„Az aggodalom része az életnek, de soha ne hagyd, hogy elhatalmasodjon rajtad és uralkodjon fölötted.”
Paulo Coelho

A frissen szántott földet ellepték a varjak. Mondják, vetési varjak. Nekem gyászmadarak…
A lemenő nap fénye megcsillant a zsíros, fekete rögök ekevágta felületén. A varjak meg ott tülekedtek felette. Férgeket kerestek, meg kifordított gyökérdarabokat.
Fekete varjak … – mondják, vetési varjak. Látványuk aggodalommal töltött el. Beteg, nagyon beteg testvéremhez igyekeztem látogatóba. „Gyere gyorsan, ha még látni akarod” – szólt a távirat.
A hivatal is jóváhagyta az utazást, bár formai hibák javítását kérte, de végül a kezembe adták az úti okmányokat. A hatalom képviselője, a hivatal vezetője megértőnek mutatkozott, mégis csak egynapos késéssel indulhattam.
Most meg itt ez a tömeg „gyászhuszár”, fekete madár. Röpdösnek, mint a felhő a szántó felett. Élő felhő – fekete!
Fekete varjak … – mondják, vetési varjak
Mire beesteledett, az ég is fekete lett, még a csillagok sem világítottak, csak a távoli országúton villant fel egy-egy jármű lámpája. A fekete madaraknak még csak az árnyéka sem látszott már a szántóföldek felett. Mint fekete lepel terültek el egészen a láthatárig, s azzal egybeolvadva a rögök is belemerültek a feketeségbe. Minden elmerült az estében.
Jó idő múltán furcsa jelenségre figyeltem fel - nyugaton kivilágosodott az ég alja, mintha a nap kelne fel éppen.
Nyugaton?
Mi történt, megfordult a föld forgása? Vagy a vonatunk futása? Semmit sem értettem, minden összezavarodott bennem.
- Csak a nagyváros fényei – jegyezte meg egyik utastársam válaszul a fel sem tett kérdésre.
Mi az, már a gondolataimat is hallják az emberek, vagy hangosan gondolkodom? Nem válaszoltam semmit, csak a kalapomat húztam be a szemembe, s tettem, hogy aluszom.
Mennyi lehet még a városig? Egy óra? Kettő?
- Mi van veled drága Elemér bátyám? Kórházban fekszel, tudom. Nem írtak a táviratban semmit, hogy mi is történt valójában, csak azt, hogy nagybeteg vagy. Emlékszel, két napig virrasztottál az ágyam mellett, mikor tüdőgyulladással feküdtem. Nem volt gyógyszer az egész városban a háború után, s a doktor mást nem tehetett, mint priznicet és mustártapasz írt elő. Két nap, két éjjel lebegtem ájultan az élet határán. Te meg ott ültél az ágyam mellett és fogtad a kezem. Pedig még te sem voltál több tizenkét évesnél. -
Milyen lassan halad ez a vonat! Mintha csöppet sem közelednénk az előttünk levő városhoz. A fénye éppen olyan alig látható, derengő, mint félórával ezelőtt. Vagy csak nekem telik ilyen lassan? Így tágul és szűkül körülöttem a tér és az idő. A rettegés zár körül, mint egy burok, a rettegés, hogy mire megérkezem testvéremhez, vajon milyen állapotban találom. Minden irreálissá válik körülöttem. Irreálissá és bizarrá. Állunk egy helyben, vagy haladunk valamerre? És merre? Előre? Hátra?
Megrázom a fejem, tisztuljon ki az agyam.
- Valami baj van? – kérdezi az előbbi útitárs.
- Semmi, csak megrohant az aggodalom – magyarázgatom a helyzetet.
Lehet, közben elszunnyadtam, mert úgy láttam, mintha a vidámparkban lennék és a körhinta kezelője kiabálna valamit, de a nagy zaj elnyomja. Talán azt kiabálja, hogy „kiszállás”. Tisztán hallom most már a szavait.
- Kiszállás! Megérkeztünk! – kiáltja vidáman útitársam, miközben szedegeti össze a holmiját.
A síneken kattogó vonat egyre lassul, kintről behallatszik az állomás zsivaja, a kiabálások, a hangosbemondó hangja.
