- Valahogy pénzhez kell jutnom. Nincs valamilyen ötleted? – kezdte Ottó.
- Tudom is én! Hétvégi eltávozáskor menjünk el muzsikálni…
- Kedvem lenne hozzá!
Gyurinak akadt a városban néhány barátja, akik megígérték, hogy segítenek alkalmat találni hétvégi muzsikáláshoz. Jó ötletnek bizonyult, mert két nap múlva már jelentkezett is az egyik kisvendéglő tulajdonosa, hogy szívesen venné, ha szombat esténként fellépnének nála vendégcsalogatónak. A banda is hamar összeállt: Gyuri - zongora, Ottó – klarinét, a városból két fiú – hegedű és brácsa. Nevet is találtak maguknak: „Kondor-Mann kvartett”. Most már csak a parancsnokot kellett rávenni, hogy minden szombaton adjon nekik eltávozást.
- Elengedlek – egyezett bele az ezredes a kérelembe -, de minden hónapban az utolsó hétvégén nálam muzsikáltok. Társaság lesz nálunk. Úri társaság. Úgyhogy rendesen kell majd viselkednetek! Kaptok enni-inni, de berúgni, cirkuszolni nem szabad. Megegyeztünk?
- Megértettük! – csapták össze egyszerre a sarkukat.
Mindenki megelégedésére sikeresen szerepeltek már az első fellépésüktől. Az ezredes házi mulatsága is baj nélkül lezajlott. Az ezredes unokahúga, Adina, egy duci, ábrándos szemű hölgy töltötte be a háziasszony szerepét. Vendégként fogadta a kvartett tagjait, majd büszkeségtől dagadozva mutatta meg a szalonban álló zongorát. Valóban csodálatos darab – egy jó karban tartott Steinway. Micsoda különbség a kocsmai, kopott pianínóval összehasonlítva!
- Tetszik? – fuvolázta a háziasszony.
- Csodálatos! – kiáltott fel lelkesen Gyuri.
- Ó, ön biztos zongorista!
- Szabad? – ült le a kerek székre a fiú, s hogy a háziasszony rábólintott, végig futtatta az újait a billentyűkön.
A felcsendülő dallam a szalonba csalta a vendégeket és a háziakat. A rövid játékot tapssal jutalmazták, s kérték, folytassa. Esetlenül meghajolva motyogta, hogy ez csupán ujjgyakorlat, nem érdemli a tapsot.
- Ne szerénykedjen, inkább játsszon nekünk valamit. Valamit, ami a kedvence – biztatta az ezredes is.
Gyuri intett Ottónak és a vonósoknak, hogy jöjjenek közelebb és figyeljenek rá.
- Gershwin: Summertime, saját hangszerelés – jegyezte meg halkan.
Lüktető ritmus csendült fel az újai alól, a hegedő lágy dallama ellensúlyozta az erős ritmust, majd a klarinét rikoltva válaszolt a zongorának. Így ölelkeztek a hangok, megidézve a nyári vizek, mezők és szenvedélyek izzó hangulatát. Nem a megszokott melódiák, ritmusok hangzottak, hanem valami felkavaróan új, amitől az ember arcán a kezdeti döbbent és csodálkozás az elragadtatás mosolyává finomul, sőt a meghatottság könnycseppje is megcsillan a szemében. A megbabonázott közönség a zene elhallgatása után is csendben ült néhány pillanatig, aztán kitört az ováció. Az emberek odacsődültek a zenészekhez, köszönték az élményt, szorongatták a kezüket, dicsérték őket, szinte széttépték lelkesedésükben. Az ezredes sem maradt ki a lelkes dicséretekből, és átölelve az Ottó és Gyuri vállát sűrű krákogások közepette kijelentette:
- Azt hiszem … khm … azt hiszem, soron kívüli előléptetésre teszek javaslatot, fiuk!