A szomszédék 8 éves Marikája nekifutott az autómnak. Éppen egy címre mentem ki, mikor láttam, hogy a domboldalon lefele szaladni a kislány. „Na, ez mindjárt kifut elém!” futott át az agyamon. Fékeztem és megálltam. Nem így Marika. Egyenesen nekiszaladt az első sárhányónak és leesett. Eltűnt a szemem elől …
Megállt bennem az ütő! Senkinek nem kívánom azt az érzést, amit éreztem, mikor láttam eltűnni a kocsi mellett!
Kiugrottam az autóból, a kislány már tápászkodott fel ijedten a földről – látszólag kutyabaja sem volt.
- Fáj valahol? Megütötted magad? – kérdeztem aggodalmasan.
Közben kijött a házból a nagymamája, meglátta, amint a kocsi mellett beszél velem Marika, rögtön rákezdett:
- Megmondtam, ne szaladgálj folyton! – kiáltotta mérgesen és kezdte csépelni a kislányt.
- Hagyja már békén, nem látja, hogy leesett?
- Jaj, olyan hitvány ez a leánka, ha nem figyelek rá egy percig, már ki is fut a házból!
Nem sokat hallgattam a vénasszony tirádáit, hanem beültettem Marikát az autóba és bevittem az orvosi rendelőbe. Felhívtam a rendőrséget, s elmondtam, mi történt,
Jött a közeg, jegyzőkönyvezett, én mondtam, csináljunk alkoholszondát és vegyenek vért is.
Megfújtam a szondát és a nővérke előkészítette a műszereit a vérvételhez. Az érszorítót, kémcsövet, fecskendőt, tűt. Marika a vizsgáló ágyon ülve szorongott és nagy, ijedt szemekkel nézte az előkészületeket.
- Hihi! – kacagott nagyot, mikor látta, hogy nekem teszik fel az érszorítót. – A bácsi kapja a szurit, nem én. De jó!