Bóni

Belvárosi lakásunk szomszédságában lakott Tamara az édesanyjával, Hajnalkával. Szokása ellenére este sokáig fennmaradt a TV előtt, másnap ugyanis szabadnapos volt, s így elengedhette magát. Mikor aztán elaludt, álomtalan mély álomba merült. A telefon erőszakos berregése ébresztette fel.
- Ki volt az, anyu? – riadt fel. - Ilyen kora hajnali órában ki az ördög lehet? – dörmögte morcosan.
- Szilvia! – vetette oda sietve, az anyja és kisietett a fürdőszobába.
Szilvia nem más, mint az új asszony, ahogy a rokonok és ismerősök nevezték maguk között Bóni mostani feleségét. Új asszony, mondják már tova tizenkét éve. Sokan még a keresztnevét sem tudják - vagy nem akarják tudni. „Új asszony!” – és elhúzzák a szájukat.
- Valami baj van? – futott Tamara az anyja után.
- Az apád rosszul lett – szólt bentről az asszony. – Szilvia pedig meg van rettenve. Nem tudja mit tegyen. Kihívta a mentőket és Bónit kórházba vitték.
- Értem.
- Nem értesz semmit! Szilviának hétre munkába kell mennie és nem tud bemenni a kórházba.
- Jaj, anyu!
- Ne jajgass, hanem öltözz. Megyünk apádhoz! Csak nem képzeled, hogy magára hagyom, mikor baj van?
- Rohanok! – és rekordidő alatt összeszedte magát.
Ez időtől fogva felváltva látogatták naponta a beteget. Egyik nap Hajnalka, másik nap Tamara nézett be hozzá és vitt, amire szüksége volt.
Amint az állapota engedte Bónit kiengedték a kórházból, Szilvia, az új asszony vitte haza.
De hát, ki is vitte volna? - és hova?