Fekete István író - rajongói oldal

Alkonyodott már az idő, és én néztem a folyót, melynek tavaszi ágyába most kezdett leszállni a nap, előkészítve bíbortakaróit, rózsaszín felhővánkosait s az alkony barna matracait.
Néztem a folyót, amint tavaszi hánykolódással igyekezett dél felé, ringatván a bíbortakarókat és -vánkosokat, de ez a mozgás a nap ágyazását nem zavarta. Nyugodalmasan csúszott le az égről, és éppen a negyvenmilliós hőfokon kezdtem gondolkozni, ami a belsejében állítólag van, amikor nagy árnyék úszott el felettem, s a túlsó part gyér füvére leszállt egy gólyamadár.
Odaállt a vörös nap elé, és egyedül lett az alkonyatban és gondolataimban, melyeket – nem tudom én, honnét, de – hozott a víz egyre-egyre.
*
Magamba szállva rendezgettem ezeket a gondolatokat, és közben világosan kitűnt, hogy alapjában véve: irigy ember vagyok. Ezt az egészen alantas bűnt azonban enyhíti az a körülmény, hogy pénzre, ruhára, földre vagy bármely úgynevezett „gazdagságra” nem irigykedtem én soha, de igenis irigykedtem alsó szomszédunk gólyáira, melyek megjöttek tavasszal, elmentek ősszel, nyáron felnevelték a fiatalokat, s a gólyanemzetséget falunkban egyedül képviselték. A fiatalokat sohse hozták vissza, és idegen gólyákat nem tűrtek meg a környéken.
Arról nem is beszélek, hogy – és ez bebizonyított „tény” – a gólyafészekkel ékesített házat messze elkerüli a mennykő, és arról se, hogy a gólyafészekkel koronázott kémény alá beköltözik a jóság és a békesség…
Abban az időben viharos nyarak voltak, s a mennykő ugyancsak szorgoskodott körülöttünk, tehát nagyon kívántam ilyen mutatós villámhárítót, amely alatt tisztes körünkben jólét és nyugalom tanyázik. Gólyamadár azonban – tudvalevőleg – tojásból lesz, és nem irigységből, így más eszközök után kellett néznem.
Ilyen eszköz a szakértők egybehangzó véleménye szerint például egy rossz kerék, melyet az ember feltesz a kéményre vagy a ház oromfalának kontyára, és kész. Ezt a „készt” úgy kell érteni, hogy a legközelebbi tavaszon vonuló gólyák lepillantva a magasságból azt mondják:
– Nini! Valaki hív bennünket!
És lekanyarodnak, és elfogadják a kereket fészkelési alapul, rárakván a fészek további kellékeit.
Természetesen csakis új házasokról lehet szó, mert hiszen az öregeknek megvan már a maguk otthona, amelynek elcseréléséről szó sem lehet.
Feltettem tehát a kereket életem kockáztatásával kéményünk tetejére, oda is drótoztam, és vártam a tavaszt.
Előzőleg azonban – már februárban – megérkezett egy külön gólya –, de ez nem vette igénybe a kereket. Egyenesen feleségem kereste, rövid úton átnyújtotta neki ajándékát, s távozott. Nem is csodálom. A fiú sírt, mint egy éhes oroszlán, s csak addig hallgatott, amíg táplálkozni méltóztatott.
Közben azonban – hogy szavamat ne vétsem – megérkezett egy rádió is, melyet feleségem szórakoztatására hozattam, hogy ne legyen nagyon egyedül a gyerekkel. Egyébként is a rádió hangja határozottan meghökkentette gyermekünket. Elhallgatott, és komoran nézett maga elé.
– Na látod – figyelmeztettem a csemetét –, itt a másik gyerek. Vagy csendben leszel, vagy szólok a gólyának. – Erre összeráncolta homlokát.
A rádió azonban nem volt tökéletes, mert nem volt antennája; de mit meg nem tesz egy jó atya a család kedvéért? Mindent megtesz. Fel tehát újra a háztetőre, drótot az öreg kémény dereka köré, másik végét nagy körtefánk ágára, megfelelő levezetés, és kész volt az antenna. Végeredményben ott a kéményen a gólyafészek, tehát mennykőről szó sem lehet.
– Nem is tudtam, hogy ilyen ügyes szerelő vagy – mondta feleségem, miután a rádió, antennával megtoldva, a képeket is leharsogta volna a falról, nem is beszélve a gyerekről, aki felhagyott minden vetélkedéssel.
Sajnos, feleségem dicsérete nem volt időtálló, és szerelői babéraim lefolytak homlokomról, mint ablakról a jégvirág. És mindennek a szél volt az oka, a nyargalászó tavaszi szél. A szél ugyanis rángatta a körtefát, a körtefa a drótot, a drót az öreg kéményt. Ki tudja, hány hete rángatta már kitartóan. Tudniillik a szél, a körtefa és a drót kitartottak, míg a kémény tetején a kerékkel…
Szép, enyhe márciusi délután volt (mint az elbeszéléseimben általában), a kicsi aludt, és mi csendesen beszélgettünk, amikor megindult az ég, a föld, rengett a ház, mozogtak a falak irtózatos dübörgés közepett. Feleségem felkapta a gyereket, nekem már nem jutott felkapnivaló, hát csak rohantunk az ajtó felé, miközben a padláson mintha söröskocsik tartották volna tavaszi versenyüket. Aztán egyszerre mélységes csend.
– Mi volt ez? – néztünk egymásra.
– A kémény… – sóhajtottam, és azóta se szereltem és azóta sincs gólyafészkem.
*
S a víz jön, jön, és a gólyamadár áll a túlsó parton. Áll, mint a katona a vártán. Talán most érkezett, talán csak pihen, ámbár lehet, hogy a valódi tavaszt hozta, jólétet és Békét milliók kéményére, természetesen nagybetűvel, olyan nagy betűvel, amilyen nincs is több a világon, amilyen nagybetűt ez a Főnév, a Főnevek Főneve megérdemel.
– Hát mit hoztál, Gólyamadár?
(1953)
**
Megjelent az Új Emberben, 1953. május 3-án.
Tartalmazzák a Harangszó (1975), a Búcsú (1979), a Karácsonyi látogatók (1989) és az Útra kelünk (2008) c. kötetek.
**
Az illusztráció Brehm: Az állatok világa c. kötetéből a fehér gólya ábrázolása.