Diák koromban kezdtem el fotózni, ismerkedni a fényképészet titkaival. Kaptam a fivéremtől egy fényképező „gépet”. Azért tettem idézőjelbe, mert annyira primitív volt, hogy csak jóindulattal lehetett gépnek nevezni. Bele lehetett azonban fűzni a rollfilmet. A 6x9-est. Volt rajta blendenyílás két méretbe – egy szűk és egy tág. A lencse fókusza nem állítható, úgy nevezett fix fókusz, aminek jelentése „1,5 métertől végtelenig”. Zársebességet csak 1/60 másodpercre vagy időre lehetett állítani. A kereső egy egyszerű keretes nézőke.
A lényeg, hogy lehetett vele fényképet csinálni!
Mindent le akartam fényképezni: a körtefát az udvaron, a szomszéd tacskóját, a barátomat, a fenyőfa tűleveleit és a híd alatt örvénylő folyó vizét.
Sok kudarc után lassan kialakult, hogy mit lehet, mit érdemes, meddig terjednek a lehetőségek. Sok filmet elpazaroltam a folyó fotózásával. Közeli képet ugye nem lehetett csinálni, hisz a lencse fókusza nem engedte. Nem adtam fel - a hullámok játéka megbabonázott. Próbálkoztam előtétlencsével: egy lupét rögzítettem az objektív elé (leukoplaszttal!), de csak zavaros foltok lettek a filmen a hullámokon táncoló fények helyet. Tova majd évek múlva sikerült megvalósítani az elképzelésemet, de akkor már nem is volt olyan izgalmas …
Portrét szerettem volna készíteni a hullámok tanulmányozása mellett. Szinte lehetetlennek tűnt ez is.
Jocó barátommal kisértettük a lehetetlent. A „mindent lehet, csak akarni kell!” – jelszó szerint próbálkoztunk. Ugye a fix fókusz miatt másfél méternél közelebb nem mehettünk. Ez pedig nem a legideálisabb távolság a portréhoz. A fényerővel is baj volt. A hivatásosok magnéziumfényt használtak, később megjelent a vaku, az elektromos villanófény. Nekünk ilyenre nem jutott. Jocó azonban ígérte, hogy kitalál valamit.
- Gyere fotózni! – jelent meg egy reggel az én találékony, ezermester barátom.
Na, erre felkaptam a fejem. Hiszen hideg van és szemerkél az eső. Hogy és hol akar ez a jóember fotózni?
- Hozzánk megyünk – tette hozzá, mintha meghallotta volna ki nem mondott gondolatomat.
A Kisállomás mellett lakott a szüleivel, a szobája a tornácról nyílott, ablaka is erre nézett. Bent mindig félhomály uralkodott, hisz a tornác miatt a nap sohasem sütött be az ablakon. Fényképezésre nem a legideálisabb fényviszonyok.
- Egymást fényképezzük. Jó?
- Nem elég a fény – ellenkeztem.
- Ezzel elég lesz! – mutatott fel egy villanykörtét.
- Az nem elég, még ha százas is!
Kezembe adta, hogy nézzem meg jobban. Néztem, néztem és nem értettem, hiszem még csak nem is százas, hanem negyvenes csupán.
- Nézd meg jobban!
- Akárhogy nézem, ez negyvenes.
- A voltot nézd, ember, a voltot, a feszültséget!
- Jocókám, ez száztízes. Ennek már lejárt! Két éve már 220v van érvényben. Dobhatod a körtédet a szemétbe. Vagy van adaptered?
- Nem oda Buda! Éppen ez a lényeg, hogy a 220 volttól egyből kiég, nagyot villanva. Érted? Ez a mi vakunk.
Igaza volt! Sikerült úgy ügyesen beállítani a fény irányát, hogy ne legyen lapos a megvilágítás, egy tükör segített csúcsfényt is biztosítani. És felvillant!
Az eredmény várakozáson felüli lett, a kép felkerült egy későbbi kiállítás falára.