Átvergődve a tolakodó tömegen a pályaudvar előtt elfogok egy taxit, bemondom a címet, s lehunyt szemmel várom, hogy megnyugodjam, s az érkezés izgalma kiűzze belőlem az aggodalmat.
- Lehunyt szemeim előtt megjelent férfias arcod, amikor megjöttél a katonai szolgálatból. Kamaszlelkesedésem hősnek látott, te pedig a kötelességtudásról magyaráztál, meg az adott szó, a helytállás fontosságáról. Olyan felnőttes dolgokról, aminek alig láttam értelmét akkori eszemmel. „Vedd komolyan ezeket a dolgokat, öcsikém!” – figyelmeztetett.
Én azonban alig hallgattam oda, léháskodtam, tekeregtem, bosszantottam a szüleimet, s őt is - mint a többi lökött kamasz. A következmények nem foglalkoztattak, s ezért keveredtem bele egy korombeli fiúkból álló bandába, akikkel éjszakánként ricsajoztunk az utcákon, szemetes vedreket borogattunk, s ököllel vertük az üzletek redőnyeit, hogy végül bekísértek a rendőrségre, és reggelig ott tartottak. Te jöttél értem, drága testvérem, s fizetted a büntetést, amit csendháborításért kiróttak. És nem szóltál, nem szidtál, hagytad, magamban emésszem a történteket, fogjam fel előző szavaidat. -
- Itt a cím! Megérkeztünk! – riaszt fel a gépkocsivezető.
Fizetek, kiszállok, majd rátenyerelek a kapucsengőre.
- Jövök már! – kiabál ki a konyhaablakból sógornőm Blanka.
- Blanka, mi van Elemérrel? – kérdeztem köszönés helyett.
- Gyere be, mindjárt bemegyünk hozzá! – válaszolta – Még korán van, ilyenkor nem engednek be. Készítek neked reggelit, meg kávét. Biztosan éhes vagy és fáradt egy ilyen hosszú utazás után…
Így mondta, mondta folyamatosan, mint ahogy csorog az eresz hóolvadáskor. Csak éppen a bátyámról nem ejtett egyetlen szót sem. Máskor is idegesített, de most nagyon!
- Mondjad már Elemért! – szóltam rá türelmetlenül.
- Mondom, mondom!
A tőle megszokott bőbeszédűséggel aztán elmondta, mi történt. Aznap sokat autózott, messze dolgozott, egy távoli városban, és hazafelé jövet rosszul lett, „lement a cukra”. Tudta, hogy valami gond van a vércukra körül, de nem törődött vele, s most, hogy reggel óta nem evett, csak a kávét vedelte – keserűen -, megtörtént a baj. Lehúzott az út szélére, és hívta a mentőket, de éppen, amikor jelentkezett a 104, egy hátulról jövő kocsi elütötte. Lerepült az árokba, s arra tért magához, hogy autója ajtaját feszegeti két piros dzsekis férfi.
Ameddig felszolgálta a kávét és a reggelit, Blanka végig mondta a magáét, de lényege ez volt, amit elmondtam. Alig pár falatot ettem, annyira nyugtalanított Elemér állapota.
- Menjünk már! – türelmetlenkedtem.
- Még nem lehet bemenni. Mondtam már, csak nyolc után enged be a kapus. Itt van a ház előtt a taxiállomás, és tíz perc alatt odavisznek. Minden reggel velük vitetem magam, nem olyan drága és kényelmesen, hamar…
Tovább nem hallottam, mert a sok izgalom, aggódás és a fáradtság miatt kikapcsolt az agyam, de azt azért meghallottam, amikor az órára nézve kijelentette, hogy indulhatunk.
A kórterem nem egy vidám hely, de Elemér mégis vigyorogva fogadott. Mozdulni sem tudott, úgy kikötözték, csigákkal húzatták a lábát, egyik karja vállig gipszbe, másikba csepeg az infúzió, s ő mégis vidoran tekint ránk.
- Mi van, öcskös? – szólt évelődő hangon – Temetésre jöttél, s közben bár összetörve, de egy darabban találsz?
- Látom, már megmaradsz, mert viccelődni tudsz. Az igazat megvallva, majd megölt az aggodalom, de örökösen vigyorgó képedet látva, mehetek máris haza.
- Még egy kávét sem iszol? – idézte a régi anyósviccet.
A fekete madarak pedig más vidékre költöztek…