett a halhatatlanság csillagmezejére, s bár nem e földi világ díszleteit koptatja már, mégis itt van velünk ma is. Ahogy - eltűnése után sokáig - lélekben vissza-vissza járt igaz barátjához, Arany Jánoshoz is, s tovább élt emlékezetében, nyughatatlan, álmatlan éjszakáinak magányos óráiban...
Arany János megrázóan szép, Emlények című versének, befejező ciklusával idézem meg Petőfi Sándor múlhatatlan alakját, emelkedett nemzeti ünnepet kívánva mindenkinek!
🇭🇺🇭🇺🇭🇺
Arany János: Emlények
III.
De nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az „Egy gondolat”.
Mely annyit érze, hamvad a kebel,
Nyugalmát semmi nem zavarja fel.
A lázas álom, a szent hevülés,
Ama fél jóslat... vagy fél őrülés,
Mely a jelenre hág, azon tipor
S jövőbe néz - most egy maréknyi por.
De jól van így. Ő nem közénk való -
S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.
A könny nem éget már, csupán ragyog;
Nem törlöm még le, de higgadt vagyok.
Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
Gyakran érzem lobogni szellemét.
Szobámba leng az a nyilt ablakon,
Meg-megsimítja forró homlokom.
Hallom suhogni könnyü lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?...
S döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellemujja von.
„Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
A szín erős, nem illik együvé.”
És áldom azt a láthatlan kezet...
Múlass velem soká, szelid emlékezet!
(1855. június)
🇭🇺🇭🇺🇭🇺