Robi Sanyi bizony, elég gyengén szerepelt a gimnáziumban a reáltárgyakból. Nem is annyira tehetség, vagy érdeklődés hiányában, inkább a tananyag és annak bemutatása nem felelt meg a fiatalember igényeinek. A harmadikban elégtelenre állt, mikor a szülők feleszméltek. Kerestek és találtak számára egy fiatal, ambiciózus tanárt, aki vállalta a különórákat. A vállaszás nagyrészt azért esett erre a tanárnőre, mert neki is voltak hasonló korú gyermekei.
- Kati néni! – kezdte Sanyi már az első nap – Inkább a robotokról tessék nekem magyarázni. A mateket úgy sem értem.
Nos, ez volt az a pont, ahol Kati tanárnő fel tudta kelteni diákja érdeklődését. A dolognak az lett a vége, hogy a Sanyi gyerek összebarátkozott tanárnője fiával, Vencellel, sőt a számtant is kezdte értegetni – módjával.
A tanítvány rendes polgári neve Szilveszter Sándor, de már kicsi kora óta Robi Sanyinak nevezték a robotok iránti szenvedélye miatt. Építőkockáiból, vagy akár milyen kisebb tárgyból robotokat épített, és alighogy megtanult rajzolni, ceruzája alól különféle robotok kerültek ki. Rajzolt kockafejű, szögletes, lapos, kerek alakokat.
- Ez a Robi család – mondogatta -, és én vagyok az apjuk.
Most új barátját, Vencelt is megfertőzte ezzel a szenvedélyével. Olyan jól érezte magát itt, hogy egyre gyakrabban maradt a lecke után akár egy, másfél órát is.
- Nem azért mondom, hogy terhünkre lennél, de nem várnak otthon? – kérdezte néha Kati tanárnő.
Robi Sanyi nem válaszolt, csak megvonta vállát, s ebben a mozdulatban benne volt minden, a véleménye, a sajnálat, hogy neki nincs ilyen családias, meleg otthona, hogy nem törőnek vele, merre jár, s hogy ez az egész őt már nem is érdekli. A tanárnő megértette és nem erőltette a kérdést.
Aznap délután komor hangulatban bandukolt hazafelé. „Vajon várnak? Vajon észreveszik, hogy még nem vagyok otthon? Hiányzom? Vagy csak húzzák az igát, s bezárkóznak saját gondjaikba?” – morfondírozott magában. Nem voltak egészen alaptalanok a gondolatai. Az apja is és az édesanyja is úgynevezett felső vezetők voltak sok gonddal, nyűggel a fejükön. Nagy házat építettek, mutatósat, rangjukhoz illőt. Még sem voltak megelégedettek, elvárásaik megelőzték a lehetőségeiket úgy anyagilag, mint lelkileg. Ezért aztán örökös feszültség, egymás iránti türelmetlenség uralta a légkört. Nem csoda, hogy a gyerekek nem érezték jól magukat a saját otthonukban. Sanyi a Vencel családjánál, húga, Gréti pedig a nagymamájánál szeretett időzni. Gréti az iskolából haza sem ment, hanem egyenesen nagymamájánál kötött ki. A leckéit is ott tanulta, s írta meg.
A tanulás alatt nem csak annak örvendezett Sanyi, hogy a robotokról is egyre többet tudott meg, hanem, hogy Kati nénivel mindenről lehetett beszélgetni. Ezekre az óra utáni beszélgetésekre egész nap készült. Szóba került ilyenkor a sport, a „menő” zene, filmek, TV sorozatok, meg bármi, ami naponta adódik.
- Kati néni! – állt elő egy pénteki napon Robi Sanyi – Eljöhetek holnap is?
- De hát, holnap nincs lecke! – lepődött meg a tanárnő.
- Csak beszélgessünk, meg Vencellel robotozzunk.
Jól telt a szombat délután, annak ellenére, hogy Vencel nővére, Nóra is otthon volt. A fiúk nem kedvelték – s ez még nagyon enyhe kifejezés – az ifjú hölgyet, aki részéről kölcsönös volt az antipátia.
- Kicsi fiúk, ti még mindig robotoztok? – jegyezte olyan hangsúllyal, hogy attól falra lehetett mászni.
- Te meg titokban babázol! – dobta vissza a labdát Venci.
- Nem is igaz!
- Láttalak!
Így civakodtak egész nap. Robi Sanyi csak nézte, de nem szólt bele a testvérek vitájába. „Ezek a lányok mind egyformák” – gondolta magában. „Gréti sem különb, hiába kisebb.”
- Gyere, építsünk egy baba robotot Nórinak! – a megjegyzésen jót kacagva elvonultak a „műhelybe”, azaz a szoba sarkában levő kisasztalhoz.
Rendszeressé vált a szombati látogatás, sőt néha még a vasárnapot is együtt töltötték, ha valamilyen közös programot terveztek.
- Szüleiddel nem szoktatok kirándulni? – kérdezte Kati néni, mikor már a harmadik vasárnapot is velük töltötte Robi Sanyi.
- Tavaly voltunk egy hetet Lillafüreden. Irtó jól telt. Gréti egész kibírható volt, és még apuék sem veszekedtek.
- Szoktak?
- Csak, mint minden házaspár!
Robi Sanyi azonban nem a teljes igazságot mondta, hiszen egy részt nem minden családban van veszekedés, és más részt az övékében bizony nagyon gyakran. A gyerek érezte, hogy valami nincs rendben, ezért igyekezett minél több időt tölteni a barátaival, főleg Vencel családjával. Gréti se ült otthon, ha tehette iskola után már ment is a nagymamájához, mondván, hogy nála tanul, mert a nagymama nyugdíjas tanárnő, és tud segíteni a tanulásban.
Hiába volt a kényelmes, nagy ház, senki sem érezte jól magát benne. Se a szülők, se a gyerekek. Annyira elmérgesedett a felnőttek között a helyzet, hogy már látni sem bírták egymást, mindegyik igyekezett a saját lakrészébe elhúzódni, s ha találkoztak csak egymás sértegetésében merült ki minden kommunikációjuk. Az álomház pokollá vált. Bár a gyerekek előtt igyekeztek titkolni elmérgesedett viszonyukat, azok mégis érezték a feszültséget, a megértés és türelem hiányát.
Mi lett a vége?
A válóper után Robi Sanyi az édesapjával maradt, Gréti papíron az édesanyjánál, de valóságosan a nagymamájánál lakott, és egészségügyi technikumot végzett. Sanyi pedig hosszas útkeresés után megszerette a mateket és a számítástechnikánál kötött ki – itt tervezhetett kedvére robotokat, melyeket vagy megépített valaki, vagy nem…