A nap aranya

A dombok közt elbújva rejtőzik Bözöd az ősrégi székely falu. A Firtos lova vigyázta délkelet felől. Egy hatalmas sziklatömb ez Firtos lova a hegyoldalon, erdőtől övezve. A falu számára fontos időjárás jelző – ha reggel, napkelte után tisztán, fehérnek látszik, lehet kimenni a határba s tenni, amit kell. Szántani, kaszálni, kapálni, aratni meg minden egyebet, mit a föld megkíván. Szorgalmas emberek lakták a falut, szabad székelyek leszármazottjai.
Itt élt Zsuzskó-nén’ fiával, Dámival és annak családjával – feleség és négy gyerek -, egy fedél alatt, de külön háztartással. A házban elkülönítve ott volt Zsuzskó-nén’ szoba-konyhás saját része, s mellette az Ádám lakrésze. Ki-ki magának főzött, bár Dámi néha kapott az édesanyja főztjéből.
- Hoztam egy kis szilvaízes derelyét, tudom, a kicsi fiam nagyon szereti – állít be néha a fiatalokhoz. Egyszer ezt, máskor azt hoz át.
- Köszönjük, anyuka! – mondja a menye, Zsófi, s közben magában zohorál, hogy mit gondol ez a vénasszony, én nem tudok derelyét, vagy akármit megfőzni, de hangosan nem szól, csak este majd az urának: legalább annyit hozhatott volna, hogy mind együnk belőle.
- Hadd el, Zsófi, kedveskedni akar.
- Szót se szóltam, s azt is hallkan mondtam.
Nos, itt élt Zsuzskó-nén’, s a faluban nagy tiszteletnek örvendett, mert csudás dolgokat tett néha. Boszorkánynak tartották. A fia, Dámi készült átvenni a boltot, mert nyugdíjba ment a régi boltos. Ilyenkor a jelentkező le kell tegyen egy szép summát kitevő kauciót. Dámi az édesanyjától kapott erre pénzt.
- A két szememmel láttam – meséli a szomszéd -, mikor a nap aranyát gyűjtötte egy zsákba Zsuzskó-nén’. Tudják, a boszorkány. Éppen a kóstot dobom le az állatoknak a hiúból, mikor látom, hogy a vénasszony a felkelő nap aranyát egy nagy üstbe felfogja és beönti egy csihányzsákba . Biza, így történt!
Könnyű úgy gazdagodni, ha ilyen ügyes boszorkány valaki. Vagy csak egy ravasz öregasszony, aki csúfot űz a hiszékeny, babonás szomszédokból.




Hétfőn megadom

Kari barátom, polgári nevén Szigeti Károly a szomszéd faluban tanította a kémiát. Szépasszony felesége pedig a Szövetkezet könyvelője volt. Minden estét, ünnepnapon épp úgy, mint a hétköznapokon együtt lógtunk még három-négy másik korunkbeli párral. Cukrászda, vendéglő, baráti látogatások - ittunk, beszélgettünk, nótáztunk, jól éreztük magunkat egymás társaságában.
„Székely asszony az én anyám…”
Ez volt a kedvenc nótánk - különösen éjféltájt.
Vasárnap este, azt mondja Hajni, a Kari feleség, hogy sürgősen kell neki 1 000 lej, hogy kifizethessen egy tartozást, mert nagy bajba kerül, ha ma éjfélig nem rendezi.
- Holnap reggel kiveszem a CEC-ből és megadom.
Szó nélkül haza mentem és már hoztam is neki a pénzt.
- Rendes vagy! Köszönöm! – hálálkodott. – Hétfőn megadom!
Se hétfőn, se kedden, se a hét más napján nem adta meg a pénzt. Vártam türelmesen, nem zaklattam egy szóval sem. Vártam egy hétig, vártam kettőig. Hiába!
Egy hónap is eltelt már, s nekem hiányzott az a pénz. Szóltam udvariasan, szelíden, hogy szükségem van a pénzre.
Éppen ezt nem kellett volna! Úgy meg sértődött, hogy többet rám se nézett, hozzám se szólt. Nemsokára aztán el is költöztek a faluból. Na, nem ezért, de mégis…


Milyen pénzet adtál nekem?

- Milyen pénzet adtál nekem? – jött vissza a boltból a kicsilány.
Kenyérért küldtem el. Életében először egyedül. S most itt áll előttem felháborodva, hogy rossz pénzt adtam neki a kezébe, amivel nem lehet vásárolni.
Mutatja is a kettészakított papírpénzt.
- Miért van eltépve? Kitépte el? – tört ki belőlem a szülő.
- Hát, én. Feléből fagylaltot akartam venni és feléből kenyeret, de a néni azt mondta, nem jó a pénz. Milyen pénzet adtál nekem?...


Macskatápot vásároltam

Macskatápot vásároltam, s álltam a sorban a kassza előtt.
Haladt is a sorom szép tempósan.
De mire szinte odaértem volna, három, vagy négy vásárlóval előttem egyszerre elakadt.
Egy kétgyerekes család toporgott a pénztárnál.
Lisztet, cukrot, olajat, laskát vásároltak, meg kenyeret, szemes kávét.
Nem volt elég a pénzük mindent kifizetni, s most a pénztárosnő stornózta a tételeket.
Újra számolták, s a hölgy újra beütötte a pénztárgépbe az imígy csökkentett summát.
Maradt pár forintjuk, de spagettire már nem jutott.
A pénztáros betette a kosarukba, s legyintett, nem kell fizetni.
A nő, a gyerekek – öt-hat évesek lehettek – anyja kivette és visszatette a polcra.
Nem fogadta el az alamizsnát.
Pedig nagyon finoman, diszkréten adta oda a pénztárosnő.

Én csak macskatápot akartam venni…


A pénztárnál

Állok a pénztárnál, mikor elém toppan egy csínos harmincas. Gondolom, cigarettát akar venni, s intek, hogy csak, tessék.
Ő azonban nem cigarettát akart, hanem valami mást. Valami egészen különös dolgot:
- A nővérem küldött – szólt a pénztárosnőhöz -. Itt volt az előbb és sajtot vásárolt, de elfelejtette kifizetni. Otthon vette észre. Itt van az ára. Visszaküldte.
Csak ámultam, de pénztáros is!
- Ma volt itt? – kérdezte értetlenül.
- Alig félórája! – volt a válasz.
- Én nem emlékszem.
- Nem baj. Itt a pénz, vegye már el!
Elvette, s haladt a sor tovább…
A hölgy letette a sajt árát a pultra és távozott. Mi pedig a pénztárossal kissé szégyenkezve néztünk egymásra. Mind a ketten arra gondolhattunk, hogy „bizony, én nem hiszem, hogy visszaküldtem volna!”