Jóbarátom volt Gyurika.
Ott lakott özvegy édesanyjával a Horea utcában, a múzeummal szemben. Sok időt töltöttem náluk diák koromban. Anyukája fiatalos, negyvenes nő volt, Mamukának szólítottuk és megengedte, hogy tegezzük. Minden szabad percemet náluk töltöttem. Ott tanultam, ott hallgattam klasszikus muzsikát a rádióból, kávéztam a barátaimmal, akik szintén napi rendszerességgel megjelentek. Egyszer még a születésnapomat is ott tartottam meg, és a kedvesemet is nekik mutattam be először.
Alkatilag hasonlítottunk Gyurikával egymásra, csak ő magasabb volt nálam kábé egy tenyérnyivel. Azért a barna bőrkabátja jó volt rám – majdnem. Messzebbről fel sem tűnt, hogy nem rám szabták.
Ez csak azért érdekes, mert egy alkalommal viseltem. Történt, hogy az én Gyuri barátomnak valamiért nem volt kedve elmenni a megbeszélt találkára és az talált ki, engem küld maga helyett.
- Vedd fel a barna bőrkabátomat, úgyis rég szeretnéd kicsit viselni. Nusika nem fog megismerni, amíg a közeledbe nem ér.
A megbeszélt időben ott álltam az Apolló előtt a járdán. Apolló volt a neve a bentlakásnak (kollégiumnak).
Az Apolló palota a város büszkesége ma is. Valamikor a nagyteremben, a „szálában” színi előadásokat és bálokat tartottak. A terem falát Apollónak szentelt témájú festmények borították. Azóta nagyot változott a világ - a szálát lakásokra osztották, s a palota elveszítette kulturális szerepét. Földszintjén üzleteket nyitottak és itt működött a harmincas években az Úrikaszinó, mely helyt adott többek között a Vásárhelyi Találkozónak. Ezen a találkozón felvonult az akkori erdélyi irodalmi élet szinte minden tagja. Témája: a kisebbségi lét keretei közt megmaradni és alkotni.
No, de térjek vissza a barna bőrkabáthoz.
Ahogy ott álltam, nézegettem a jövőmenő, sétálgató embereket, hallgattam a Muskátli bárból kiszűrődő muzsikát. Vallon Jenő barátunk zongorázott. A diákok barátjának neveztük, mert esténként a menzán, a vacsora osztás után muzsikált nekünk az ebédló végében levő zongorán.
Annak egész ceremóniája volt, ahogy odaült a zongorához. Először leporolta a széket, aztán egy tiszta kendővel letörölgette a billentyűket, s csak azután kezdett el játszani. Félóra játék után felállt mondván, hogy várják a szomszédban, a Muskátliban.
- Köszönjük a muzsikát! – mondta Edit, aki mindig ott forgolódott Jenő körül. – De ne siess, Terike, a szakácsnő intett, hogy küldi a vacsorádat. Már terítem is az asztalt.
Nem kellett sok biztatás neki, derekasan neki állott a vacsorának, még a tányért is kitörölte egy karéjdarabbal, majd búcsút intett és átment az említett bárba. A tisztasági ceremónia itt is végbe ment, s miután nagy körülményesen leült a pianínó elé, a pincér letett a számára egy csésze feketekávét és egy pohár Cinzanót. Ez volt a fizetsége a játékért.
Hallgattam egy darabig a zenét, a járdán állva a palota előtt, mikor kinyílt az egyik emeleti ablak és felhangzott az egyetemes füttyjelünk. Felnéztem, Nusika integetett az ablakból.
- Jövök! – kiáltotta.
Kisvártatva meg is jelent, s lelkendezve futott felém.
- Te nem Gyurika vagy! - torpant meg.
- Nem, nem vagyok Gyurika. Nem tudott jönni, valami fontos dolga akadt.
- Tényleg?
- Mamukának, az anyukájának nagyon fáj a feje, migrénje van. Őt ápolja.
- Tényleg?
- Tényleg, tényleg! De azért meghívlak ide a Muskátliba!
- Na, ne! Én Gyurikát vártam, nem téged.
- De most én vagyok itt!
- Én meg már itt se vagyok – válaszolta és befutott a házba.
Ez így esett … S hogy kettejük románca miként alakult, arról nem szól a fáma.
Többet soha nem vettem fel azt a barna bőrkabátot!